Nonsens

A gyönyörű, táncos balerinákon innen és a szédületes, pörgő majmokon túl, valahol a néma kottafejek földjének határában, a jódozott vizű Dotó tó mellett terült el a hatalmas Élium völgye.
A völgy telis-tele volt délceg fákkal, miket időnként lomha hópelyhek szálltak meg, melyek sohasem olvadtak el. Azonban időről időre mintegy varázscsettintésre, a fellegekbe rohantak, hogy csendesen újra betakarják Élium álmos völgyét. A fénylő, kéklő nap sohasem gurult le az üvegesnek tűnő égbolt csúszós pilléreiről, mintha véget nem érő feladatul kapta volna, akárcsak annak idején Atlasz, hogy örök gyertyaként világítsa be a völgyet. A völgyet, melyben a parázsló élet dúlt-fúlt szűkre szabott korlátai miatt, holott a rejtelmes havazásokon kívül még megannyi furcsaság bújt el az álomlepte Éliumban.

Ott voltak például a makrancos fák, mik folytonos tiszteletadással adóztak a kék nap éltető, kék sugarainak. Ágaikon egészséges, kék gyümölcsök függeszkedtek egyenesen az égnek, egészen addig az örömteli pillanatig, amikor a gyümölcsök megértek, s elkezdték útjukat az üvegesnek tűnő égbolt felé. Vándorlásukban csak egy valami akadályozta meg őket. A Menyák folyton bolygó, kavargó népe. Erős hálóikkal befogták a napáztatta finomságokat, s miután visszahúzták a földre az égbe vágyó, szeleburdi gyümölcsöket, a termő fa mellé leguborodva megették azokat. Körülöttük apró mókusok szaladgáltak a puha fűben, vagy éppen az újjászülető hóban, s játékukkal a Menyák arcára is mosolyt csaltak. Amerre csak ellátott a szem mindenütt fák emelkedtek, s körülöttük dolgozó Menyák tevékenykedtek.

Lázas munka folyt, épp a déli betakarítás kellős közepén voltak, s minden Menya izzadságcseppekben úszva végezte feladatát. Bár gyenge hó borította a tájat a dolgozó nép, mégis kihevülten kapkodott az égbe vágyó almák, körték után. Fejüket az üvegszínű ég felé fordították, s amint elhagyta helyét egy gyümölcs, máris utána kellett, hogy nyúljanak, mivel azok azon nyomban türelmetlenül törtettek a kék légben egyre feljebb és feljebb. S amint felfelé lebegtek valószínűleg maguk a kékízű, repülő almák is meglepetten nézték, hogy az alattuk serénykedő kis nép, mily hatalmas odaadással nyújtja feléjük hálóját.

Aztán elérkezett az idő, amikor aznap már többet nem kellett a munkával foglakozni. A Menyák diadalittasan a vastag, barna fák tövébe kuporodtak, s máris átadták magukat a rostos finomságok éltető erejének. Ilyenkor minden Menya nyugodt volt. Arcuknak egyébként kemény vonásai kisimulnak, hajukat kibontják, s engedik hadd kapjon bele az enyhe szellő. Élvezik a megérdemelt semmittevést, a nyugalmat, s közben valami távolról érkező zenét hallgatnak. Messziről sejtelmesen kanyarognak a huncut hangok a fáradt völgybe. Sok Menya tűnődött már rajta: vajon honnan, s mi adhatja ki ezeket a csodás zajokat, melyek minden nap ugyanakkor, ugyanabból az irányból szelíden törnek be hozzájuk, de egynek sem sikerült megfejteni, míg egy nap valami furcsa dolog nem történt. Megszokott munkája végeztével, fáradt nyugalomban várta minden Menya a szabaddá tévő hangokat, hirtelen azonban hatalmas földrengés rázta meg a csendes Éliumot.

