Útközben

1. rész

Péter holnap utazni fog. Az a levél már egy hete fekszik az asztalán, mely tudatja vele: megkapta az irodai állást, így gond nélkül felutazhat a városba, ráadásul olcsó albérletet is tud szerezni egy külvárosi paneltömbben. Ez az utolsó napja a faluban, a szülői házban.
Délelőtt kigyalogolt a határba, felkapaszkodott egy kis dombtetőre ahonnan az egész falu a szeme elé tárult. Egyszerű völgyben fekvő kis település volt az a helység, ahol a fiú gyermekkora jórészét töltötte. Sok, egyforma kis ház középütt pedig a háztetők közül kiemelkedő templomtoronnyal. Elnézelődött egy darabig. Azon tűnődött, vajon mi köti ehhez a helyhez? A gyermekkora, vagy talán azok az emberek, akik eddig körülvették? A gyerekkora bármily jól telt, elmúlt, nem tudja visszahozni, az egykori barátai pedig felnőttek és ők is elköltöztek a nagyvárosba dolgozni és családot alapítani. Úgy látta ez nem túl sok dolog. Holnap pedig elmegy, majd csak néhanapján jön le meglátogatni a szüleit. Még nyugtatgatta is magát: Ez így helyes hisz vidéken mit kezdhetne az ember? A lehetőség és az egyéni felemelkedés útja ott kezdődik ahol fejlődés van, tehát a városban.

Visszafelé menet mindenféle buta kis emlék rohanta meg az elméjét. Képzeletében újraélte saját ifjúkori élményeit, kisebb kalandjait. Ha az épületekre vagy a tájra tekintett mindig eszébe jutott egy-két régi de annál kedvesebb élmény. Hiába, ezen a vidéken nőtt fel így ráeszmélt, hogy hiába akarná, nem tudná magát elszakítani ettől a helytől, mert ide köti minden jó és szép, ami valaha megtörtént vele eddigi élete során.
Estére néhány haverja búcsú bulit szervezett a számára egy kerthelyiséges presszóban. A felköszöntések után kitelepedtek a kinti padokra, mivel kellemesen langyos volt az este. Jól érezte magát a társaságban, mondhatni kicsit kirúgott a hámból, mert az utolsó együtt töltött este címén többet emelte a sörös poharat a szájához, mint általában.

Éjjel lehetett már, mikor egy fiatal lány közeledett a mulatozó társasághoz. Könnyedén lépkedett, arányosan szép testalkatához lenge, tavaszi ruha feszült. Arca szelídséget mutatott viszont szemében az öntudatosság fénye csillogott. Köszönt a többi srácnak aztán Péterhez fordult.
- Hello! Hallom, itt vagy a haverokkal, gondoltam én is elköszönök tőled, mielőtt elmész. -
Péter kissé mámoros állapotban emelte fel a tekintetét. Hirtelen nem tudott mit mondani. Régen ismerte Esztert, érzett is némi vonzódást feléje, de sosem akarta magának bevallani, azonban most az ital bátorságot adott neki és magabiztosan emelkedett fel a helyéről.
- Neked is hello. Hát te milyen kedves szavakkal akarsz engem elküldeni a fenébe?- kérdezte félig röhögve.

A lány megingott, nem számított erre a feleletre. Másmilyennek ismerte Pétert. Nem hitte volna, hogy az ital ilyesmit hozzon ki belőle.
- Csak annyit akartam mondani: Jó utat, találd meg a céljaidat és a boldogságodat bármerre mész. – válaszolta röviden.
- Szerintem a céljaimat hamarabb fogom elérni, mint a saját boldogságomat. -
- Miért? Ki tartana vissza tőle?- kérdezte dacosan Eszter.
- Te, viszont holnap én elmegyek innen, esélyem sem lesz, hogy közeledjek hozzád. - vágta ki Péter.
A lány elé állt, a szájából csakúgy ömlött a sör fojtogató bűze. Meg akarta ragadni a kezét de Eszter kihúzta és kiviharzott a helyiségből. Nem kellett neki részeg fejjel a fiú, ebben a pillanatban határozottan iszonyodott tőle. Péter letörten ült vissza a helyére.

Az összejövetel után egyedül baktatott hazafelé. A hűvös levegőn tisztulni kezdett a feje. Az útja egy kis hídon vezetett keresztül. Egész idáig egyenesen bandukolt, a hídtól pár lépésnyi távolságban mégis hátra nézett.
Érdekesnek találta magában ezt a hidat. Nem csak két partot köt össze, hanem átvezet a múltból a jövőbe. Egyszerű, keskeny kis szerkezet melynek azonban erős kapocsként kell áthidalnia a feledés mélysége fölötti szakadékot…
Elmélkedése közben a híd másik végében egy alakot vett észre. Eszter lenne az? A gyér világítás és a fejében nyomasztó bódultság miatt nem tudta rendesen kivenni az álldogáló személyt. Legyintett, folytatta útját.
Döntött, elébe ment a bizonytalan sorsnak és hátra hagyta Eszterrel együtt a múltját is.

