Mert szeretnem nem szabad

Gyenge vagyok! A múlt vétke szívja erőmet. Nem az én vétkem, mégis én szenvedek miatta, immár hosszú-hosszú ideje. Új utat mutattál, és én feltétel nélkül elfogadtam vezetésedet. Kezem adtam és kezem vetted és vezetted. Kevés volt az idő, mit együtt töltöttünk, de az is elég volt rá, hogy elveszítésed kínját oly mélyen magamba temessem, hogy ne tudjam. Ismerem a gyógyírt, de az olyan ritka, hogy puszta halandónak hozzájutni szinte lehetetlen. Sokszor jutsz eszembe és azok a dolgok, miket együtt csináltunk, vagy csak szándékoztunk. Emlékszem, mert számomra még mindig fontosak, majd minden szavadra, tettedre. Sokszor beszéltünk egymással magamban. Hallom hangod újra és újra, mintha még mindig itt lennél mellettem. Hiányzol, bár a mód miként váltunk, csak ellened uszítana, és nem melléd vonzana. Talán még mindig ezt keresem benned. Ezt az ellentmondást, miként bántál velem. Sokat tűnődtem, ha újra találkoznánk miként viselkednék veled szemben. Amikor a felismerés rám szakadt, mérhetetlen düh szállt meg, és azóta se találtam olyan embert, aki ezt csillapíthatná. Gúnyos lettem és mogorva, magamnak való. De nem szeretek egyedül lenni. Helyedet még senki sem foglalta el a szívemben, nem tudtam mással betölteni. A kesergésért, mely elhatalmasodott rajtam, csakis téged teszlek felelőssé. Régi önmagam halovány árnyéka vagyok csupán.