Improvizmo

Improvizitizmus. Nagyszerű! Máris sikerült egy vadonatúj szót alkotnom, hiszen még Gates Word-je sem ismeri. Gyakorlatilag erről szól maga az elnevezés is. Valami újnak a megteremtéséről. Persze nem új szavakat szeretnék létrehozni, hiszen azt már kijátszották Kazinczy-ék a Mondolatosdival. A szóteremtősdi helyett inkább egy újfajta történetre gondolok.

Legkönnyebben talán a zene nyelvén tudom interpretálni ötletemet, hiszen a zenét mindig, mindenhol, s mindenki megértette. Átérezték a lassú, vonagló szimfóniák mélyreható fájdalmát, vagy épp az ujjongó örömódák lelkesedését. S a zene bármily elhanyagolhatónak is tűnik, mindig is a nyüzsgő közélet egyik szerves rugója volt. Miért vált például az Esterházyak udvara olyan kellemessé, s látogatottá? Csak nem Joseph Haydn miatt?! Dehogyis nem! Bár volt, hogy Haydn csak magának orgonálgatott, vagy éppenséggel csak a hercegnek, mégis úgy áramlott ki zenéjének hívó szava a külvilágba, mintha csak egy messziről gőzölgő, ízletes kávé aromája csalogatná a megszomjazott hallgatóságot. Ezért vélem úgy, hogy talán a zene segítségével válik legegyszerűbben értelmezhetővé az improvizitizmus.

Nincs szükségünk semmilyen muzikális szaktudásra, csupán annyit kell megjegyeznünk, hogy a zenei hangok egyre magasodó sorrendben a következők: C;D;E;F;G;A;B;C’. Most vegyünk, mondjunk egy magabiztos felemelkedést C;D;E;F. S most fantáziánk szabaddá tételével az utolsó hang helyett trillázzunk el egy fantáziadús kis dallamot. Csak, hogy ne legyen olyan száraz az a felemelkedés. No meg egyébként is ebben áll a művész feladata: minél érdekesebbé tenni azt, ami egyébként nem az. Így például: C;D;E;{C;C’;C;B;C;A;C;G;C;D;E;F}. Az első három hang mélaságát kiegyensúlyoztuk az utolsó helyetti toporgó sziporkával. Eddig semmi kompromittáló nem történt. Most azonban vezessük be az amúgy is rögtönzött dallamunkba az improvizitizmust! Íme: C;D;E;{C;C’;C;B;C;4;C;!;#;K;G;C;%;D;S;E;F}. Nos, ezzel már nem csak a laikusoknak, hanem azt hiszem magának Beethovennek is gondot okoznánk.
A fogalom esszenciája tulajdonképpen az asszociációkban rejlik. A dallamban is a számokról a matematikára asszociálunk, az írásjelekről az írásra, az oda nem illő betűkből pedig ki-ki másra és másra. Az improvizitizmus röviden nem más, mint a tudatos és rendezett olvasói káosz.

Most, hogy az alapokat már tisztáztuk, vizsgáljuk meg mit is jelent ez az irodalomban. Vegyük példának okáért Kiplingtől A dzsungel könyvét. Szomorú történetként kezdődik. Szerencsétlen Mauglit már kisgyermekként hatalmas csapás sújtja, mindenkiét elveszti, egyedül marad az őserdőben. Elindul maga sem tudja merre. Céltalan bolyongásának egy csapat farkas vet véget, akikkel szoros barátságot köt…Ugyan! Természetes, hogy miután senkije sem maradt, Maugli elindul maga sem tudja merre, majd, hogy valami izgalmas is történjen, vadállatokkal találkozik, akik persze nem ehetik meg, hisz sorssújtott Maugli olyan szerencsés helyzetben van, hogy a főszereplő címet birtokolhatja. Így a véres halál jelenet ki is van zárva. Kárpótlásul tanuljon meg a gyerek az állatok nyelvén… Tehet mást?

