A greffelő

Emberek közelről - A graffitiző


Efölött eddig valahogy elsiklottam. Pedig ők a legfeltűnőbbek, illetve az a mocsok, amit maguk után hagynak, és művészetnek titulálnak. Nem is a „festmények” a gond, hanem az az „önkifejezési” kényszer (én inkább kétségbeesett segélykiáltásnak mondanám, hogy jajvegyenmárészrevalaki) amit tag-nek hívnak, és mindenhol a pofánkba tolakodik.
Konkrétan állok és nézem a gyönyörűen restaurált 19. századvégi kapunkat, a közepén egy kéttenyérnyi fehér taggel. Bárcsak rajtakaptam volna, most a kényelmes kanapémon terpeszkedve innám az esti fehérjeturmixomat a szépen kifőzött koponyájából.


Nem is az igényes, szépen megcsinált, gyönyörű árnyalatokkal, mesteri aprómunkával megalkotott festményekkel van a bajom. Ahhoz TÉNYLEG kell néminemű térlátás, rajztudás, satöbbi, aki egy olyat megcsinál, arra igenis fel lehet nézni a kitartó munkáért és a remek ábrázolásért. Igényes, szép graffitit (lehet ez akármi, aminek van valamiféle objektív jelentése, értelme) pokolni nehéz készíteni, legtöbbeknek nem is megy. Akik pedig fél éjszakájukat feláldozva sikeresen fölfestenek egy szemrevaló és impozáns képet valahová, másnap fogcsikorgatva veszik tudomásol, hogy valami wannabe műgraffitis össze-vissza rondította a művüket a szokásos, mindenhol jelenlévő értelmetlen "tagekkel". Együtt is érzek velük, mert az ő művészetükre VALÓBAN lehet bólintani, és lehet csodálni a kidolgozottságát. Főleg a Keleti pályaudvar felé vezető vágányok mentén lehet látni nagyszerűen kidolgozott, látványos és tetszetős graffiti-ábrákat. Megmondom az őszintét, sokkal szívesebben nézem ezeket, mint a több megyeszékhelynyi területet elborító ostoba reklámplakátokat és hirdetőtáblákat a legújabb intelligens mosóporról meg az új bankhitel mesés lehetőségeiről.

Tehát itt nem a kidolgozott, és csinos falfestményekről beszélek. További kategória a felirat, ami a festékszórózó egyén egy-egy gondolatát tükrözi a világba. A szokásos "Hüje Pisti" meg "Szeretlek Reni" feliratokon túlmenően - kis jóindulattal - még ennek is lehet értelme. Az internet anonimitása óta a falra mázolt véleménnyilvánítás kissé háttérbe szorult, ki azonban nem pusztult, és szerintem még úgy-ahogy ez is belefér a normalitás kategóriájába. Ki hogy érzi. Én speciel így. Tehát még ezzel sem volna semmi baj, azon túlmenően hogy természetesen csúnya. Nem. Azzal van bajom, amikor a kis telepi Józsika fogja az alkoholos filcét, és fantáziadús kis becenevét minden tenyérnyi ép felületre odakanyarintja, legyen az busztábla, ülés, ablak, házfal, metrókocsi, bármi, miután már a saját tankönyvei és az iskolapadok nem biztosítanak neki elég helyet az "önkifejezésre". Ez az én szememben valahol azon az evolúciós szinten van, ahogy a kutyák a téren körbehugyoznak, meg egymás ánuszát szagolgatják. Az állatvédőknek mondom, hogy nem állt szándékomban megbántani a kutyákat. Én is szívesen „tagelnék” – a szemfenekükre, festőhengerrel.

Önkifejezés, művészet, közhelyek – ennyit kapunk, ha valamelyik kis retardáltat megkérdezik, hogy ugyan édes fijam mongyadmá’ meg nekem, hogy mi az anyádér’ kellett összefirkálni a kerítésemet? (Esetleg a pedagógiai jellegű maflástól meglazul vagy két foga.) És milyen mélyen meg tudnak sértődni, mikor a yard gyűjti be őket. Na az előállítóban meg alábbhagy a hatalmas lázadás, az önkifejezési kényszer leginkább a „fel akarom hívni anyukámat” mondatra redukálódik. Utána meg a téren a hasonló kis kapucnis pöcsöknek lehet teli szájjal újságolni, hogy „megvertek a rendőrök, de én kemény voltam”… közben próbálja a seggéből kiszedni a filcét.

Tiltakoznak a társadalom ellen. Is. Jó. Kifejezik magukat. Jó. Tiltakozzanak úgy a társadalom ellen, hogy kivonulnak belőle. Jó messzire. Fizetem a jegyet. Nem retúrt. Mert rohadt nehéz felfogni, hogy rongálnak. Mert kis nyomingerek, akik soha nem dolgoztak, adót nem fizettek, az állam pénzét csapolják a felújításokkal, nem a saját farkukkal verik a csalánt.

Adrenalin? Hesszelni a kékeket fújás közben? Nagyon trendi a maszk meg a kendő az arc előtt, kapucnival a fejen? Adrenalin kell? Ezen ne múljon, szívesen utánad eresztem a bullterrieremet, szájkosár nélkül, lesz olyan adrenalinod, hogy egy hétig 200/120-as vérnyomást produkálsz. Mert a művészet oké. A Bansky, az tud. Igaz, hogy kőnarkós, de tud. A kis szar tagek mindenhol, filccel, flakonnal, az nem oké. Az nagyon messze van a művészettől. Nem attól művészet valami, hogy minél húzósabb helyre van fújva. Ahhoz nem kell fújkálni. Ennyi erővel szarj egy kilátó tetejére, nézegesd büszkén amíg minden ember észre nem veszi körülötted, hízzon a májad amikor megbotránkoznak rajta, és kész. És akkor nem kell százezrekért levakarni, mint a festéket, elég egy lapát meg egy marék klórmész, davaj.

De nem kell ennyire belemenni ebbe, az országban nagyon kevés olyan graffitti van, ami túlmegy a gagyikategórián - mint már mondtam, ehhez is kell tudás. Összefújkálni egy garázsajtót vagy egy falat, aztán jókat vigyorogni a szomszéd utcában - ehhez nem kell tudás. Elég kevesen fogják fel, hogy olyan graffitit készíteni, amit az első bekezdés környékén említettem, olyat nem lehet a festékbolt és a célterület közti röpke villamosúton megalkotni fejben. De még ez se gáz, valahol el kell kezdeni; a gáz az, hogy mindenhonnan festék köszön vissza. Mér nem lehet megmaradni a sínek melletti, rakodópályaudvari betonfalaknál? Meg a dohánygyárak háromméteres kerítéseinél? Vagy a direkt ezért felhúzott falaknál? Ja, hogy az nem poén, mer nem jön a yard? Adrenalin kell? Lásd fentebb.

Nagyon kultiválnék egy olyan módszert, hogy tettenérés esetén mondjuk az illető arcával szedjék le a festéket a falról, de megelégednék annyival, ahogy a szegedi példát követve a kemény lázadó kismókusok szépen közmunkában festegetnék le a förmedvényeiket. Saját pénzen beszerzett festékkel.

Innen nézve nem művészet ez. Csak annyira, mint ahogy valaki belepisálja a nevét a hóba részegen. Csak az egy óra alatt eltűnik.