Sinner City - a pokol városa (2. rész)

1. fejezet

- Tessék!- nyújtotta át Bob a vérrel teli infúziót Samnek, aki kicsit undorodva nézett végig azon.- Gyerünk, vedd el! Egyél, vagy meghalsz!
Sam nagy nehezen a vérért nyúlt. Szájához emelte s fogaival leszakított egy kis darabot a csomagolás tetejéből. A lyukra tapasztotta száját, s lassú kortyolgatással kiitta a vért belőle. Szemei vörösen izzottak, s akkor már úgy érezte, nem volt elég csak annyi vér. Testében szétáradt valamiféle melegség, kellemes érzés uralkodott el rajta. Életében először ivott vért a mestere vérén kívül, de már most beleszeretett az ízébe. Bob észre vette Sam szemében a vér utáni vágyat, s annak vállára tette kezét. Mélyen a férfi szemébe nézett. Tudatni akarta vele, hogy ennyi elég volt, de csupán egy pillantás nem volt elegendő.
- Sam, ennyi elég egy napra. Majd holnap. Most inkább gyakorolj!- utasította Bob. Már jó pár mozdulatra megtanította Samet. Elismerte a férfi kitartását, ahogy minden egyes mozdulatot végtelen precizitással végzett el, s a legkisebb hiba miatt is újra kezdte azt, amit éppen gyakorolt. Bár csak pár órája lehetett náluk vámpírként, de Bob Corine utasításának engedelmeskedve, azon nyomban elkezdte Sam kiképzését. Megtanította neki, hogy bánjon az erejével, hogyan használja ki kiélesedett érzékeit. A fegyverek használatával nem volt különösebb gond, mivel rendőrként töltötte napjait, így a lövöldözésben jó gyakorlatra tett szert. Már csak azt kellett elsajátítania, ami a legfontosabb volt: Hol kell meglőni, hogy meg halljon! Ezzel a mondattal jellemezte Bob a legfontosabb leckét. Úgy vélte Sam pár óra alatt már elég tudásra tett szert. De azt is tudta, hogy Corine nem fog beleegyezni abba, hogy Sam harcolhasson.
- Majd meggyőzöm Corine- t. Meg kell győznöm! Ez a Sam egy őstehetség! Már ha ezt így ellehet mondani. Nem hinném hogy túlzottan boldog. Lehet, hogy megbánta a vámpírságot? Vagy még sem? Majd kiderül.- gondolta, miközben Samet figyelte.

De nem csak ő figyelte Samet, a többiek is a szemük sarkából lesték őt. Diana hosszan bámulta az izmos férfit, amint egy bokszzsákkal küzd, s valami furcsa vágy került felszínre benne. Kimondhatatlanul kívánta Samet, bár ezt nem merte volna megmondani neki, ahhoz nem bízott meg a férfiban eléggé. Úgy találta, hogy Sam még mindig boldogtalan kicsit, nem tud megbarátkozni a tudattal, miszerint örökre vámpír marad. De talán nem is ez volt a legfőbb probléma, hanem amit Corine iránt érzett. Diana látta Sam szemében a csillogást mikor megpillantotta Corinet. Látta hogyan vágyakozik a lány iránt, de Corine egy pillantásra sem méltatta.
- Hát igen, Corine már csak ilyen hideg… de nem nézhetem tétlenül, ahogy szegény Sam szomorkodik, mert bántja az, ahogy Corine viselkedik vele. Az a fránya hidegség! Olyan, mint egy jégcsap! De meg is van az oka rá…- gondolta Diana. Felkapta az előtte heverő törölközőt, s a vállára tette. Lassú léptekkel Samhez ment. Csodálattal töltötte el minden egyes mozdulata, mindenéből áradt a férfiasság… nem csoda, ha Diana rettenetesen kívánta. Sam felpillantott s egy nagy mosolyt csalt az arcára. Odalépett Dianához.
- Tessék!- nyújtotta Diana a törölközőt. Sam elvette s megtörölte vele verejtéktől csillogó arcát. Majd a nyakára tette.
- Köszönöm Diana.- mondta Sam. Leült a kis fotelbe s kifújta magát. Még egyszer megtörölte arcát s kezeit szétterítette a fotel karfáin. Bob fogta meg a vállát.
- Mára elég lesz. Majd beszélek az érdekedben Corine- nal.- mosolygott Bob.
- Köszönöm Bob, de nem érdemes fáradnod. Corine szemlátomást nem nagyon szívlel.- sóhajtott Sam.
- Csak új vagy neki. Nekem is idő kellett, mire a kegyeibe férkőztem. Nem bírja a vámpírokat. Főleg az anyjával történtek miatt. Azóta ilyen hideg, mióta meghalt az anyja.- ült le Bob.

- Mit csináltak vele?- kérdezte Sam.
- Lelőtték. Vámpírok. Mr. Shaldon vette magához, az, aki ezt a kis csapatot is alapította. Corine 10 évesen került ide. Olyan érzéketlen, mint egy jégcsap. De hát bántja az anyja halála, úgy gondolja, ha akkor erősebb lett volna, az anyja még mindig élne… nekem is 2 év kellett, ahhoz hogy elfogadjon.- mesélte Bob.
- Remélem én hamarabb belopom magamat a szívébe…- sóhajtozott Sam.
- Sok szerencsét! Most megyek, beszélek vele.- állt fel Bob. Diana lassan leült a Sam melletti fotelbe és óvatosan a férfira nézett. Tudta hogy Corine is érezhet valamit Sam iránt, de akárhogy erőlködött, akár mennyire is ismerte a barátnőjét, nem volt képes rájönni Corine érzelmeire. A szemeiből pedig semmit nem lehetett kiolvasni. Abból a szempárból rég kihalt minden érzés. Nem tudta eldönteni, hogy Corine tényleg utálja Samet vagy csak látszat az egész. Gondolataiból Sam ébresztette fel.
- Mondd csak Diana, szerinted, van esélyem Corinenál?- kérdezte Sam.
- Nem tudom, nem hinném. Nem mintha le akarnálak hangolni, de az ő szívébe soha egy pasi sem talál utat. Nem akarlak elijeszteni tőle, de ha őt akarod, akkor kösd fel a gatyád!- veregette meg Sam vállát Diana.

