Akkor megszökünk...

„Akkor megszökünk.” - válaszolom. „Egyszerűen elkötöd a Ladát. Beülünk és adj neki! Majdcsak alszunk valahol minden este, nem? Te majd vigyázol rám, én majd vigyázok rád! Mi baj lehet? Majdcsak lesz valahogy… „
Annyit válaszolsz csillogó szemekkel: „Rendben. Most rögtön indulunk?”
Most rögtön! De nem mondom ki hangosan. Harapdálom a számat. Nem szoktam harapdálni a számat… Tényleg meg akarok szökni, most rögtön! Tudom, hogy te is!
Akkor mi ez a csend? Egyikünk sem akarja belátni, hogy lehetetlen, amit tervezünk. Nem szökhetünk meg csak így, egyszerűen.
Rád nézek, és magamra erőltetek egy mosolyt. Erőltetett mosoly… ez is olyan, mint a szájharapdálás, nem jellemző rám… csak most egy pillanatra azt hittem… azt hittem, hogy talán lehet… Nekivágni a világnak és nem törődni semmivel. Csak menni, nevetni, sírni és szeretni!
De nem lehet, ahogy sok mást sem.
Ugyanitt fogok ülni holnap meg holnapután is. Azután is. Nem tudom, hogy meddig. És ugyanazt fogom mondani a problémáidra minden áldott nap: „Akkor megszökünk.” És te ugyanolyan csillogó szemekkel hiszel majd nekem, mint tegnap vagy tegnap előtt… Azt hiszem, ezért már megérte.
Mi baj lehet? Majdcsak lesz valahogy… Legfeljebb megszökünk, ugye, Kycsy?