Életszerű

Forrott. És láttam arca minden apró kis rezdülését, azt a ráncot amit a mosolyok okoztak neki. Más volt a tekintete, valahol olyan félelemmel teli, és mégis elhatározott. Tudtam már nem tántoríthatom el, de már nem is akartam. Szeretett. Ez olyan nagy szó, nem is éreztem igazán eddig mennyire szerethet. És hogy mit láthat bennem? Nem tudom. Valaha én is szerettem. Szeretem én most is őt, de már nem szerelemből. Kicsit húzott a köteleken mintha eszembe jutott volna kiszabadulni. A szemei furcsán csillogtak rám nézett és nem mondott semmit, én sem mondtam semmit se.

Pedig annyi kérdés kavargott bennem. Először is, hogy miért vagyok itt? Miért hozott ide? Mit akar pontosan? Vagy csak szólaljon meg, mondjon bármit, csak tudjam, hogy tud még beszélni, de inkább hogy halljam a hangját. Tudtam volna még szeretni, de nagyon önző volt. Elüldözött. És most itt vagyok és ő is, és várok. Tudom, hogy mi lesz, és ahogy teltek a percek egyre jobban belenyugodtam, hogy itt már nincs mit tenni. Majd valami szerszámosládában kezdett turkálni. Hirtelen elkapott a félelem, kicsit remegni kezdtem, aztán ismét eszembe jutott, hogy ő adott legtöbbet egész életemben, és biztonságban vagyok a kezei között. Majd talált egy kést, egy fényesre törölgetett kést.

Ismertem ezt a kést volt már a kezemben, használtam is. Régebben evvel öltük meg az apját. Muszáj volt. Akkora fájdalmat okozott neki, hogy nem bírtam tovább nézni. Könyörgött hogy segítsek neki megtenni, egyek a támasza. És a támasza voltam. Annyira szerettem hogy a támasza voltam, érted. Ennyire lehet szeretni egy embert. Most pedig úgy látom rajtam a sor. Kicsit nézegette magát benne, majd hirtelen eldobta. Tudtam hogy most nagyon ideges lett, neki is eszébe jutott az apja. Hátul a kertben temettük el, a miénkben ott senki nem keresné. Olyan kés volt, hogy beleillett a konyhai készletbe, kissé recés volt a vége, és külsőre olyan szolid hogy otthon ilyennel vágja fel anyu a húst, mégis mikre képes vele az ember. Majd a sarokba fordult a körmét kezdte el rágni, már tudtam, hogy nagyon nincs jól, ez nála a legutolsó dolog, amit idegességében csinál.

Nem szóltam hozzá, hagy eméssze egy kicsit a dolog. Tudom ez gonosz. De hát az milyen, hogy elhozott a világvégére, megkötözött és a gyilkos késsel játszik nekem? Ki ő, hogy elvegye az életemet? De, megértem. Hiába voltam rá
mérges, mégis annyira megértettem, ezért sem akartam kiszabadulni. Egyszerűen jó volt ott ülni, és ismét érezni, hogy három hónap után evvel felkeresett és törődik velem. Valamennyire megnyugodott ismét a kezébe vette a kést, engem pedig elkapott az a halál előtti nyugalom. Amikor az ember már beletörődik a helyzetébe. És ez a nyugalom. Őrjítően jó érzés volt. Úgy gondoltam, ha evvel az érzéssel halok meg, hát akkor gyerünk, neki vágok az ismeretlennek. Valami olyat adott, amit talán sok ideje vártam.

Nem kerestem, csak ültem otthon a kanapén, a be nem kapcsolt tévé előtt nem gondoltam semmire, csak ültem ott, nézegettem a dolgaimat, az órát a falon, de az időt nem láttam, a könyveket a polcon, a címeket nem láttam, csak színek voltak előttem, így ültem ott naphosszakat, bármi más nélkül. És most itt vagyok és ebben a három órában annyi minden történt, és annyi érzés kavarog bennem, és annyira lenne kedvem ezt még megosztani vele. De ő már eldöntötte mi lesz. Mosolyogni kezdtem, ő pedig erre dühös lett, láttam, ahogy a szemöldökét meghúzta olyan erősen, ahogy szokta ilyenkor.