- De Corine, nagyon sokat fejlődött!- kiáltotta Bob mérgesen.
- Nem lenne felkészülve arra, ami kint vár rá, és ezt te is tudod. Nem hinném, hogy ha szembe találja magát egy vérfarkassal, tud bármit is kezdeni azzal, amit te tanítottál neki. Félre ne értsd, nem a tanítással van a probléma, hanem azzal, hogy nem tudja majd kamatoztatni. Mert ha szemben találja magét egy döggel, akkor le fog blokkolni. Azzal, pedig nem érek sokat, hogy állandóan megmentem majd. Vagy mások mentik meg. Nem nyitok vitát.- közölte Corine a legnagyobb nyugalommal. Kezét összekulcsolta a térdein, s jeges zöld szemeivel Bob immár vérvörös szemeit nézte, amik a dühtől váltak olyanná. Megigazította nadrágját, s várta Bob reakcióját. Tudta hogy a vámpír nem hagyja ennyiben, de azt is, hogy Sam rögtön meghátrálna, amint az első akadály elégördülne. Nem kedvelte különösebben Samet, sőt (!), de hogyha már a csapat tagja, őt sem hanyagolhatja el. Corine mindenkire úgy ügyelt, mintha az élete függne attól, hogy a csapat tagjai élnek, vagy halnak. Természetesen kötelességből is tette ezt, mert ugyebár, ha már ő a bandavezér, illik törődni a bandájával.
- Majd én vigyázok rá! Ügyelek rá! Csak engedd, hogy harcoljon! Adj neki egy esélyt!- kiáltotta Bob felpattanva a kanapéról.

- Ha elvállalod a védelmét, természetesen mehet. De én semmilyen segítséget nem nyújtok neki, amíg veled van.- állt fel Corine.
- Köszönöm!- rikkantotta Bob. Odasétált Corinehoz és megölelte. Igaz hogy halálosan szerette Dianat, de Corinenak ő sem tudott ellenállni. Úgy ölelte a törékeny testet, mintha csak egy védőburok lett volna. Behunyta szemét s arra gondolt, hogy mennyire kívánja a lányt… Corine is megölelte Bob izmos testét. Bobot szétfeszítették vágyai, de tudta nem engedhet a kísértésnek, mert abból komoly gondok lennének. Érezte Corine lágy parfümjét, a bőre kellemes illatát, a nyaka bársonyos tapintását… elengedte a lányt s szemeibe nézett. Szívesen megízlelte volna az ajkait, de jobbnak látta elmenni.
- Most mennem kell, megmondom Samnek hogy, megyünk vadászni.- fordult meg Bob.
- Nem te mész, hanem én. Te Dianával mész egy laza körútra a parkba. Majd a következő küldetésnél velem megy vadászni, de te most menj.- intett Corine s ismét az ablakból nézte az éjszakába burkolózó tájat.


2. fejezet

Bob és Diana a kavicsos úton sétálgattak a parkban. Még egy dögöt sem láttak, de nem nagyon izgatta őket. Egymás mellett sétáltak, s jóformán egy szót sem váltottak egymással. Sokszor mentek már együtt vadászni, de még sosem voltak ekkora zavarban. Bob a kavicsokat bambulta, séta közben nem mert Dianára nézni. Fejében ott kavargott a gondolat, ami egyre csak arra késztette, hogy kezdeményezzen, de valahogy minden bátorsága elszállt. Diana sem volt másképp. Szívesen kezdeményezett volna, ám nem tudta, mi lenne Bob reakciója, így inkább a bokrokat vizslatta. Az egyik bokor mögül furcsa szagra lettek figyelmesek. Egymásra néztek, s két oldalról közelítették meg a gyanús bokrot. Bob lassan elővette pisztolyát, s lábával széthúzta a bokrot. Diana és Bob is elszörnyedt a látványon. Már sok ahhoz hasonlót láttak de az, ami ott volt elviselhetetlenebb volt mindennél. Egy lány teste hevert ott. Vérben úsztak aranyszőke tincsei, szemei kiszúrva, teste vágás nyomoktól ékeskedett. Hasán a ruha foszlányokban hevert, s már néhány állatka is falatozott belőle. Orrfacsaró szag árasztotta el a körülötte lévő teret, testéből cafatokban lógtak ki a belső szervek…

Dianát a hányinger kerülgette s majdnem elesett. Ám Bob megfogta őt s átkarolta. Megfordultak s a hátuk mögött pár nem igen biztató külsejű férfi állt. Kezük vértől izzott a hold jól megvilágította arcukat is. Szemük fekete volt, s gonoszságról árulkodott. Szörnyű tettetekről, s arról is, hogy gyilkolni készülnek.
- Nocsak, nocsak… ezek a kis halandók megtalálták a zsákmányunkat… azt hiszem most velük is, végezünk kell… de előbb kicsit eljátszadozom a csajjal…- közölte az egyik férfi s Diana felé közelített. Diana félelmet színlelve állt ott, mint egy cövek, mozdulni sem akart a látszat miatt. A férfi oda lépett hozzá s átölte derekát. Belenézett Diana halványkék szemébe, s megmarkolta fenekét. Közelebb hajolt a lányhoz s megcsókolta. Diana tudta, cselekednie kell. Kezében egy méretes, tűhegyes jégcsap keletkezett. Nagy lendülettel a démonba mártotta azt, a férfi egy hangos nyögéssel a földre esett, s lassan lángokban elégett. Diana megfordult, s Bobra pillantott. Bob előrántotta pisztolyát, s az előtte álló démon fejéhez, szegezte. Elvigyorodott, s meghúzta a ravaszt. A démon a földre esett. A másik kettő, lecövekelve állt ott, de hamar erőt vett rajtuk a düh s a két bátor vadásznak támadtak. Bob maga elé tette fegyverét, s az egyik démon fejébe eresztett egy golyót. Diana sem tétovázott, megfagyasztotta a rátámadó démont. Jégszoborként állt ott mozdulatlanul. Diana odasétált s egy erős rúgással szilánkokra törte a „szobrot”. Egymásra pillantottak, s egy elégedett mosoly jelent meg az arcukon.
- Ideje haza menni.- javasolta Diana.
- Igen, menjünk haza.- biccentett Bob. Azt nem is sejtették, hogy ezt a kis támadást valaki jól kitervelte… az egyik bokorból figyelte őket észrevétlenül… arra várva, hogy elvezessék ahhoz, akit keresett…

