Vampire Heart - II. rész Az ember utolsó, a lény első pillanatai

Hirtelen megállt előttem. Természetellenesen megnyúlt szemfogai elővillantak keskeny, narancsos ajkai mögül. Most már biztosra vettem, hogy vámpírral van dolgom. Csak azt nem értettem, miért pont én. Hiszen sosem érdekeltek különösebben a vámpírok, épp csak annyit akartam megtudni, hogyan lehet kivédeni őket.
De persze nem hittem bennük!
Általában a zsebemben hordok egy kis keresztet, de ezúttal otthon hagytam. Erre mit ad Isten! Bár kétlem, hogy pont ő adta volna…
Úgy éreztem, mintha ismerne... legalábbis olyan...mindentudóan nézett rám, vagy nem tudom. Óráknak tűnő percekig néztük egymást, mígnem egyet pislogtam. Mintha csak erre várt volna, megszólalt;
- Csatlakozol hozzám önként?
Semmi fenyegető vagy hasonló nem volt a hangjában, talán ezért is nem tudtam komolyan venni. Meg aztán, mit ért a csatlakozás alatt?
Magamban felkuncogtam, és egy kicsit talán a vállam is rezgett. Egy vámpír tőlem kért engedélyt, hogy magával ragadhasson! Hihetetlen!
- Nos? – csendült a hangja a fejemben. De hát… a szája nem is mozgott.
Csak kérdőn nézett rám. De olyan gunyorosan-kérdőn.
Meglepődött arckifejezésem igyekeztem lecserélni egy makacsabbra.
- Hát jó! - most már valóban csendült némi fenyegetés a hangjában, kezdtem megijedni. Megindult, és én átadtam magam a Halál gondolatának. Ám ekkor...
Ám ekkor csak úgy egyszerűen elment mellettem. De mintha repült volna. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Hátranéztem. Épp Ben nyakát szorongatta, és látszott rajta, hogy bárkit képes hidegvérrel meggyilkolni.

Valami elpattant bennem. Nekiugrottam ennek az őrültnek, rálöktem a lépcsőre. Nagyot koppant a feje, és hallani lehetett egy apró nyögést. Kétszer belerúgtam a bordáiba, ezeket már hangosabban kommentálta. Hátraléptem két lépést, és Ben a fülembe súgott egy ”köszönöm”-öt. Ez volt az utolsó szó, amit emberi életemben tőle hallottam. A vámpír kinyitotta a szemét. Egy pillanatra láttam az opálos, halott szempárban a benne égő dühöt, de aztán már csak két tűhegyes valamit éreztem a nyakamon, és azt, ahogy valami fontos eltávozik a testemből, hatalmas űrt hagyva maga után.
Csak nem...
A VÉREM!