Tiszavirág

Nyár volt, füllesztő meleg. A kollégium egyik szobájából lágy dallam szállt ki az ablakon. Egy aprócska kérész szállt arra. Eltévedt. A párjánál lett volna a helye, de a szíve a zajos város felé vonzotta. Berepült a szoba ablakán, én megbújt a sarokban. Élvezte a zenét, és figyelte az ágyon fekvő férfit. Fiatal, jóképű ember volt, és a kicsiny tiszavirág buta álmodozásba merült. Őrültség - gondolta a kérész, de rászállt a férfi párnájára és a fülébe suttogott egy történetet.
„Volt régen egy hercegnő a neve Tiszavirág volt. Szerelmet ébresztett egy királyfiba, de hűtlen lett hozzá. Ezért egy varázsló kérésszé változtatta, és az lett a büntetése, hogy százévente csak egyszer térhet vissza a földre, hogy egynapos élete alatt megtalálja az szerelem igazi értelmét.”

A férfi föleszmélt, óvatosan tenyerébe vette a kis rovart, és behunyta a szemét. A tiszavirág közelebb tipegett és az ifjú puha ajkára apró csókot lehet. Megtört a varázslat. A kicsiny kérész újra ember lett. A férfi átkarolta a lányt és ajkuk újabb forró csókban forrt össze...
A lemenő nap sugarai vörösre festették az eget a lány szomorúan kinézett az ablakon, és egy szorító érzés kerítette hatalmába. Még sem sikerült teljesen megtörni az átkot... Búcsút intett a kedvesének, és újra kérészé változott. Erőtlenül próbált elrugaszkodni az ablak párkányáról de szárnyai már nem engedelmeskedtek. Zuhanni kezdett, majd csillogó porrá változott és eltűnt.
Az ifjú szemével kereste az aprócska csodát. Hiába...

Lágy szellő enyhítette a forróságot. A fiú szíve nagyot dobbant, egy apró fuvallat Tiszavirág hangján súgta fülébe: „Még találkozzunk...” Majd fordult egyet a föld, és több száz élet ért véget aznap. Megannyi tiszavirág talált egy életen át tartó boldogságot egyetlen földi napjára...