- Itt vagyunk!- kiáltotta Diana bedugva a fejét Corine irodájába.
- Remek. Gondolom, a démonokkal végeztetek.- fordult el az ablaktól Corine.
- Igen.- bólogatott Bob. Corine arcán egy halvány mosoly rajzolódott ki, de hamar el is tűnt. Mikor megpillantotta Samet az ajtóban ácsorogni. Az ajtófélfának támaszkodva ált ott, zsebre tett kézzel. Arcán furcsa derű ült, száján hatalmas vigyor pihent. Corine jeges tekintete sem tudta lelombozni, mivel tudta hogy a lány behódolt neki. Úgy vélte, az hogy Corine megengedte, hogy vele mehessen vadászni valami jel. Bob és Diana csak mosolyogtak látván, ahogy Corine szeme egyre jobban enged a jegességből, s kezd kirajzolódni benne valami határozott érzelem.
- Csak ne az utálat!- gondolta Diana. Mindketten kiballagtak az ajtón Sam mellett. Sam bement s kényelembe helyezte magát az egyik fotelban. Kezét szokásához híven szétterítette a karfákon, fejét hátradöntötte. Corine az asztalnak támaszkodott s keresztbe tette a kezét.
- Mit akarsz?- kérdezte semmitmondó hangon. Sam felemelte fejét, s egyenesen Corine méregzöld szemeibe nézett. Corine még mindig határozottan pillantott a férfira, szeme sem rezzent.
- Csak megköszönni, hogy megengedted, hogy harcoljak.- mosolyodott el Sam.
- Szívesen.- jelentette ki Corine azzal a könnyedséggel és hidegséggel, amivel általában beszélt.
- De mért pont veled megyek? Azt hittem utálsz…- állt fel Sam. Közelebb lépet a lányhoz s óvatosan a derekára tette kezét.
- Igen, nem vagy a szívem csücske, de nem akarom, hogy Bobnak veled is küszködnie kelljen. Elég, ha a saját dolgával foglalkozik.- közölte Corine. Samet amióta vámpír lett, nem ijesztette meg a lány hidegsége, sőt még jobban feltüzelte. Valamiféleképpen magabiztosabb lett.

- Jaj Corine! Előttem, nem kell megjátszanod magadat. Tudom, hogy nagyon is kedvelsz.- hajolt közelebb a lányhoz Sam.
- Eltévesztetted a házszámot kedves. Mert én ugyan nem táplálok semmilyen érzelmet egy semmirekellő vámpír iránt, főleg ha az illető te vagy.- tette a kezét Sam vállára Corine.
- Kár hogy nem mondasz igazat.- vigyorgott Sam. Corine Sam füléhez hajolt, s belesúgta: álmodban bármi édes, de a valóság keserű kissé. Ne kergess elérhetetlen álmokat.
Sam elengedte a lány derekát s mérgesen pillantott annak szemeibe. Corine az ajtóhoz sétált s kinyitotta.
- Most menj. Nem kell, hogy itt rostokolj. Majd ha van valami a vadászatunkkal kapcsolatban, szólok.
Sam kisétált az ajtón, s még egy utolsó pillantást vetett Corine- ra. A lány felnézett, de azon nyomban becsukta az ajtót.


3. fejezet

Corine lassan befeküdt az ágyába s szétterült rajta. A plafont nézte, hidegen, mereven. Testét a hideg rázta, fagyos volt minden egyes tagja. Magára húzta takaróját s oldalra fordult. A holdat nézte az ablakon keresztül. Úgy látta mintha vigyor lenne a hold arcán, vigyor, ami a sok gonosz tettől lett. A csillagok is vigyorogtak, élvezték a látványt, ami a szemük elé tárult. Corine felkelt ágyából és az ablakhoz sétált. Elhúzta a függönyt s a hold „arcát” nézte. Várt valamire. Azt nem tudta, hogy mire, talán arra, hogy választ kapjon arra a temérdek kérdésre, ami megválaszolatlanul maradt előtte. Többek között az anyja halálával kapcsolatos kérdésekre akart választ. Miért kellett meghalnia? Miért nem voltam erősebb? Mit ártott annak a vámpírnak?- gondolta. Kinyitotta az ablakot s kihajolt rajta.

A lágy szellő játszadozott fürtjeivel, élvezte, ahogy arcát simogatja. De orrát megcsapta egy ismerős szag. Kinyitotta szemét, s körültekintően szemlélte a környéket. Nem látott semmit, de inkább visszamászott szobájába, s becsukta az ablakot. Egy ideig még farkasszemet nézett a holddal, majd visszaindult az ágyához. Ismét megérezte a szagot, ami olyan ismerős volt számára. Felkapcsolta a kislámpát, s körülnézett. Nem tapasztalt semmi gyanúsat, de az a szag… hirtelen egy suhanó árnyékot pillantott meg az ajtaja előtt elillanni. Kifutott a szobából. A folyosó este még nyirkosabbnak és barátságtalanabbnak tűnt, mint amilyen nappal volt. Az ablakokon szinte kísérteties fény szűrődött be, s a falak sötét, hideg színe megrémisztette az arra járót. Corine mit sem törődve a félelmetes hangulattal a folyosó vége felé lopakodott. Szorosan a falhoz simult, úgy osont, mint egy macska. A levegőt is lassan vette, olyan volt akár egy szellem. Megint érezte a szagot. Egy határozott mozdulattal elő ugrott. Nem hitte el, amit lát. Arca még mindig érzéketlen, rideg volt, kezét szorította csak ökölbe. Közelebb lépett az alakhoz.
- Te meg mit keresel itt, William?- kérdezte Corine hidegen.
- Hozzád jöttem, kedvesem.- vigyorodott el William, s közben közeledett Corine felé.
- Nem vagyok a kedvesed. Ezt, ha jól tudom már megbeszéltük.- jelentette ki Corine. William megfogta a lány derekát, s magához rántotta. Corine még mindig jégcsapkánt viselkedett.
- Ugyan már! Te is, és én is tudom, hogy mi a helyzet! A menyasszonyom vagy!- közölte William. Corine felhúzta szemöldökét, és megvető pillantások küldött a fiú felé.
- Figyelj, William. Attól, hogy te azt hiszed, attól még nincs úgy. Te is tudod, hogy semmi nincsen közöttünk. Attól hogy apád úgy rendelkezett, nincs úgy. Az Isten szerelmére szállj már le a földre.- mondta Corine. William közelebb hajolt a lányhoz.
- Te is tudod, hogy amit apám mond az, szent. Tehát te és én hamarosan egybekelünk. Nincs min vitatkozni.- közölte William. Teljesen magához szorította a karcsú, fiatal testet, és élvezte a bódító parfüm illatát. Végigsimította kezével a lány arcát, selymes bőrét.
- Tűnj innen, William. - tolta el magától a fiút Corine. William szemében kis harag tükröződött, de hamar elfeledte azt. Helyette hirtelen megcsókolta Corinet. Nektár volt számára a lány ajka, olyan nektár, ami egyszerre édes, de halálos is… Lassan elszakadt Corine ajkaitól, s még mindig kábultan nézett a lány szemeibe. Corine szemeiben még mindig hidegség ült, úgy állt ott, mint egy szobor. William lassan elengedte a lányt, s az egyik ablakon át távozott. Corine behunyta szemét s nagyokat sóhajtott, próbálta mérgét valahogy leküzdeni, de nem ment neki teljesen. Érezte, ahogy szétveszíti a düh, legszívesebben ott helyben minden széttört volna. Szerencsére sikerült megnyugtatnia magát, s a falnak dőlt. Behunyta szemét, szépen lassan leült a földre. Teljes szívéből gyűlölte Williamet és az apját. Nem csak az anyja miatt, hanem a miatt is, amit az éjszakában műveltek. Gátlástalanul ölnek, a legkisebb megbánás nélkül. Semmi bűntudat, de hát miért is lenne nekik olyan, hisz vámpírok, a vámpírok pedig érzéketlen gyilkoló gépek. - gondolta. Megtörölte arcát, majd felállt, s lassan visszaballagott a szobájába.