Néhány percre minden a feje tetejére került, aztán újra visszaállt minden a megszokott kerékvágásba. Csupán a néha szállingózó, puha hó menekült fel az égbe, hogy lassan, de magabiztosan megint beteríthesse a tájékot. Olyan volt az egész, mint amikor egy játékot leejtenek, majd meggyőződve róla, hogy komolyabb sérülés nem érte, visszateszik eredeti helyére. A baleset után értetlenkedve nézett egymásra a szorgos nép. Látszólag nem változott semmi sem, csupán percekkel később lett figyelmes az egyik morgó dolgozó, hogy bizony az addig égbehajló gyümölcsösök már inkább földanya ráncos arcát fürkészik szívesebben. A Menyák elképzelni sem tudták mi történhetett. Letaglózva álltak. Ezennel megszűnt életük értelme. Ekkor azonban újra meghallották a szabadító hangokat. Már ez sem volt ugyanolyan, mint azelőtt. Sokkal erőteljesebben törtek be a hangok a völgybe, s már a dal is egy új, egy fájdalmas, s egyszerre ingerült játék volt.
Ebben a különös pillanatban történt, hogy egy ízletes körte az egyik Menya kemény kobakjára pottyant.

- Hát minden megváltozott? – kérdezte a körtére pillantva. Ugyanis miután jobban szemügyre vette, meglepődve tapasztalta, hogy az addig kék körték közül egy barnás- zöldes példány méltóztatott a fejére esni, méghozzá az is érési idő után. Ezután az égen történt szembeötlő változás. A kék égen már aranysárga vesszőcsapások hirdették a vakító sárga nap fényét. Óriási változások voltak ezek egy ekkorka népnek. Még mindig megszeppenve tűnődtek a cseppet sem megszokott jelenségeken, amikor egy bátor alak kivált a bambuló tömegből, s elhatározta, hogy megkeresi a változások okát. Átlagos kinézetű Menya volt. Vastag, borzas szemöldök, mély ráncok, melyek bebarangolták az egész arcát, hosszú haj, ami néha vízesésként omlott a ránc-szántotta arcba. Tömzsi, kissé pufók testét maga által készített ruhák takarták, mik inkább hasonlítottak egy kiterített állatra, mint ruhára. Hangja vékonyan vinnyogott, s beszéde olyan volt, mintha mindvégig a nevetéstől pukkadozna.

Mivel nem akart az árral sodródni, elindult, hogy megkeresse a változások okát, hogy rájöjjön, mitől más minden. Hosszú út előtt állt, maga sem tudta, hogy fogjon bele, annyit érzett csupán, hogy valamit tennie kell. Fogta hát a kis batyuját, amit teletömködött elemózsiával, búcsút intett társainak, s a hangok felé vette az irányt. Sűrű erdőkön kellett átkelnie, melyekben számtalan roskadozó fa ejtette fejére ínycsiklandó termését, de a Menya semmivel sem törődött. Ő csak ment az egyre erősödő hangok felé, míg végül már olyan hangosan hallotta a dallamos zajokat, hogy nem bírta elviselni, ezért kénytelen volt megállni. Bambán állt és tűnődött, most vajon mit tegyen, de semmi sem ötlött az eszébe. Nagy hirtelen azonban elállt a süketítő zaj, elnémult minden, s a Menya meglepődve tapasztalta, hogy egy fényes, keskeny csík csillog előtte. Ahogy közelebb ért hozzá, jobban szemügyre tudta venni, s egy iszonyatosan fénylő lyukat vett észre. Próbálta megvizsgálni, de akárhogy is akarta, nem tudott a lyuk mögé kerülni. Mintha egy láthatatlan üvegfal választaná el attól, hogy a fényes csík mögé kerülhessen.

Próbálkozott még egy kis ideig, aztán feladta. Másra szánta el magát helyette. Úgy döntött, megnézi, mit rejt a lyuk. Szemeit behunyta a szikrázó fények miatt, odalépett közvetlenül a nyílás mellé, s bedugta a fejét. Amint lassan kinyitotta szorosan összezárt szemeit, úgy lassan egy egészen új világ tárult fel előtte. Bár még nem sok mindent látott belőle, máris rettenetesen izgatta a dolog. Egy új világ, ami felfedezésre vár, arra, hogy egy Menya meghódítsa. Nem várt hát sokat, fogta magát, és átbújt a szűk nyíláson. Elámult, amikor a másik oldalon már teljes egészében szemügyre vehetett mindent. Amerre csak nézett, mindenütt monumentális tárgyak sorakoztak. Valahol mélyen előtte csupa-csupa fekete-fehér, ékesszóló billentyű, mindegyik háromszor-négyszer akkora, mint maga a Menya. Jobbra egy gyönyörű, táncoló hölgyet pillantott meg, melynek egyik karja az ég felé mutatott a másikkal pedig a csípőjét fogta. Egyik lába félig behajlítva, a másikkal pedig lábujjhegyen egyensúlyozva tartotta magát.

