Történetek

- Egyszer volt, hol nem volt (igazából nem így történt. Ott voltam.), igaz ez még sose volt...
- De Nagyi! Nem így van!
- Akkor hogy?
- Hát úgy, hogy "mese, mese meskete..."
- Értem. Mese, mese meskete, mese, mese átka, megbánta a mátka...
- Nagyi!
- Mondjad, virágom.
- Nem vagyok a virágod! Fiú vagyok!
- Jól van, fiam, mi a baj a mesével?
- Nem vagyok a fiad. A nagymamám vagy és az unokád vagyok.
- Értem (lópikulát...

Nagy kedvencem még az ilyen, ehhez hasonló panelmammerek (és panelfaterek) diskurációs témája a buszon. Az egyik ugye adott: hogy ezek a majji fiatalok miért nem adják át nekik a helyet, mert jajj úgy fáj a lábam (hetvenévesen a buszmegállóban nyargalászni, hogy megszerezze a KEDVENC helyét… nekem is fájna, igen igen, ja ja). A másik meg az épp aktuális betegségről-testi bajról szóló anekdota. Főleg ha két panelmammer kerül egymás mellé. Jááájj Irénkém, képzeld, a Margitkát tegnap bevitték...

Neki valami száraz, és biztonságos helyre lenne szüksége, ahol nem fedezik fel egy hamar. Kóborolt a hideg utcákon, lehajtott fejjel, hogy a hó, amit a heves szélvihar korbácsolt, ne menjen a szemébe, mikor felfedezett egy résnyire nyitva felejtett bérház ajtót. Meg volt a remek búvóhely. Gyorsan besurrant az ajtón, majd lement a pincébe, ahol kényelemes, száraz helyre lelt...

Hősünk ezt már nem érzékeli és a mennyország kapujában történt adategyeztetést követően, mivel túl nagy bűnt nem találtak a lelkén, bebocsátást nyert. Így került a bolyongásai révén történetünk helyszínére a parkba.
Miután megpillantotta a parkban ülő lelket, sietős léptekkel megindult felé, hátha szóba tud elegyedni vele...

Lent a műtőben már várt az én kedves, de kissé hűvös doktor bácsim. Minden kérdésemre szűken és asszonyommal válaszolt. Én felhívtam a figyelmét, hogy rendes cérnát használjon, mert hogy fogok kinézni nyáron topban, de ő azt válaszolta, hogy ez most nem számít. Erre én azt, hogy remélem nem csak „mostom” van, hanem jövőm is...

Fenn a földön a hideg február tartotta jeges markában a világot, nem kímélve az embereket.. A stockholmi főiskolán és a városban tombolt az influenzajárvány. Sokan voltak betegek, a diákság és a tanárok fele vagy otthon, vagy a kollégiumban nyögte a betegség kínjait. Antonia is félig eszméletlenül feküdt a kollégiumi szobájában, és három takaró alatt is vacogott. A láza elérte a 40 fokot...

- Xander, ha tudni akarod tőled volt az a gyerek… a másik meg, hogy mielőtt megismertem Spikeot, egy hülye tuskónak képzeltem el. De most már tudom, hogy ő is egy érző ember, akit lehet szeretni, és jobb is, hogy meghaltál, mert akkor nem ismertem volna meg soha. Lehet, hogy annak a legendának még is igaza van. – feleltem, mire Xander elég dühös lett...

Unom az életem, tovább nem bírom, inkább a csúf halált választom. Utolsó perceimben azért azt kívánom, ne légy te boldog ezen a világon! Jusson eszedbe, ha többe nem leszek, emlékezz vissza, hogy nagyon szeretlek! Ravatalomhoz ne merj közel jönni, utolsó utamat nélküled fogom megtenni. Megszólal a harang a szomorú napon, gondolj majd rám, könnyeid, fájjon...

Fehér szeptemberi nap volt. Nem láttam semmit a napon kívül, amely elbújt a felhők mögé, mint egy szégyenlős kiskutya. Hunyt szemeim mögött kanállal vert kondérként ricsajt a fájdalom. Miért a fájdalom! Tovaúsztak a frontok, s elvánszorgott a petyhüdtizmú nyár. A nyár mindig, megzavar, eltompít, s bár szeptember kékje hogy fehér tengerbe fúl, a lég tiszta, kristály vízi fűzfák, lengnek-bongnak ágacskáik a repedt föld felett – de mitől repedt itt, hol minden a víz, nem tudom...

Sűrű sötétség telepedett a tájra, egyetlen élő árnyékként létezett a traktorista házának környéke, azon az éjjelen úgy tűnt, mintha végleg győzött volna a Sötétség. A házban sem volt ez másképp. Vágni lehetett volna a feketeséget, a szekrények sziluettjein kívül mást nemigen lehetett észrevenni egy szobában sem...