Sam nem hitt a fülének. Szem és fültanúja volt ennek a párbeszédnek, és egyszerűen nem tudta felfogni a hallottakat. Lassan a falnak dőlt és beletúrt fekete hajába. Fejében ezernyi kérdés kavargott, de egyikre se tudta a választ.
- Corine jegyes? És ki ez a William?- gondolta. Nem talált válaszokat, úgy döntött, hogy megkérdezi Corinet, de inkább elvetette ezt az ötletet, gondolván, Corine úgy sem mond neki semmit. Még mindig élt benne az, amit pár perccel ezelőtt látott. A csók… Összeszorította a fogait, erősen koncentrált, de a fejét elöntötte a vér. Kezével a falba ütött, s a kép lesett a földre, üvege ezernyi apró szilánkra tört össze. Visszaverte a hold álmos sugarait, s drágakőként csillogott a sötétben. Sam fejét a falnak támasztotta, s megfogadta magában, hogy felkutatja ezt a Williamat, és megöli. MEGÖLI. Nem bírta elviselni azt a tudatot, hogy Corine nem az övé… Lassan a földre kuporodott és a holdat bámulta.


4. fejezet

Diana idegesen futott be Corine irodájába, de mivel látta hogy a lány nincs ott, elment. Felkutatatta az egész épületet, de sehol sem találta barátnőjét. Egész idő alatt kétségbeesetten szorongatott egy borítékot a kezében. Újra a levélre pillantott s szemében megint megjelent az a félelem, amit 10 perccel ezelőtt is megismert. Keze remegni kezdett, homlokán verejtékcseppek csillogtak. Gondolatai egy másik helyen jártak távol a valóságtól, egy még rosszabb helyen. Már el is képzelte a nagytermet a sok álarcos emberrel, s azt, ahogy egyre közelebb, s közelebb kerülnek hozzá, szemük a gonoszságtól csillog… gondolataiból egy kéz riasztotta fel, ami a vállához ért. Corine- é volt a kéz. Diana felnézett s már könnyekkel küszködött. Erőt vett magán és átnyújtotta a levelet Corinenak, aki egy szó nélkül elvette, azt s kinyitotta. Lassan, figyelmesen olvasta a levelet, minden egyes perccel egyre nagyobbak lettek szemi a csodálkozástól. Arcán egy verejtékcsepp haladt végig. Összegyűrte a levelet s a földre dobta.

- Megmutattad ezt a többieknek is?- kérdezte Corine kis zaklatottsággal a hangjában.
- Igen. A többiek is elolvasták már. - nyögte ki végül Diana.
- Nem tudom, mit akar ezzel. De kiderítem. - közölte Corine újra higgadtan.
- Elmegyünk?- kérdezte Diana félelemmel teli hangon.
- Még szép. Ha nem megyünk el, akkor gyávák vagyunk. Néhány vámpír nem jelenthet gondot. Főleg nekünk Diana. Nem futamodunk meg. Egy óra múlva indulunk. –közölte Corine elvonulva. Diana a földre rogyott, nem tudta mire vélni Corine viselkedését. Félt, rettenetesen félt, holott tudta, hogy nem eshet baja barátnője mellett. De ha mégis? Ezernyi kérdés cikázott a fejében. Pedig csak egy álarcos bálra hívták meg a kis csapatot. De nem akármilyen bálra… egy olyanra, ahol csak vámpírok táncolnak majd. Tudta hogy csapta, mindenki tudta, de készek voltak örömmel bele sétálni, ha ezzel megölhetnek pár pokolfajzatot. Ugyanakkor nagyon kellet vigyázniuk, mert ha egyikük is valami baklövést követ el, az könnyen a banda életébe kerülhet. Diana idegesen igazgatta meg ruháját miközben felkelt, és igyekezett minél előbb megnyugtatni magát, hogy józanul koncentrálhasson a feladatra. Mert bizony ez annak ígérkezett. A falnak támaszkodott, kicsit még mindig émelygett. Lassan, eltámolygott a szobájáig s lehuppant az ágyára. Behunyta szemeit és lazított.

