Hétalvók kilengései 2.

2. Rész: Még mindig bevezetés





Árvagyerekek voltak, de bizonyos szempontból a sors kegyeltjei is.
Amikor találkoztak, még nem tudták, hogy egy híres szekér hamarosan belevágtat kérges tenyerükbe. Egyszercsak jó helyen voltak, amikor az idő kért tőlük randevút.
Hamarosan bejöttem a képbe. Vízöntő haván kellett volna megtennem az első légző- gyakorlatot, de szavannán legelésző gida akartam lenni.
Ha nincs az inkubátor melege, eszkimó ivadékként végzem az élet jégmezején.

---

Azon a téli reggelen nagyon sajnáltam magam. Az önsajnálatot sosem szerettem, mert valamivel tisztában voltam. Ha sokat ülünk rajta, komoly szörny kel ki a tojásból. Letargia, ami teljes apátiává alakulhat. Volt elrettentő példa rá életem folyamán.
Nincs elkedvetlenítőbb, mint hajnali sötétségben átvágni a mínuszokon. Egy olyan helyre, ahol nem vár az emberre semmi, de semmi alkotómunka. Csak a monoton, robotszerű begyakorlott mozdulatok. Nem csoda, hogy inkább visszabújtam volna a még testmeleg párnák közé.
Hiába hadakoztam önnön-siratásom ellen, valahogy mégsem sikerült. Mert egyszercsak beugráltak a snittek életem korai szakaszából. Először megijedtem, hogy a halál majd kézenfog és ráncigál, mint egy önfejű kutyakölyköt, de nem. Hiába peregtek a filmkockák, ő nem jött Viszont megtisztulás következett. Megkönnyebbülés. A fájdalom, ami sokszor nyomasztott, semmivé foszlott. Mert lazán és fájón, fájón és könnyesen, de kiemlékeztem magamból. Az emlékezés, amire nehezen szánja rá magát a magam fajta. Pedig szükség van rá, facsarni kell a múlt megposhadt vízcseppeit.
A snittek pedig jöttek kéretlen, kelletlen, hol kronológiai összefüggésekben, hol tartalmi nonszenségekben.

A zsenge korszakomnál csattant egyet a csapó.
Egy réten feküdtem és az eget bámultam.
Rácsodálkoztam a felhők gyönyörű képszerűségére. A színek és formák természet által kreált fantasztikumára.
Ha belegondolok, rengetegszer kémleltem az eget. Egy búzatáblában fekve, egy befagyott tóparton, egy erdei tisztáson.
Sokszor elvesztem pár órára, de soha nem vették észre hiányomat. Mintha tudták volna jól, hogy megkerülök. Mintha bíztak volna valakiben, aki engem őriz. Mert őrizett, ebben teljesen biztos vagyok. Veszélyes helyekre jártam és mindig megóvott.

Gondtalanul éltünk jó pár évig. Egy hatalmas házban, amit park vett körül. A parkot erdők szegélyezték. Az erdőkön túl pedig ott volt a két folyam. Az egyikben méz, a másikban tej hömpölygött. S a kertünkben csak paradicsom termett. Furcsa egy kert volt.Nem volt kerítése, mert egy éjjel megették a kutyáink.
Az élet elhitette velünk önnön csodálatosságát és hogy a csoda örökké tart Elhitette velünk, hogy mindenki jó, és az is marad. Mindenki kedves, mindenki természetesen mosolyog, s ami a könyvekben írva vagyon igaz, és boldogan éltek, míg…
Egy nap roppant és csikordult a tengely és valami nagyot fordult. Kopogtattak. Emlékszem apám arcára akkor. Bizalmatlanul és rosszat sejtve nyitott ajtót. A hívatlan vendég gonosz ábrázattal állt a küszöbön és úgy hívták, hogy Nyomor. Csak kurtán bemutatkozott, besurrant és pofátlanul befészkelte magát hozzánk. Hosszú, nagyon hosszú évekre. Talán, ha egyedül jön, mégcsak elbánunk vele, de erősítést hozott.

A Betegséget, ami anyámat évtizedekre ágynak döntötte. Anyám, aki gyenge volt és törékeny.
Hogy kezdetét vette akkor egy lidércnyomás, hamarosan felfogtam.
A kopott könyvek borítói szakadozni kezdtek, a lemezek megkarcolódtak, ruháink elnyűttekké váltak.
Először a lovak tűntek el.
Aztán a kutyák.
Végül a macskák.
Az étkezéseink desszert nélkül értek véget. Később elmaradt a gyümölcs. Aztán a főétel, néha a leves. Aztán egy lakatlan szigeten találtuk magunkat, aminek partjait minden mosta, csak nem a sejtelmes óceán. Mert a szegénységet még csak lehetett volna méltósággal viselni, sőt... Nem volt pestis akkoriban, nem volt lepra, nem volt fekete-himlő. Mégis karanténban találtuk magunkat. Nem hímeztek ránk kacskaringós skarlát betűt, mégis. Mintha félelmetesek lettünk volna. Mintha valami felülről azt akarta volna, tanuljuk meg milyen zuhanni. Milyen nagyot esni. Mert ha nem ismertük volna a jólét adta örömöket, a felhőtlen egészséges nevetést és a boldogság hatalmas és csillogó kupoláit, talán nem lett volna akkora csattanás a porban landolni.