A Menya próbált kis ideig szót érteni a hölggyel, azonban mivel az nem válaszolt, otthagyta, s az ellenkező irányba indult el. Azonban nem jutott messzire, mivel egy hatalmas majom fogadta, aki még most is veszettül pörgött. A Menya nem is ment közelebb, óvatosan lehasalt, nehogy észrevegyék, s lassan visszakúszott a nyíláshoz. Már épp indult volna, mikor vészjósló hangokra lett figyelmes. Hirtelen két irgalmatlanul magas alak lépett be a Menya által érzékelt térbe. Az egyiknek hosszú haja volt, míg a másiknak semennyi. A hosszú hajú volt az első, s akkor épp ő beszélt, a másik csak várt, s időnként belevágott az első szavába. A Menya úgy döntött, hogy marad még, s meghallgatja, miket beszélnek, hisz furcsamód mindent megértett, amit csak mondtak. Kis idő után rájött, hogy épp egy veszekedés fültanúja. Ez náluk is előfordul, gondolta, csak náluk egy percig csúnyán néznek a másikra, majd gyorsan elmondják mi bántja őket, s a végén ölelések közepette békülnek ki egymással. Itt azonban erre hiába várt.

Már sok, hosszú perc telt el, mikor is arra lett figyelmes a Menya, hogy a két alak kezd egyre hangosabban kiabálni egymással, s ez csöppet sem tetszett neki. Legszívesebben odament volna hozzájuk, s kibékítette volna őket. Persze ezt nem tehette meg, hisz a két fura lényhez képest ő csak egy porszem volt. Így hát kénytelen volt továbbra is csendesen lapulni, s várni, hogy mi fog történni. Még sokáig civakodtak egymással a felek, s a vita csak egyre hevesebb lett, s végül a hosszú hajú fogta a zongorán lévő poharat, s mérgesen hozzávágta az épp akkor az ajtón kiugró társához. Szerencsére már csak az ajtót találta el, a Menya viszont nagyon meglepődött mikor elemelték mellőle a vizespoharat. Azonnal el is határozta, hogy visszamegy barátaihoz, s elmeséli nekik mi történt vele. Lassan, nehogy észrevegyék, odakúszott a nyíláshoz, melyen belépett ebbe a cseppet sem rokonszenves világba, s óvatosan visszabújt Élium biztonságot nyújtó berkei közé.

Elidőzött még egy kicsit a fényes csíknál, megpróbálta újból körbejárni, de nem sikerült neki. Majd fogta magát, s elindult az otthona felé. Megint hosszú út várt rá, pont annyi, mint amikor jött, de most már legalább tudta, hogy hova tart. Elhaladt sűrű, kihalt erdők között, csendes vizű patakok mellett, s folyton azon járt az esze, hogy mit is fog mondani, ha arra kerül a sor. Ahogy járt az egyre ismerősebbnek tűnő vidéken, eszébe jutott, hogy a másik világon milyen hatalmas volt minden az itteniekhez képest. Milyen hatalmas volt minden, mégis a lenyűgöző külső mellett milyen rideg és visszataszító volt ott az élet. Ilyesféle gondolatok jártak a fejében, s csak haladt egyre közelebb az áhított hazája felé.

Útközben, ha megéhezett, könnyű dolga volt, csak le kellett hajolnia a gyümölcsökért, melyek természetellenesen minduntalan a földre pottyantak. Így telt el fárasztó útja, míg végül belépett a jól ismert közegbe. Majd minden Menya meghatódva köszöntötte, alig hitték el, hogy visszatért. Azonban volt egy kisebb csoport, akik hozzá sem szóltak, sőt lenéző módon viselkedtek vele szemben. Már biztosak voltak benne, hogy nem érkezik meg, hisz már több mint egy év telt el. A Menya nagyon csodálkozott, hisz szerinte napok leforgása alatt megtette útját. „Ezek szerint a másik világon gyorsabban repül az idő. Biztosan azért, mert annyi minden történik.”- gondolta a Menya, s egyenesen a Menyák Tanácsa felé tartott. Ott már izgatottan várták a beszámolóját. Ő kissé fáradtan meghajtotta magát, majd mélyen a tanácstagok szemeibe nézett, s jól meggondoltan elkezdte mondókáját.