2. rész

Koradélután van. A konyhában egy idős, már erősen őszülő hajú asszony pucolja a krumplit. Foglalatossága közben Eszter figyeli őt.

A lány elmélyülten néz a semmibe miközben gondolatai valahol messze, a konyha falain túl szárnyalnak. Fejében az elmúlt éjjel zavaros történései kavarogtak. A jelenete Péterrel a presszóban, és az a kép, ahogy ott állt a hídon és figyelte miképp megy haza a fiú. Miért kellett követnie Pétert, ha egyszer olyan feldúltan hagyta ott az asztalnál? Eszter maga sem értette a viselkedését, viszont a fiú utáni somfordálását egyáltalán nem tartotta rossz lépésnek. Ő is kötődött Péterhez de hozzá hasonlóan ő sem tett komolyabb lépéseket kettejükkel kapcsolatban.

Az öregasszony most feltekintett a krumplik közül majd unokája elmélyült arcát látva elmosolyodott.
- Miben vagy úgy elmerülve kislányom?- kezdte a beszélgetést.
Eszter kissé felriadt, majd arca barátságos kifejezést öltött. Megbízott nagyanyjában, mert mindig elmondhatta neki a gondjait ráadásul még tanácsokat is kapott tőle, ezért röviden összefoglalta a lezajlott eseményeket. A nagymama figyelmesen hallgatta a beszédét, miután a lány befejezte a mondandóját így szólt:
- És szereted ezt a Pétert?
- Helyes srác, meg minden de nem vagyok benne biztos. – válaszolta Eszter.
Az öregasszony megingatta a fejét.
- Furcsák vagytok ti fiatalok. - mondta kissé gúnyosan. - Ilyen idős koromban én már tudtam kinek rendelt a Jóisten, ráadásul én nem lehettem annyira válogatós, mint manapság egyesek. Ha pedig a faluban együtt láttak valakit egy fiúval, akkor tudták, hogy ők együtt is fognak maradni, nem mint mostanság, amikor valaki szinte hetenként váltogatja a partnereit.
- Más világ volt a tiéd nagyikám. – ellenkezett szelíden Eszter.
- Legalább ma már mindenki eldöntheti, hogy a jövőben kihez fogja kötni az életét. Ez némi keresgéléssel jár, de ilyenkor az emberek megismerik egymást, így könnyebben eldönthetik: hogyan tovább. – folytatta meggyőződéssel.
- Egyébként úgy tudom, a te idődben gyakran a lányokat már korán összeboronálták a szülők egy olyan férfivel, akihez azelőtt nem sok köze volt. – állapította meg.
- Meglehet, azonban mégis szépen megéltek egymás mellett, nem törték a fejüket az „igazi” felkutatásában.
- Aki nem ismeri a szerelmet, annak nem is fáj a hiánya- érvelt a lány.
- Mondhatom, sokra mentem volna, ha állandóan a képzeletemben élő fiút hajkurászom a valóságban. – vágott vissza sértődötten a nagymama.
- Próbálkozni azért lehet, előfordulhat, nem első látásra, hanem mikor már összejött két ember, útközben jön meg a szerelem…- vélekedett csendesen Eszter. -
- Tehát meg van a problémádra a megoldás. – vágta ki diadalmasan az öregasszony. -
- Tessék? -
- Igen, az előbb mondtad: majd megjön útközben, akkor pedig rajta! -
- De…? – értetlenkedett a lány. -
- Mit de? Te mondtad ki nem én, hát járj a magad elgondolása szerint el. - zárta le a vitát a nagyi. -

Eszter erre nem tudott mit felelni. Igaza volt a nagyanyjának, meg sem cáfolhatta, mivel ez esetben önmagának mondott volna ellent. Kis ideig a falat szemlélte majd hirtelen elhatározással az ajtó felé indult és rövid köszönés után kilépett az utcára.
Nagyanyó szintén felállt, odatipegett az ablakhoz ahonnan a gyorsan távolodó Esztert kémlelte. Mosolygó tekintettel kísérte unokáját.
- Siet ez a mai fiatalság, mintha folyton csak az életet üldözné - gondolta magában.
- Türelmetlenek, túl hamar akarnak felnőni, miközben azzal sincsenek tisztában, mit is akarnak saját maguktól és az élettől, nem hogy egymástól. -
- Istenem! - sóhajtotta aztán. -
- Csak legalább egyszer a kezembe vehessem ennek a kis kelekótyának a gyermekét, onnantól már nyugodtabban készülődök a temetőbe. – suttogta könnybe lábadt szemmel.
Kezét integetésre emelte fel de Eszter már nem nézett vissza. Ő is határozott: Neki vágott annak az útnak melynek a végén a boldogságát remélte fölcsillanni.