Ugráltak a snittek.
A fűtetlen szobában vacogtam, ahogy sebtében öltöztem.
A vasalódeszka, ami álmosan kérdezte, miért most, a hajnali órán. A gyújtós, ami nehezen éledezett. A gyufa, ami remegett a kezemben. Miért most? A bevásárló szatyor, ami ásított egyet, a nyitás utáni percekben. A tejeskávé, ami kegyelmet kért. Csak öt percet.
A kés, ami lustán, életlenül hadakozott a kenyérrel. Miért ilyen korán?
A krém, ami még csukott szemmel mászott ki a tubusból.
Az iskolatáskák, mik nem értették a csatasorba állítást. A riadókészültséget.

Bevillantak a snittek.
A kezem, amibe kis kezek kulcsolódtak. A kezem, ami kesztyű híján majd’ lefagyott. A kezem, ami kirepedezett. A kezem, ami simogatott, fésült, zsebkendőt tartott, sebet kötözött, kanalat tartott szájakhoz.
Valami elkezdődött akkor bennem. A felelősség vállalás mások iránt. És egyre jobban kezdtem magamra is vigyázni. Kellek. Nagyon-nagy szükség van rám. Ha nem lennék, ha feladnám, fájdalmat okoznék másoknak. Sírnának utánam. Sírnának az ártatlan szemek, amik bennem láttak valamit. A szemek, amik a meséimtől pilledtek álomba. A kezek, amik a nyakamra kulcsolódtak, maszatolnák a könnyeket. Az érzés, hogy jót cselekszem, és fontos vagyok, szintén meggátolt. És a hit, hogy jó tett helyébe, majd jót kapok. A hit, ami egyre erősebbé tett. Elfeledtette, hogy kirekesztett vagyok, elfeledtette az egyedül ülést, az egyedül ballagást, a petrezselymes standot.
Hogy mások semmit sem sejtettek? Lehet jó színész voltam. Hogy csak röhögni láttak? Lehet jó bohóc voltam. Hogy csak csak a felszínt látták. Nem az ő hibájuk. A sors úgy intézte, hogy ők akkor merítsenek a folyóból. Nálunk rossz volt a sorrend. Nálunk gondatlan volt a vágó. Vagy úgy rendelkezett a rendező. Lehet izlandi posztmodern-t akart. Lehet spanyol mélylélektant akart. Lehet görög drámát akart. Lehet tragikomédiát, groteszket, abszurdot vagy feketehumort. Lehet pályatévesztett volt. Lehet nevelőtiszt volt. Lehet, csak jót akart.
Ki tudja?! A stáb viszont alávetette magát. Megszületett a filmünk. A film, amit valaha egyedinek hittünk, de tucat- téma. Valószínűleg kommersz. Bizonyára milliók várják, mikor jön az ő filmük kedvező fordulata. Lehet abban a hiszemben nézik, ez még csak a híradó. Mindjárt kezdődik a vékony feketecsíkos és heppi lesz. Egész estét betöltő romantika. Egész életet betöltő vígjáték. Ki tudja előre?!
Belegondolva a dolgok velejébe, mert sokszor belegondoltam, jó párszor elhangzott a kérdés bennem. Miért éppen én? Miért én születtem elsőnek. Mi van, ha másképp osztják a dátumokat? Szebb lennék, elkényeztetettebb, okosabb, nőiesebb? Netalántán finomabb, műveltebb? Soha nem lehet tudni.
Mint amit szintén nem tudok megítélni, milyenné is váltam valójában.
Túlságosan sóvárgóvá?
Túlságosan szeretetéhessé? Vagy túlzottan idealistává?
Nem tudom.
Egyet tudok, hogy a dicséret utáni vágynál, a jó szó utáni vágynál, a szerető szülői ölelés utáni vágynál, a nyugalom utáni vágynál erőssebben élt bennem akkor a vágy, hogy egyszer, csak egyszer alhassam ki magam rendesen. Csak egyszer ne kellett volna a Muszáj „jó reggelt”jére válaszolnom. Csak egyszer álmodhattam volna végig, amit elkezdtem.

---
Fényévekkel később történt, hogy egy latin nevű szigetre beköszöntött a hőn áhított esős évszak.