Nincs mentség

A vonat elment, és én a megállóban maradtam. Tulajdonképpen már nem tudom, hogy minek is jöttem ide. Talán védelmet remélek a régi otthonomtól? Vagy annyira szánalmas lennék, hogy már egész ideáig menekülök? Hatalmas hibát követtem el, az életem pedig romokban hever, bár ez annyira nem újdonság. A különbség az, hogy ezzel végleg elástam magam. Mit kellene most tennem? Száljak szembe a rendőrökkel? Törődjek bele a sorsomba? Túl sok gond ez egyszerre egy ilyen vénembernek, mint én. Csak az vigasztal egy kicsit, hogy már kevés időm van hátra....

Még körülbelül 5 percig voltam magamon kívül, gondolataim tombolása alatt pedig észre sem vettem, hogy milyen messzire viharzottam a megállótól. Már majdnem a régi utcámban vagyok, ahol annó laktam. Érdekes, az újságok szerint már 2047 szeptembere is elmúlt, itt Encsen pedig mintha nem is változott volna semmi, egyet leszámítva: mintha kiszivárogott volna innen az élet. Vagy csak én képzelődöm? Lehet, végül is estefele jár az idő, lejártak a műszakok. Bár minden őszi fényárban úszik, az égen felhő sincs, itt mindjárt sötét lesz, az emberek pedig otthon vannak. Jó is ott. Most fordulok be a sarkon, de egy kóbor macska kevés, annyi életet se látok. Az úton végigfúj lágyan az őszi szél, nem volt olyan hideg, de a vele párosuló emlékekkel együtt egész csontig hatolt. Megállok pár pillanatra a régi házunk előtt, de csak hogy nyersen szemügyre vegyem.

Beteljesült a jóslatom. A szüleim már régen meghaltak, az öcsém kiköltözött Dél-Olaszországba, Nápolyba, vagy hova, feleséget soha nem is próbáltam találni magamnak. Úgy vonulok végig az utcán, mint aki kivégzésre indul. A kedves öregemberek, akik vérig sértődtek, ha véletlenül nem köszöntem nekik, a kiskölykök, akik télen a hógolyókat, nyáron a foci labdát vagdostak hozzám, mind eltűntek. Még ha egy szalmagombolyagot végiggörgetne itt a szél, ahogy a régi, vadnyugati filmekben tette, teljes lenne az összkép. Kihalt a város. Még a Táncsics út is, ami mindig olyan volt, mint a hangyaboly, és amin több százszor gyalogoltam végig először általános-, aztán középiskolás koromban. A régi sulim. Kamicky? Kalucsky? Már elfelejtettem a nevét. Lényegtelen, ha jól látom, már bezárta kapuit. Ajtaja felől lekopott neve, rozsdás rúdon a szakadt nemzetszín zászló tanúsítja az egyetlen mozgást a környéken. Tovább haladva, halovány reménysugárként, elhajt mellettem egy autó. Fiat Polski, 115-ös, van ízlése a sofőrnek. A kereszteződésnél jobbra fele fordul, ő is menekülne talán? A kocsi eltünése után, közönnyel nézek a zebrán túlra, rá egyenesen egy az épületre, mely sokkal többet érdemelne ennél. Az encsi Gimnázium. Némileg meglep, hogy annyi év után a gimi még mindig működik, a takarítók jelenltéből legalábbis erre következtetek. Itt ötlenek csak igazán eszembe az emlékek.

Emlékszem még a régi szép időkre, az emberekre, az arcokra, akikkel 4 évig jártam ide, most magam előtt látom az egész bandát. Persze, aztán egyiket sem láttam soha többé. Mennyire más volt a világ, és én. Akkor még tudtam például, hogy milyen a szerelem. Hogy milyen az az ember számára, amikor egy másikért az életét is oda tudná adni, akármikor, akárhol, ha kell. Vicces. Az ember csöpögősnek találja a romantikus filmeket, nem érti meg, hogy miért áldozzák fel magukat oly bőszen egymásért a szereplők, aztán azon kapja magát, hogy érte ő is akármikor képes lenne rá. De az akkor volt. Az én szívemnek már csak annyi a dolga, hogy dobogjon. Eszembe jutnak még a görömbölyi hittan tanárom szavai, hogy ez a világ, mit isten megalkotott, milyen tökéletes, mennyire gyönyörű. Tökéletesség? Olyan nincs. Már évezredek óta kapálózunk egy káprázat után, mely egyre csak távolodik. Szánalmas lény az ember. A tökéletesség nem lehet a miénk soha, és ezt nem vagyunk hajlandóak elfogadni, így leszünk hát egyre jobbá, és jobbá. És jutnak eszembe dolgok, amiknek nem kéne. Pélául az érettségi, ami csúfos lebőgés volt. Akkor kezdődött el ez az egész. Nagyon gyengén szerepeltem, épphogy sikerült átcsusszannom. Elhatároztam, hogy akármennyire is reménytelennek tűnik, de valahogy boldogulni fogok. Felmarkoltam mindazt, ami maradt, és megpróbáltam elhelyezkedni. Nagy hátrány volt, hogy nem értettem semmihez. Sokmindent kipróbáltam, míg végül egy újságnál kötöttem ki, ahol a cikkek megírása és szerkesztése volt a dolgom. Később riporterként jártam az országot, de a nagyobb eseteket mind elhappolták előlem. Újságról újságra jártam, és vagy kirúgtak, vagy én mondtam fel, de sehol sem tudtam tartósabb ideig megmaradni.

Aztán, néhány éve, Székelyföldre vetett a jó sorsom, Marosvásárhelyre. Ott egy helyi lapnál kaptam gyors állást, nemsokára már főszerkesztő voltam. Írásaimmal leginkább az volt a célom, hogy emlékeztessem az olvasókat magyar mivoltukra, és hogy fenntartsam a lapot. 7 évig voltam szálka a románok szemében, aztán egy néhány napja megjelent írásom után menekülnöm kellett az országból. Hát igen, egy csöppet erősre sikeredett társadalomkritika volt. Mit tegyek hát? A Romániában töltött évek alatt keveset beszéltem, inkább csak írtam, ezért magyar ember az én beszédemet már nehezen érti meg, a 7 év alatt pedig egy nyamvadt mondatot nem tanultam meg románul. Ha visszamegyek, kitoloncolnak, ha maradok, felkötöm magam...

Még hosszú órákig róttam az utcákat, és közben gondolkodtam. Azt hiszem a város megadta nekem azt, amire szükségem volt, békét. Hogyha Gergely atyának igaza volt, és tökéletesség tényleg létezik, akkor az ez volt, a fiatal korom, amit magam mögött hagytam, hát épp itt az ideje, hogy új, tökéletes világot alkossak magamnak, de már nem itt. Döntöttem, szembeszállok a hatósági paranccsal, visszatérek a laphoz, 57 éves fejjel fogok újjá születni. Hajrá Kizman, ilyen még úgysem volt...