Történetek

Amilyen kemény volt, félt is kicsit, hogy mindjárt ennyi is lesz, de a férfi pár pillanat után el is hátrált, felállította a lányt, és újra vadabb tempóra kapcsolva letépte a lány nadrágját, a lift falához szorítva felemelte és bámulatos hirtelenséggel beakasztotta neki...

- Ússe várja meg magát, mit sopánkodik?! Életébe se várt soha magára – zavarta meg az ájtatos hangulatot egy szomszédos sírnál álló, hajlott korú asszony – mindig szerette a friss húst – húzta ki magát nylonotthonkájában...

Lassan vékonyultam.
Visszakaptam a hosszú, hosszú évekig nélkülözött, nem-emberi-bőrt.
Menyire hiányzott már!
Lassan tíz éve, hogy elvállaltam ezt a feladatot.
Embernek lenni...

Brethforth street - 16.- meglátom áldozatom címét, s hangtalanul kinyitom az első kaput. Eddig jól megy… Előveszem zsebemből a „varázskésemet”, mellyel eddig minden zárat sikerült kinyitnom. Ez sem kivétel. Gyorsan belépek, be is csukom azonnal az ajtót. Szegényes özvegy házában lépdelek előre, nemrég távozott el szeretett férje. Tudom, kívánja már a halált, ezért is ő a mai préda...

A lány huszonharminc körüli, a szemén fehér hártya, mintha feltört lágy tojást nézne az ember. Vak. Az orrából szivárog a vére, dermedten tűri, ahogy a ráncos tarkójú a ruháját tépkedi.
Nem szól egy szót sem.
Legtöbbször, a hal, mikor kifogják a vízből, sokkot kap. Nem kapálózik, legbelül sír talán, de kívülről nyugodtan fekszik, már-már közömbösen. Ahogy a kígyó ölelte állat, a roncsok között rekedt haldokló. Ahogy ez a vak lány...

Mi lenne, ha bárki arra gondolna, hogy az ellensége holtan esik össze? Ez a képesség is blokk alá került. Ahogyan a gravitáció legyőzése, valamint az, hogy szabadon járjatok-keljetek a világok között. Akikben az erőszakgén hatása gyengébb, azok még képesek átjutni időnként ezeken a kapukon, általában álmukban, épp ezért senki nem gondolná - gyakran ők maguk sem - hogy amit megéltek, valóság...

Csak jóvátehetném…
Azt ígértem, hogy a tenyeremen hordozlak és a csillagokat egyenként az öledbe teszem nap- nap után. Azt ígértem soha nem adok rá okot, hogy megbánd, amiért az enyém lettél.
Most mégis…, mégis… a szemed azt üzeni, hogy elfelejtettem azokat a csillagokat…
Fáj a tudat - igazad van. Pedig nem hazudtam… Akartam…

Danikán – vagy ahogy játékosan becézni szoktam – Dancsin – gondolkodom. Amikor három hónapja hozzánk került egy jó nevű vidéki nevelőintézetből, már nagyon beteg volt, másnaponta kellett dializálni, ugyanis egy súlyos betegséget követően mindkét veséje leállt.
Az öt éves, félroma kisfiút azonnal megszerette mindenki, csodáltuk gyermeki bölcsességét, érettségét, amellyel állapotát kezelte...

A gazzal benőtt sírokon, új hatalomra emelkedik a fájdalom. Végleg szájakat pecsétel le a gyanú, mely a lelkek mélyén lapul. Tett-e a tett, melyet az apa emlegetett. Vigaszt nyújt, szánalom, a sajnálat, mely csak akkor őszinte, ha a tied? Meleget adott-e a tűz, mely otthonok jelképe volt, vagy csak mese egy távoli világról, mely a mesélő szülötte, egy holt? ...

Szétterpesztett lábbal áll, vigyorogva, rázva hosszúra növesztett haját. Fekete nadrágja farkára feszül, kék zakója meglebben, ahogyan táncol ritmikus mozdulataival. Élvezi a rátapadó sok-sok szempárt, néha kinyújtja a kezét, tapsol, gunyorosan int a tömegnek. Úgy érzi, ő most itt a vezérhím. Ő a rock and roll őrültje, az est sztárja, a törékeny óriás s a nagyra nőtt manó, ő minden állat s a bolygók közti űr sziklaszörnye...