- El sem tudjátok képzelni milyen fantasztikus világban élünk! Mint tudjátok, elindultam megkeresni a változások okát, s meg is leltem. Az utam egy egészen különleges nyílásig vezetett, ahonnan a hangok szűrődnek be a világunkba. A nyílás iszonyatosan fényes volt, ami azonban mögötte várt, az leírhatatlan. Egy ocsmány, rút világ van odakint, ahol az ott élők folytonos hangzavarban tengetik életüket, s nem törődnek egymással. Amikor odaértem, épp egy veszélyes csetepaté kellős közepébe csöppentem bele. Nagyon sokáig hallgattam a szidalmakat, amiket egymás fejéhez vágtak a felek, míg végül az egyik elemelt valamit mellőlem, és a másikhoz vágta. Úgy, ahogy a gyerekek játszanak nálunk az almával, csak ott sokkal erősebben. Annyira, hogy rögtön sok ezer darabra esett szét az a valami. Ezért aztán rögtön menekülőre fogtam a dolgot, s ezért mondom nektek bátran, higgyétek el, hogy mi egy nagyszerű világban élünk! – fejezte be mondandóját a Menya. A Tanácstagok zordonul összenéztek, sustorogtak, majd a középső legyintett, s ekképpen szólt:

- Tisztában vagyunk vele, hogy fárasztó utad volt, s egy álló évig nem leltél rá semmire sem. S különben is, hogy mered letegezni a mélyen tisztelt Tanácsot?! Azokat azonban, amiket említettél egyszerűen nem fogadjuk el. Kitaláció! Ki hallott még olyat, hogy minden sokkal nagyobb, mint itt, s, hogy gyorsabban telik az idő!
- Az bizonyára azért van, mert… mert ők gyorsított életet élnek, folyton csak rohannak, hisz ameddig ott voltam, addig is folyamatosan körbe-körbe járkáltak – vágott közbe a Menya.
- Ugyan, és még félbe is szakítod a Tanácsot. Küldetésed sikertelen volt, csupán nem vagy hajlandó bevallani!
- Ez nem igaz! Én valóban láttam és végigéltem azt, amiről meséltem. De látom, hogy mára titeket is megfertőzött a kinti levegő…
- Hogy mersz ilyet mondani! Ez Nonszensz!
- Nonszensz? Micsoda érdekes szó?! Pont úgy hangzik, mintha a kintiek használták volna, mintha idegen lenne… Ne feledjétek el önmagatokat! Hogy kik vagyunk! Nem szabad bedőlni mindenféle új hóbortnak, ugyanakkor meg kell ismerni, s azután véleményt alkotni róla! Nem hiszitek el, amit mondok, s máris a tudtotok nélkül estetek bele a külső világ csapdájába… Lehet, hogy későn értem vissza… Gondoljatok bele, hogy ezelőtt milyen közvetlenek voltunk egymással, most pedig háborogtok velem, s azt kívánjátok, hogy eddigi baráti kötelékeinket félredobva magázzalak titeket! Hát nem veszitek észre, hogy a tudtotok nélkül mennyire megváltoztatok?!

Újra halk sustorgásba kezdtek, majd hosszú percekig mély csend volt, csupán a játékos gyermekek zsivaja hallatszott távolról. Aztán ismét megszólalt a tanács elnöke.
- Hm. Belátjuk, hogy igazad van. A tanács döntött, s elfogadja, amit mondasz. Sőt azonnal küldet egy csoportot, hogy olyan gyorsan, amennyire csak lehet, foltozzák be a lyukat, nehogy még több ártalmas dolog férkőzzön be. Belegondoltunk abba, amit mondtál. Való igaz, hogy mások voltunk egy évvel ezelőtt, mint most. Nagyon mások…

- Örülök, hogy hisztek nekem, s tudom, hogy az új dolgokat nehéz elfogadnotok, de mégis azt mondom, hogy hagyjuk ott a nyílást, ahol van. Ki tudja, lehet, hogy majd egyszer kint lesz a szebb világ, s akkor lesz honnan merítenünk!
Így ért véget a hős Menya küldetése, s azóta is ott van az a kicsiny nyílás a hókristály üvegfalán, s azóta is emelt fővel perdül meg mindahányszor a táncos balerina, s lassan visszaszöktek a lágy dallamok is a zongora billentyűire. Lelked finom kristályfalát is megkarcolja olykor valami érthetetlen zörej. Légy résen!