Történetek

Csöngettek, én meg úgy voltam a világgal, mint a hányásra hányás legendájával. Haboztam hogy kinyissam e, aztán végül kinyitottam, az a srác volt az. Jaj istenem, hogy tudsz ilyen lényeket teremteni, vagy ha nem isten, akkor te, vagy az anyád az apád, hogy lehet egy ilyen embert megcsinálni? Hát, gratulálok hozzá. Elég jól sikerültél.
Köszönt, gondoltam beinvitálom, szerelje meg a csapomat, de hiába maga a lénye, és létezése, most ehhez ez se volt elég...

- Nincs nyereségünk - mondta komoran. - Egyre kevesebb árut viszünk, amit hozunk, azt pedig nem tudjuk eladni. Az utolsó két fuvar még mindig a hajóstársaság pincéjébe vesztegel, mert a kutyának nem kell. Nem tudjuk kifizetni a matrózokat, ingyen pedig bolondok lennének dolgozni.
- De hisz csak ma több árut pakoltunk be, mint a legutóbbi fuvarkor összesen - érvelt Qwempoi. - Ha ezt eladjuk Tardunban, akkor abból fedezni tudjuk az út költségeit.
- Mindenki tudja, hogy ez...

Mindkét embertípusnak megvan a maga jó és rossz oldala, hisz az éremnek mindig két oldala van. Szerintem a kettő között nincs átmenet, aki már egy kicsit elrugaszkodik a realitás talajáról az álmodozó, aki viszont mindig ott mozog, az azonnal az ellentét táborába sorolható...

És most jöttél, felforgatsz mindent körülöttem, a szerelmemet akarod titkon, én is a tiéd, de nem beszélünk róla. Folyton rá hagyjuk, ahhoz sok idő kell. És tényleg sok idő kell hozzá. Mégis megjelensz a semmiből valahol vártalak, valahol mégse, nem rád számítottam. Tudtam is, hogy jönni fog, mindig jönnie kell valakinek, aki majd ezt mind megteszi. De mégse rád...

Belépsz a tágas csarnokba. Akármerre nézel hatalmas ringeket állítottak fel. A Día de Difuntos kellős közepébe csöppentél. Ezt az ünnepélyt minden évben megrendezik, ahol az összes mágikus lény résztvehet, hisz ez számukra egyben az Összefogás Napja is...

Aznap feküdtünk le legelőször. Mint két kamasz úgy viselkedtünk, olyan mohón és csodálattal vájta belém a fogait, körmeit. Kissé talán túl erősen is, de tetszett, gyorsan történt az egész. Aztán haza kísért csókot adott és elment. Nem volt még nálam sohasem, soha nem vittem haza. Mindig egy idegen házhoz mondtam, hogy kísérjen, és azt mondtam babonából még nem megyek be, megvárom míg elmegy. Aztán haza sétáltam egyedül...

Láttam, hogy magához vette a kést, és lehet utolsó pillanatban meg kellett volna kérdeznem miért, de nem érdekelt. Becsuktam a szemem, éreztem, hogy ő még habozik megtenni, aztán egy "szeretlek"-kel belém szúrta a kést. Meleg volt a kés hirtelen pedig hidegnek tűnt, a szemem kinyitódott a fájdalomra, láttam még az arcát, azt a kétségbeesést, a félelmet, nem is tudom mitől félhetett igazán...

Cecile futásnak eredt, el a viszonylagos biztonságot nyújtó autótól, be egyenesen az erdőbe. Néhány pillanat múlva már nem is látta maga mögött a kocsiját, amikor lopva hátrapillantott, de ez most nem érdekelte. Csak a futásra összpontosított, és arra, hogy el ne essen valamiben.
A fák sűrűn nőttek körülötte, és kezdte azt érezni, hogy körbe-körbe rohangál, mert annyira egyforma volt minden, de a józanabb éne azt súgta neki, hogy ez lehetetlen, és ő hitt ennek a hangnak.
Akart...

Nem volt egy fantasztikus szeretkezés, de veled voltam, ezért csodálatos volt. Azt hittem, hogy ezután is minden szép lesz. De nem. Nem sokkal ezután összevesztünk. Vagyis összevesztem veled. Hazudtál nekem. Volt egy borzasztó szenvedélyed, de megígérted, hogy miattam leszoksz róla. Nem én kértem, te ígérted meg. De nem tudtad betartani...

Gyenge vagyok! A múlt vétke szívja erőmet. Nem az én vétkem, mégis én szenvedek miatta, immár hosszú-hosszú ideje. Új utat mutattál, és én feltétel nélkül elfogadtam vezetésedet. Kezem adtam és kezem vetted és vezetted. Kevés volt az idő, mit együtt töltöttünk, de az is elég volt rá, hogy elveszítésed kínját oly mélyen magamba temessem, hogy ne tudjam...