Nehéz szívvel

Havas úton indult el. Lába alatt ropogott a frissen hullott hó, s arra gondolt, vajon meddig marad meg cipőtalpának nyoma a fehérségben. Hideg volt, az arcát csípte a jeges szél, sálát egészen az orráig húzta, s sapkája alól csak szemei látszottak ki. Hunyorítva nézett maga elé, karja alatt kosárban fogva azt, aki neki talán akkor a legfontosabb volt. Messziről szavaknak hallatszottak azok a sóhajok, amiket sziszegve vetett oda a vele utazónak.
Megállt. Eszébe jutottak az elmúlt évek. Nem akart sírni, de könnyei mégis folytak szemeiből, s már-már értelmetlen kifogásokat keresett, mit fog mondani, ha megkérdik, mi a baj.
– Csak a szél miatt fáj a szemem, csak az az átkozott szél az, ami miatt könnyezem – fogalmazta meg magában a mondatot. – Ez jó lesz – nyugtázta maga elé dörmögve az ötletet, s újra elindult.

Magához ölelte megint a földön nyugvó kosarat, belenyúlt, hogy kis lakóját megnyugtassa. Azt mondta neki, szereti, s talán bocsánatot is kért – ártatlansága miatt.
Fellépett a járdára, arra gondolt, nem szeretne elesni azzal, aki hóna alatt pihen.
– „Talán fázik is” – gondolta, kigombolta kabátját, levette, s ráterítette a fonott vesszőkötegre. A barna szálak halk nyikorgását azonban senki nem hallotta. Csak ő érezte ereiben a dermesztő hideget, ahogy kötött pulóverének lyukacsos szövetén átfújt a téli szél.
Jeges úton vezetett tovább az út. Óvatosan lépkedett, nehogy elcsússzon a sikamlós aszfalton. Figyelni azonban nem tudott. Csak az járt a fejében, vajon jól teszi-e azt, amire készül, hogy megérdemli-e az együtt töltött idő azt, hogy így érjen véget. Gyerekkorában tanult egy verset, mindig azzal vigasztalta magát, ha nem tudta, miként döntsön: „Csak tél van és hó és halál”. Ennek szavait ismételte lépései ütemére, s a ropogó hóra hulló könnyeit elnyelte az utca csendje.

Megint megállt. Elsöpörte maga mellől a fehér földtakarót, helyére újságpapír került – fekete-fehér betűit összemosta az olvadék víz. Óvatosan ráhelyezte a kis védencét, szinte alig akarta elengedni, kabátját levette róla, s elfagyott ujjaival vállára terítette azt. A csomagjából fájdalmas nyávogás hallatszott. Úgy érezte, a keserves hang végigrezegteti az álmos házak ablakait, beszorul minden résbe, s onnan kiszabadulva egyre erősebb lesz. Dobhártyáján elnémulva már csak a saját szívdobogását hallotta. Mintha valaki üstdobon játszana egy szomorú indulót...

Ezzel a gondolattal vette le magáról a tollból készült, meleg téli ruhát, s terítette vissza arra, melyben talán élete legfontosabb résztvevője lapult. Felemelte a földről, mellére vette, hogy lássa a szempárt, ha a fény néha megtörik rajta. Emelkedőnek indult neki, melynek jegére veszélyes takarót borított a frissen hullott hó. Nem vigyázott már, erőtlennek érezte lábait, minden mozdulatról azt érezte, csak a józan esze készteti rá. Fejében egyre hangosabbak lettek a megváltásra áhító gondolatok, s imára emelte ajkait – gyerekkora óta először. Szégyellte magát, mert az a gyerekvers jutott eszébe csupán, amit nagyanyja tanított neki, de bízott a szavakban, s elkezdte:

– „Én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem, de a Tiéd nyitva Atyám...” – mormolta elgémberedett ajkaival, de a végén csak ennyit mondott: „Vigyázz reá...”
Megérkeztek. Hatalmas lélegzettel leplezte iszonyú fájdalommal járó sóhaját, s rátette lila kezét a kilincsre, s szinte elhagyta ereje, mikor lenyomta azt. Csuklójában tompa fájdalmat érzett – azzal biztatta magát, csak a hideg miatt van. Az ajtóból pedig tisztán kivehető volt a felirat: állatorvosi rendelő. Tudta, hogy ennyi volt, s egy utolsó érintéssel megköszönte a 13 évet. Beléptek.

Hazafelé már egyedül indult, üres kosárral a kezében... Csak az elviselhetetlen fájdalom volt a társa. És arcára deres utat vájtak könnyei.