Egy óra múlva mindenki kicsípve állt az épület közepén már csak Corine- ra vártak. Nem értették, mit tud ennyit szépítkezni. Nem sokára azonban megjelent ő. Gyönyörű fekete ruhát viselt, amely inkább hasonlított egy esküvői ruhára, mint egy báli ruhára. De tulajdonképpen teljesen mindegy volt, Corine- on mi van, így is, úgy is tökéletesen nézett ki. És ezt nem csak Diana vette észre, hanem Bob is. Érezte, ahogy szája tátva marad, a csodálatos angyal láttára. Sam is csodálkozott, milyen gyönyörű Corine. Szemei égkőéként csillogta arcán, ami finom volt, akár a hamvas rózsa. Mint egy angyal. - gondolták szinte egyszerre.
- Nos, indulhatunk?- kérdezte Corine megigazítva haját.
- Persze.- karolt belé Sam. Diana és Bob is egymásba karoltak. Indultak a kocsi felé, amit minden bizonnyal házigazdájuk küldött eléjük. Corine jéghideg szemeivel a sofőr szemeibe nézett, úgy mintha ölni tudna. Lassan beszállt a kocsiba s szemeit a házak falára tapasztotta, mint aki várja, hogy történjen valami. Bob szemét szintén az épületeken futtatta, melyek elsuhantak mellettük, s a lenyugvó nap sugarai játszadoztak rajtuk.

Már- már előbújtak rejtekhelyeikről az éjszaka lényei, lesben várva új áldozataikra. Az utcákat rótták már, s észrevétlenül szemelték ki a prédát, melyre hamar lecsaptak, egy sötét zugban. Bob rühellte őket. Igaz, ő is vámpír volt, de már rég elfojtotta magában, az emberi vér iránti vágyát. Már nem bírt a vért, csak az életben maradás céljából itta meg a számára ocsmány folyadékot. A hideg futkározott a hátán, ha csak azokra az időkre gondolt, mikor még gátlástalanul vadászott emberekre, s szomját enyhítette vérükkel. Ökölbe szorította kezét. Diana sem volt különösebben nyugodt, idegesen babrálta haját. Közben szakadatlanul a bál járt a fejében. Félt attól, ami rájuk várt, verejtékcsepp csillant meg az arcán. Fejét Bob felé fordította, s észre vette a vámpír idegességét. Megfogta Bob vállát, s kedvesen rámosolygott.
- Nyugalom, nem lesz semmi baj.- nyugtatta Bobot Diana.
- Lehet, hogy nem lesz. De az is előfordulhat hogy igen. Nem tudhatod. –közölte Bob.
- Nem lesz semmi baj, amíg Corine itt van.- mosolygott Diana, miközben Bob vállára hajtotta fejét. Bob is elmosolyodott kicsit, de továbbra is a kinti utcákat szemlélte.
- Hé gerlepár! Itt vagyunk, jó lesz felkelni!- kiáltotta Sam. Mind a négyen kiszálltak a kocsiból. Elképedve álltak a hatalmas épület előtt, amely a lemenő nap fényében olyan méltóságteljesen emelkedett föléjük, mintha egy isten lett volna. Mihelyt felocsúdtak az ámulatból, egy fekete öltönyös vámpír kísérte őket a bejáratig. Kitárta előttük az ajtót, és tovább vezette őket egy hatalmas terem ajtajáig. Azt is illedelmesen kitárta. Több száz álarcos vámpír állt meg egyszerre a kis csapat láttán, szájuk vigyorra húzódott. Felvillant hatalmas szemfoguk, azt csillogtatva bámulták a kis csapatot. Diana szíve majd kiugrott a helyéről, tagjai görcsben álltak az idegességtől, bár ezt próbálta nem kimutatni. Bob azonban észrevette Diana feszültségét, s bár ő sem volt sokkal nyugodtabb, mégis átkarolta a lányt, s gyengéden magához húzta. Diana kicsit engedett a görcsös tartásból, s megnyugodott kissé.

A vámpírok alkotta tömeg, a terem két szélébe húzódott egy kis utat hagyva maguk előtt, melyen nem sokára egy ismerős alak jelent meg. Szívélyes álarc mögé próbálta rejteni gonoszságát. Szemei azonban elárulták szándékát. Lassú, ámde határozott léptekkel közeledett Corine felé.
- Üdvözöllek Corine!- köszönt udvariasan William, kezet csókolva Corinenak.
- A világért se hagytam volna ki a kis mulatságodat, még akkor, sem ha tudom, hogy ez az egész egy csapda. Ebbe a csapdába önként belesétálok, mert ha nem teszem ezt, még gyávának titulálsz. - jelentette ki Corine, miközben gúnyos pillantásokkal illette Williamet.
- Örülök, hogy önként sétálsz bele. Meglásd jó móka lesz… de előbb felkérnélek egy táncra.- hajolt meg William kezét Corine felé tartva. A lány hideg tekintetével végig méregette a vámpírt s közben a veszélyeket mérlegelte magában. Lassan William kezébe helyezte az övét, s biccentett egyet. Nem sokára William karjaiban találta magát, a táncparkett közepén. A fiú szemfogait csillogtatta a fényben, s közben Corine közelségét élvezte. Az egész terem fényárban úszott, álarcos vámpírok sokasága lepte be a helyiséget. Elegáns táncot lejttettek, szemük még is az ördögi gonoszságról és a vér utáni vágyról árulkodott. Mindenütt érződött a vér mámorító szaga, elárasztotta az egész helyszínt. A boros üvegekbe rejtve lapult erejük forrása, a friss, üdítő vér. Előszeretettel itták azt, s néha- néha jókat derültek az emberek ostobaságán. Megvitatták emberfogási stratégiáikat, megosztották egymással tapasztalataikat. Corine úgy vette észre, nem csak felszínes csacsogás az egész, nem csak bál ez a mulatság, ez egy találkozó, ahol rejtve ugyan, de tervet szőnek. Ugyan minek gyűltek volna csak úgy össze? Biztosan terveznek valamit- gondolta Corine.

- Tudod William, nem hittem volna, hogy idáig süllyedsz. Bálnak álcázott szövetkezés. Ez zajlik itt. De nagy butaság volt meghívni minket is. Igaz, itt nyíltan nem tudjuk megakadályozni a terveiteket de, máskor tudunk tenni ellene. - közölte Corine a szokásos közönyös hangjával.
- A szövetkezésben, meg kell, hogy mondjam, van valami, de elsősorban egy kis játék kedvéért gyűltünk itt össze. - nevetett William.
- Milyen játék?- értetlenkedett Corine.
- Majd meglátod, türelem. De látod a barátaidat? Mert én nem.- vigyorgott William. Corine kibújt karjaiból, s riadtan tekintett körbe barátait keresve. Azonban nem talált senkit, csak Samet aki az egyik asztalnál kóstolgatta a vért egy kis pohárból. Összeszedte magát, s odarohant hozzá. Megfogta vállát, s ijedten nézett szemébe.
- Sam, nem tudod, hol van, Bob és Diana?- kérdezte.
- Az előbb még itt táncoltak, de most nem tudom hova tűntek. Biztosan félre vonultak.- mosolygott Sam.
- Nem hinném. Itt valami nagyon nincs rendben.- lépett közelebb Samhez Corine. Sam átkarolta vállát s maga felé fordította.
- Nincsen itt semmi gáz. Biztosan elmentek kicsit levegőzni!- nyugtatta a lányt Sam.
- Éppenséggel nem levegőzni mentek!- kiáltotta William.