3. rész

Eszter valóban sietett. Úgy érezte minden feleslegesen elvesztegetett perc távolabb sodorja őt a fiútól. Igyekezett megőrizni nyugalmát viszont belül a szíve egyre hevesebben kalapált. Szorongva állt meg a ház előtt ahol Péter lakott a szüleivel majd összeszedte magát és becsengetett.
Pétert épp csomagolás közben lepte meg. A fiú zavarodottan tekintett Eszter arcába, hiszen álmában sem remélte volna, hogy még fog ezzel a lánnyal találkozni az elkövetkezők során. Meglepődve, viszont sokat sejtetően érte most a lány váratlan betoppanása. Eszter bátran és határozottan szólt hozzá:
- Egész idáig bizonytalan voltam magamban most viszont már nem akarlak úgy elengedni, hogy nem tudod: kedvellek, pillanatról pillanatra közelebb érzem a szívemet a tiédhez. -
Miután kimondta, elpirult. Nem volt hozzászokva a nagy vallomásokhoz, most pedig egyik legbelsőbb érzéséről rántotta le a leplet.
Péter elmosolyodott.
- Gyere velem, Eszter. Járjunk egy kicsit a közeli erdőben, ott nyugodtabban beszélgethetünk egymásközt. –ajánlotta.

Bár nem adott épp biztató választ szelíd hangja mégis megnyugtatta a lányt. Később már az erdei ösvényen sétáltak. Tavasz lévén mindenhol az ezernyi sokféleségében kibontakozó természet volt megfigyelhető. A fákon, cserjéken már kipattantak a rügyek mutatva a szűk bölcsőből kiszabadult fiatal hajtásokat. A bokrok alatt egyszerű szépségű erdei vadvirágok nyílottak. A levegőt az újjáéledő természet megannyi hangja és illata töltötte be. Földön, vízben, levegőben és mindenütt az új élet ígérete rezgett.
- Sokáig gyáva voltam, nem akartam hinni az érzéseim valódiságában. - vallotta meg őszintén Péter.
- Talán csak a tegnapi estén voltam igazán őszinte hozzád amióta ismerjük egymást. – jegyezte meg kissé leszegett fejjel.
- Az igazat megvallva én sem siettem el a dolgot. – vette át a szót Eszter. Elnevette magát.
- Ha nem gyorsulnak fel az események, lehet életünk végéig sem jutunk el eddig a pontig.
- Igaz, viszont el kéne döntenünk, mit akarunk kezdeni ezzel az egésszel, mert nagy kár lenne magunkat hiába áltatni. – jegyezte meg komoly hangon Péter.
- Én a lelkemből tudnálak téged szeretni és tudom, hogy sokáig szívesen állnék melletted. – jelentette ki szenvedélyesebb hangnemben a lány.
- Én is. – mondta Péter és Eszter felé fordult.
- De attól tartok egy távkapcsolat a mi szerelmünket csak szétzúzná, ezért inkább fájdalmat okozna mindkettőnknek semmint boldogságot. -
- Erősebben kellene hinned bennünk. – vélekedett Eszter.
- Hiába hiszek, ha tudom, hogy ezerféle dolog elsodorhat mellőled –akadékoskodott a fiú.
- Ha megtörténik akkor bizonyossá válik: nem tartozunk össze, azonban én bízom abban hogy ez mégis így van ezért vállalom ha kell a későbbi szenvedéseket is. – válaszolta szomorúan Eszter.

Pétert elgondolkozatta a lány ilyen fokú kötődése, ami ráadásul szilárd állásponttal társult. Egy ideig csendesen ballagtak egymás mellett, majd később lassacskán mégis elkezdődött kettejük között az, ami később egyre szorosabban fűzte őket egymáshoz. Mi volt az első mozdulat, ami után már együvé tartoztak? Mára egyikőjük sem tudná megmondani. Péterben akkor ébredt fel és kezdett el lobogni egyre hevesebb lánggal mikor Eszter a vállára hajtotta a fejét és sokáig ott is hagyta. Eszter pedig végre akkor bizonyosodott meg, mikor Péter keze talán véletlenül(?) az ő kezét fogta meg és egész hazáig nem is engedte el.
Ebben a pillanatban boldogok és öntudatlanul andalognak nem törődve a kifürkészhetetlen jövővel és az előttük álló problémákkal. Most egyedül az számít, hogy együtt vannak. A szeretet angyalának szárnyai veszi körül őket, mindaddig amíg csak tarthat ez az érzés.

A már említett hídon nem csak előre lehet haladni, ugyanis visszatekintve,- vagy térve múltunk számunkra jelentős értékeit vihetjük át magunkkal a jövőbe, hogy aztán tovább éljenek velünk egészen halálunkig…