Ha már valahogy túl kell élnie ezt a kényelmetlen kis szituációt, barátokat kell szereznie, hogy életben maradjon. S a dzsungelben ki másra lelhetne, mint pár anyáskodó állatra. Emberekkel nem találkozhat, mert rögtön elvesztené varázsát a mű, így viszont logikusan végigvezethető Rudyard gondolatmenete. Ez az, amitől az improvizitista alkotás eltér. Túl egyértelmű, s nincs, ami meggátolja az olvasó bekukucskálását az író agyába. Az improvizitizmus más. Ott megannyi asszociáció terelgeti egyre közelebb az olvasót a végkifejlethez. Oly sokfelé barandukol az olvasói képzelet, hogy nem győz egyik témáról a másikra váltani. S olybá tűnik, mintha zagyva, odahányt sorok lennének csak, de közben előkészített káoszról van szó. Az olvasó észre sem veszi, s úgy elkalandozik, az asszociatív epizódok vagy akár csak bevillanások reflektálása közepette, hogy kényszeresen végigolvassa azokat.

Vizsgáljuk meg sorssújtott Maugli esetét most ebből a szemszögből indítva.
...a szegény kisgyermek ismét egyedül borzong a hideg éjben. Körötte ijesztő fák hatalmasodnak, s a dzsungel mélyéről irgalmatlan hangok szakadnak az égbe. A félelemtől megbénított Maugli egy közeli barlangban tölti az éjszakát, majd a következő reggelen elindul maga sem tudja merre...

Lépteit kénytelen meggyorsítani, mivel a közelből vadállatok vonyítását hallja. Egyszer csak egy emberi építményre bukkan. Egy szúette, fahídra. Azonban alighogy elindul rajta emberszerető kannibálok veszik körül. Nincs menekvés, szorosan egy farúdhoz kötözik, s vállukon egész a törzsükig cipelik. Ott eloldozzák, majd türelmesen várnak valamire. Maugli sem tudja miért van még életben. Körbetekint, várja, hogy történjen valami. Azonban nem lát mást csak egy tűz fölött perzselődő embert, körötte félkörívben a kannibálok szárított bőrrel borított kunyhóival, azok előtt pedig egy horda bután Mauglit bámuló emberevővel. Egyszer csak megmoccan a tűzben égő egyén, majd egyre lendületesebben ringatja magát ide-oda. Végül jól koordinált mozdulatainak hála a tűz mellett köt ki. Elégedetlenül fel áll, királyi léptekkel odasétál Mauglihoz, majd fölényeskedően így szól:
- Jack Sparrow kapitány*, személyesen – majd közel hajol a fiúhoz – Hát te meg ki az ördög vagy?! Itt már engem esznek! Hordd el magad! Na menjél már...

Maugli értetlenül vállat ránt, majd hirtelen sarkon fordul, s gyors léptekkel egyenesen az ellenkező irányba tart. Nem jut azonban sokáig. Épp, hogy átér egy másik összeszakadni készülő fahídon,s egy náci munkatábor tábor terül el előtte. Már menne is, de ahogy hátra fordul, maga Hitler áll mögötte. Maugli az összeesés szélén. Zuhanó repülőről süllyedő hajóra… Hitler katonákért kiállt, majd a legközelebbi gyárkéményhez vezetteti a fiút. Maugli várja hátha megint mellépártol a szerencse, azonban öt perc múlva már égbeszálló füstként bámul vissza Adolfra, ahogy az egy súlyos jobbkezes lendítéssel int fájdalmas búcsút tőle…
Innentől Maga Hitler venné át a megtisztelő főszereplői címet, s valamiféle elégikusabb hangnemben folytatódna.

Az improvizitista alkotásban tehát összefolyik tér és idő, fikció és történelem. Teljes mértékben szabad, s a legkülönfélébb asszociációk születhetnek. Leleményes fordulatok, figyelem felkorbácsoló szóalkotások, akár főhősváltás. Ezek jellemzik az improvizmo-t. A legtágabb perifériák szükségesek, mind a megalkotáshoz, mind a befogadáshoz. Így lesz a rögtönzött ügyetlenségből művészi anarchia.-

* A Karib tenger kalózai c. film egyik főszereplője.