5. fejezet

- Mondd meg azonnal hol vannak és mit csináltál velük!- ordította Corine Williamhez sietve. Ökölbe szorította kezét, s megragadta öltönyét. ,
- Nyugalom kedvesem, csak kicsit játszok!- nevetett William, s kiszabadította magát Corine karmaiból.
- Milyen játékról beszélsz?- kérdezte Corine.
- A barátaidat elvittem valahova. Az épületben vannak. Ha meg akarod menteni őket játszanod kell!- közölte William. Corine fogait csikorgatta, de sikerült megnyugtatnia magát, s újra hideg arccal tűrte William mondandóját.
- Rendben.- válaszolt Corine.
- Helyes! Szabályok azért itt is vannak.
- Hallgatlak.
- Nem hagyhatjátok el az épületet, és nem értesíthettek senkit, segítséget sem hívhattok. Ha megteszitek a barátaitok nem élik meg a holnapot. Ha előbb találjátok meg a barátaitokat, mint mi, akkor szabadon távozhattok. Ha nem te itt maradsz, a barátaiddal, pedig végzünk. Most kaptok ötpercnyi előnyt, de aztán a nyomotokba ered pár játszótárs.
- Gyerünk Sam!- kiáltotta Corine miközben az egyetlen nyitott ajtó felé futott. Lábáról ledobta a cipőt s úgy rohant. Vaskos folyosók vették körül őket, melyeket pókhálók díszítettek. Sötétség borította a labirintusszerű falakat, itt- ott árválkodott egy gyertya, ami gyenge fénnyel szolgáltatott. Dohos levegő árasztott el a mindent, hideg nedves levegő nehezedett rájuk. Sam megállt s megragadta Corine kezét.
- Corine, jobb lenne, ha külön válnánk! Úgy jobban fel tudnánk deríteni a terepet!- javasolta Sam.
- Nem. Nem válunk szét. Úgy könnyű préda válna belőlünk és te még nem vagy elég felkészült. Nem akarom, hogy bajod essen, ha már a csapatba tartozol. Velem maradsz.- közölte Corine és tovább futott. Folyosók követték egymást, míg nem zsákutcába értek. Hitetlenkedve álltak meg nagy öles fal előtt. Sam a falhoz lépett és nagyot ütött bele öklével.

- Francba!- ordította. Corine szája elé tette kezét.
- Csss!- intette csendre Corine Samet. Sam felegyenesedett s fülelni kezdett. Lassú léptek zaját lehetett észlelni. Lassan kirajzolódtak az alakok, melyek a zajt keltették. Némelyik vékony, némelyik nagydarab volt, de egyben megegyeztek. Mindannyian vámpírok voltak. Corine felemelte kezét.
- Sam te itt maradsz, én hátulról támadok.- suttogta Corine, s egy szempillantás alatt eltűnt. Sam akkor először szembesült ilyen helyzettel, ahelyett hogy védekezett volna úgy állt ott, mint egy szobor. Az egyik vámpír közeledett felé, s felmérte a helyzetet, szemfogait megvillantotta, s hihetetlen gyorsasággal rontott Samre. Ő csak állt, tagja megfeszülten válták a támadást, teste minden egyes porcikája kővé dermedt. Tudta, hogy védekeznie kell, de nem volt képes rá. Mikor már csak pár centi választotta el Sam nyakától a vámpírt, az egy szempillantás alatt hamuvá vált. Sam behunyta szemét s kétségbe esetten próbált megszabadulni a portól, mi belepte arcát.
- Mit állsz ott, mint valami szerencsétlen!? Küzdj!- ordította Corine. Sam erőt vett magán, s belevetette magát a csata fergetegébe. Az első vámpírt, akit megpillantott, megragadott s a falnak szorította. Fogait csillogtatta áldozatára, s behúzott neki egyet. A férfi egy fájdalmas nyögéssel jelezte az ütés sikerességét, ám Sam nem elégedett meg ennyivel. Előhúzta zsebéből régóta rejtegetett kését, s egy suhintással a vámpír szívébe mélyesztette. Élvezettel figyelte, ahogy az áldozata porrá válik a lábai előtt, s szemében fellángolt valami megmagyarázhatatlan tűz. Megfordult s még nagyobb lendülettel kaszabolta ellenségeit. Az utolsó feküdt a földön, s kegyelemért fohászkodott Samhez, ki nem hallgatta meg, s megölte a földön fekvőt. Szemei vérben úsztak, s testén felülkerekedett a vágy az ölés iránt. Izmai megfeszülve keresték a következő áldozatot, azonban csalódottan kellett észrevennie, hogy minden ellenség a földön feküdt élettelenül. Corine a vámpír vállára tette kezét, s jéghideg tekintetével nyugalomra intette őt. A lány tudta hogy ez fog történni, mert Bobbal is ez történt, kivétel nincs. Minden vámpír harcra szomjazik. Ezért kellet leállítania.
- Menjünk. –közölte Corine, s kezét a vaskos falra tette, melyből egy szempillantás alatt csak egy rakás kő lett.

Egy laza mozdulattal a kupac másik oldalán termettek és folytatták útjukat. Rideg, nyirkos falak vették őket körül, csak halvány fénysugár hatolt be a sötétségbe a gyertyák, felöl. Ahogy egyre messzebbre kerültek, úgy hódított teret a sötétség. Corine keze hirtelen lángolni kezdett, ezzel fényt hozva a sötétségbe. Megfogta Sam vállát s fejével a folyosó vége felé intett. Elindultak ismét, de hamarosan valami hangos csattanással ért földet a hátuk mögött. Corine és Sam szinte egyszerre pördültek meg, s két vörös szempárral találták szemben magukat.
- Vérfarkasok. - suttogta Sam.
- Azok. Ha szólok, futunk. - jelentette ki Corine, miközben a vörös szempárokat kutatta. Kezével arra világított, s feltűntek a hatalmas szőrös izmos testek, melyek csak arra vártak, hogy puha húsba merítsék karmukat.
- Most! – kiáltotta Corine s futásnak eredt. Mindketten teljes erejükből futottak, de a folyosónak még mindig nem látszott a vége, olyan volt, mint egy soha véget nem érő labirintus. A bestiák a hátuk mögött loholtak őrült iramban, s néhányszor csak egy gyors támadás mentette meg Corine- t és Samet tőlük. Hamarosan egy újabb hatalmas falat pillantottak meg. Megálltak, s egymásra néztek. A bestiák nyálukat csorgatva közeledtek lassan de határozottan. Corine ujjaiból hatalmas karmokat alakított s az egyik szörnyre vetette magát. Sam se tétlenkedett, ő is rátámadt az egyikre. Üvöltések és fájdalmas vonítások jelezték a csata hevét. A nagy falra vér fröccsent, s ott éktelenkedett néhány testrész is. Corine felállt megtörölte homlokát s az előtte fekvő élettelen testre pillantott, mely visszanyerte régi alakját. Sam mellélépett, s a fal felé mutatott.

- El tudod tűntetni?- kérdezte.
- Ezt sértésnek vettem. – lépett a falhoz Corine s egy újabb robbanással a fal darabokra hullott. A fal mögött egy ajtó állt, belőle élénk, de fojtott hangon történő beszélgetés hallatszott. Sam az ajtóhoz lépett s a falon lógó kulccsal kinyitotta azt. Bob és Diana ült ott fogva tartva, s felderült arcuk mikor megpillantották megmentőiket. Corine gyorsan kiszabadította őket, s boldogan borult Diana karjába.
- Ügye, nem esett bajod? –kérdezte.
- Ugyan! Semmi bajom!- vigyorgott Diana.
- De azt hiszem most jobb, ha eltűnünk. –javasolta Bob.
- Igen. De visszafelé már nem mehetünk, minden bizonnyal ott várnak. Tehát csak ez a kiút maradt. Erre is számítanak, lent várnak. Csak egy út van, ahol biztosan nem várnak. – mondta Corine a plafon felé bökve.
- Rendben. Elintézem a falat.- rikkantotta Diana, s a földből kinövő hatalmas gyökerek szétrombolták a plafont, s szemük előtt újra feltűnt a gyönyörű égbolt. Kirepültek rajta s néhány szempillantás alatt eltűntek.


6. fejezet
Már egy hét eltelt a bál óta, s Sam kezdte úgy érezni igazi csapattaggá vált. Corine is kedvesebb lett vele, nem piszkálta állandóan, és nem nézte le őt. A többiekkel együtt bevetésekre is elment, kezdett ráérezni a harcra. Arra, hogy hogyan harcoljon úgy, hogy ne veszítse állandóan el a fejét. Ugyan is nem a bálon történt eset volt ez első és az utolsó ilyen. Minden egyes bevetés során, amit azon héten bonyolítottak le, elvesztette a kontrolt és nem tudott leállni a gyilkolással, nem is egyszer saját csapattársait is ellenségnek vélte. Ilyenkor közbe léptek, s Corine hideg tekintetétől azon nyomban észhez tért. Az első egyedüli őrjáratán vet részt. Az elsőn ahol nem figyelték Corine jeges szemei. Betér egy csöndes kis sikátorba, és gyanús alakok után kutatott szemével. Egyre beljebb haladt a füstöst és bűzös helyen, mikor a háta mögött zörejre lett figyelmes. Villám gyorsan megfordult, szíve majdnem kiugrott a helyéről. A hang okozójának azonban semmi nyoma nem volt. Szemei gyanakodva, alaposan vizslattak mindent, amit csak láttak, de semmi. Megfordult s újra tett pár lépést. A hang egész közelről hallatszott már, de most Sam nem állt meg hogy megnézze azt. Előtte egy füstöl elhomályosult alakot pillantott meg, az alak lépett egyet felé aztán megállt.

- Rosszul döntöttél, fiam, mikor a vámpírok ellen álltál. Te is az vagy, hát élj vele! - zengte az alak, s egyre közeledett Sam felé.
- Nem estem hibába. Jónak látom azt, amit csinálok. – szólt Sam, s közben óvatosan pisztolya felé nyúlt. Az alak már láthatóvá vált. Egy fiatal férfi állt előtte, fogai hatalmasan és véresen csillogtak miközben vigyorgott.
- Ki vagy te?- kérdezte Sam.
- Emlékszel még arra a vámpírra, aki azzá tett, ami vagy? A fia vagyok. És úgy gondolom, rossz az, amit teszel. Saját fajtád ellen fordulsz? Rosszul teszed! – közölte az alak.
- Tudom, hogy mi jó, és mi nem. Márpedig az, ha ártatlan emberek vérét szívod ki, nem jó. Akár létfontosságú, akár nem.
- Tényleg? Te is azt teszed. Csak azzal a különbséggel, hogy egy zacskóból. Mennyivel jobb?
- Nem ölök meg vele senkit.
- De épp ez benne a szép! Gyere velem, megmutatom. – jelentette ki a férfi s lassan elhomályosult újra. Sam kíváncsisága győzött a józanész felett. A halványodó alak felé sietetett, s nem törődve semmivel, követte. Nem sokára a parkban találta magát. A férfi a vállára tette a kezét, s az egyik pad felé intett fejével, ahol egy magányos lány ücsörgött a semmibe bámulva. - Nem érzel rá vágyat, hogy megöld? Olyan csábító! Védtelen…- súgta a fülébe Richard. Sam fejében egy pillanatra megfordult, hogy megtámadja a lányt, de megpróbálta hamar elhessegetni a gondolatot. Tudta, ha kiszívja a lány vérét, hibát követ el, rettenetes hibát, s elveszti azokat, akik nagyon közel állnak hozzá. Nem akarta ezt. Nem akarta, hogy magányosan kelljen rónia az utcákat.

- Na mi lesz? Odamész? Vagy én menjek? –türelmetlenkedett Richard.
- Nem fogom kiszívni a vérét! Nem fogom megölni!- mondta Sam. Richard megvonta a vállát és elindult a lány felé.
- Akkor az enyém.- közölte Richard. Óvatos, lassú léptekkel sétált a lány felé, a pad mögé settenkedett, s a lány csupasz nyakához hajolt. Hatalmas fogai megcsillantak a lámpák fényében, s könnyed mozdulattal az áldozat nyakába hatoltak. A lány csendes nyikkanást hallatott, s tagjai egyszerre rándultak meg. A vámpír, mint valami pióca szipolyozta a lány vérét, élvezve a szájába csorduló vért. Sam elszörnyülködve állt, de egyre jobban kívánta a vért. Nyelt egy nagyot, de ez sem tudta csillapítani a vágyát a friss vér iránt. A szíve úgy vert, mint egy őrült. Lábai az akarata ellenére megindultak a lány felé. Richard felpillantott, véres szája mosolyra rándult. Kezével a lány nyakára mutatott. Sam lassan, bár lelkiekben visszakozva, mégis a félig már élettelen lányba mélyesztette fogait. Testét különös érzés öntötte el, élvezte a vért. Rá kellett döbbennie, hogy a friss vér, amit egy ember testéből szív ki, sokkal finomabb, mint az infúziós. Egyre mélyebbre hatol fogával a lányban és egyre jobban fölül kerekedett benne a vámpír ösztön, mint az emberi énje. Teste minden egyes kis porcikája a vér mámorában úszott, de Richard elhúzta.
- Hullából nem iszunk. Hagyd, van még sok ilyen. Gyere, vadásszunk...- vigyorgott Richard, s átkarolta újdonsült tanítvány vállát.

Corine idegesen járkált fel s alá, nem értette, hol késhet ennyi ideig Sam. Úgy beszélték meg, hogy csak két órára megy el, de azt már jócskán letelt. Kezdett aggódni. Még magának se merte bevallani. Mások előtt mindig lenézte a fiút, úgy bánt vele, mint egy kutyával, de magában kedvelte, s megijedt ettől az érzéstől. Fejében szörnyűbbnél szörnyűbb gondoltok cikáztak, félt hogy valami baja esett a fiúnak. Hirtelen kivágódott az ajtaja, mintha csak valami borzalmas szélvihar tombolt volna. Azt ajtóban Sam állt. De nem a megszokott Sam. Haja összekócolva pihent fején, arcán gúnyos, ijesztő mosoly ült.
- Meg jöttem. - jelentette ki Sam.
- Azt látom. Hol voltál eddig? Már egy órája vissza kellett volna jönnöd! Mi a francot csináltál eddig? Hol voltál? Világosan meg mondtam, hogy két órán belül gyere vissza...- ordította Corine, de Sam ujját a lány szájára tette, hogy elcsitítsa. Közelebb hajolt hozzá, rálökte az asztalra s rámászott. A lány nyakához simult érezte a kellemes illatot, ami átjárta Corine egész testét. Kezeit körbefonta a lány testén, s élvezte Corine selymes, puha bőrét. Corine egy pillanatig nem tiltakozott, de aztán próbált szabadulni. Azonban Sam erős szorításából nem tudott menekülni.

- Sam engedj el! Engedj!- kiáltotta. Sam mintha meg se hallotta volna, csókokkal halmozta el Corine nyakát. Hirtelen fekete karok rángatták le a lányról Samet, és a falhoz szorították. Corine szemei feketén izzottak.
- Sam mit művelsz? Mi történt veled? Megváltoztál!- magyarázta Corine, s elengedte Samet.
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire megváltoztam...- közölte sejtelmesen Sam s kirobogott a szobából. Corine értetlenkedve állt az asztala előtt, tágra nyílt szemekkel.
- Ki derítem, hogy mi a gond! Ha addig élek is!- gondolta Corine.

Sam újra az utcákat rótta, az előző éjszakához hasonlóan most is áldozatok után kutatott. Richard is társult hozzá, együtt derítették fel a sötét utcákat, s mindketten vérre szomjazva bámulták a járókelőket. Megpillantottak egy- két alakot, akik egy sikátor felé sétáltak, s lassan eltűntek a sikátor sötétjében. Az alakok után eredtek, s körültekintően osontak a hátuk mögött. A két ember néhányszor hátra pillantott, de nem vették észre őket. Sam hamar a két ember elé ugrott, s bekerítették őket. Vicsorogva, és rémisztően közeledtek a két védtelen fiatal felé. Elvakulva törtek előre s mélyesztették fogaikat a testekbe. Élvezték a vér mámorító ízét, s nem vették észre, hogy valaki figyeli őket. Az illető leugrott a tetőről, s eltaszította őket a vonagló áldozatoktól.

- Menjetek!- parancsolt a fiatalokra az alak. Lehúzta csuklyáját, s Sam ijedten pillantotta meg Corine alakját. A lány ridegen, közönyösen méregette őt, s lenéző pillantásokkal illette mindkettőjüket.
- No lám, ki van itt! A híres Corine! Érte jöttél kis boszorkány? Hát abból nem eszel! Ő már hozzám tartozik!- vigyorgott Richard.
- Azért jöttem, hogy meg öljelek titeket. Téged is Sam. Hiszen te is azzá lettél, akit meg kell ölnöm.- közölte Corine. Mindkét keze lángolni kezdett, s egy szempillantás alatt Richard háta mögött termett. A vámpír sem volt rest, megpördült, s dühödten próbálta öklével eltalálni, a lányt, sikertelenül. Corine egyik lángoló kezét a vámpír szívébe mártotta, s az nem sokára hamuvá vált. Corine jéghideg szemeit Samre emelte.

- Nem hittem volna, hogy erre vetemedsz. Befogadtalak, és nem öltelek meg. Eddig. Tudtam, hogy nem volt helyes döntés téged közénk állítani, de Bob meggyőzött. De ő is meg fogja érteni, hogy miért öltelek meg. - jelentette ki Corine, s határozott léptekkel Sam felé indult.
- Tudom, hogy mit érzel irántam Corine. és azt is tudom, hogy dühös vagy. De kérlek, várj!- kiáltotta Sam.
- Nincs mire várni! Meg kell, hogy öljelek!
- Corine gondolkodj! Szeretlek!
Corine megtorpant egy pillanatra, eloltotta a lángokat.
- Két választásod van! Visszajössz, és nem öllek meg, nem szívsz többet vért. Vagy nem jössz vissza és meg öllek. - jelentette ki Corine.
- Visszamegyek. - szólt Sam, s karjaiba fonta a lányt.

Folyt.köv.