Azt gondolhatta, hogy beteg vagyok, hogy halálom előtt jó hogy nem nevetek az egészen. De hát miért ne nevethetnék? Annyira egyszerű az élet, és olyan részletes. Olyan könnyű elvenni, és bármit csinálni vele. És mindennek ugyanaz a vége, a halál. Hát miért ne nevethetnék még egyet? Jól esett. Nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy abbahagyom, és örülhet magának. Bár végül belenyugodott. Mindig volt közöttünk egy harc. Valamilyen harc egymás ellen, hogy talán melyikünk jobb a másiknál. Bár végtelenül szerettük egymást, de ez a harc. Vagy talán egymással való gonoszkodás volt? Nem tudom, talán ez éltet minket. Majd megszólalt, és elkezdett az irántam érzett szerelméről beszélni. Nem vágytam erre, ide már nem kellenek szavak. Az, hogy idehozott és tudom mit fog tenni, ez nekem elég vallomás.

De ő mindig többet beszélt, mint kellett volna. Ezt is szerettem benne. Amikor nem kellene akkor is a szája járt, de csak zavarában. Nem tudom mit gondolt, talán hogy nem értem meg őt. Pedig nagyon jól tudja, hogy érzek iránta, még ha el is menekültem. Úgy csillogott a szeme, amikor rólam beszélt, annyira jó volt látni. Ennyire még sosem szeretett engem senki sem. Le volt kötve a kezem és a lábam is, nem kapálóztam csak most azért egy rohadt csókot adhatna. Beszélt még egy kicsit, majd felém hajolt, mélyen a szemembe nézett, talán egy könnycsepp volt az, amit láttam, a leheletét az arcomon éreztem, talán ő is érezte enyémet. A testem még mindig remegett bár már belül megnyugodtam.

Megcsókolt. Finoman ért hozzá az ajka az enyémhez, mintha egész életünkben ezt csináltuk volna, folyton-folyton csak a csók és semmi más, mintha folyton ezzel beszélgettünk volna szavak helyett. Ő nem szeretett csókolózni, szerintem nem is tudott jól. De most más volt, mintha erre a pillanatra tartogatta volna egész életében a csókját, és most nekem adta. Nekem meg mint egy kincset kell őriznem. Nem engedtük egymást, már ahogy lehet lekötött kézzel. Nem tudom, ismét annyira szerettem, hogy képes lettem volna egyedül megölni az anyját, ha azt kéri. De most nem kért semmit se. Majd félrehúzódott megint. Ott állt a sarokban, teljesen kiborulva. Annyira megöleltem volna hátulról. De ekkor sem szóltam semmit. Nem kezdtem el reménykedni se. Végül adott egy csókot a nyakamra.

Eluralkodott bennem az a természetes izgalom, amit ha akarok, ha nem, de érzem. Láttam, hogy magához vette a kést, és lehet utolsó pillanatban meg kellett volna kérdeznem miért, de nem érdekelt. Becsuktam a szemem, éreztem, hogy ő még habozik megtenni, aztán egy "szeretlek"-kel belém szúrta a kést. Meleg volt a kés hirtelen pedig hidegnek tűnt, a szemem kinyitódott a fájdalomra, láttam még az arcát, azt a kétségbeesést, a félelmet, nem is tudom mitől félhetett igazán. Ömlött a vér mindenfelé, ő pedig sírás nélkül szorosan megölelt. És csak ölelt, és ez is annyira jó volt. Komolyan mondtam, hogy ő adott eddig a legtöbbet egész életemben. Éreztem a testi fájdalmat, de boldog voltam, ez leírhatatlan. Aztán nem emlékszem semmire.

Aztán mintha kívülről láttam volna magamat, nem is tudom mihez hasonlítsam. Láttam, hogy kihúzta belőlem a kést és magába döfte. Tiszta Romeo és Júlia. Aztán láttam hogy rám esett hirtelen, majd elhalványult a kép. És hogy ő volt a gyilkos? Nem hiszem. Ő nem volt gyilkos. A szerelme volt halálos. És megértettem hirtelen. Mekkora csoda ennyire szeretni egy embert. És milyen gyáva dolog is, így megölni és elmenekülni. De szerettem. Majd felébredtem. Ott feküdt mellettem, nyitott szájjal aludt, a nyála a párnára fojt, mint egy gyerek. Felkelthettem volna őt is, de nem tettem, csak kimentem a teraszra a holdat figyelni, és a csillagokat. Kicsit felhős volt az ég, és hideg is, láttam pár denevért repülni is.

Hirtelen elkapott hátulról, megijedtem, ő erre még rá ledöntött és megcsókolt. Nem szeret csókolózni, de ez nagyon jó volt. Néha kapok tőle csókot, és azt jól elteszem magamnak, néha előveszem a munkahelyemen, és csodálom. Fáztam még, hátulról megölelt nem szólt semmit, éreztem a vállamon a mosolyát, szorosan ölelt. Eszembe jutott. Talán most így együtt leugorhatnánk a teraszról.
- Jössz velem? - kérdeztem, de nem néztem rá. Nem kérdezett vissza, nem beszélt mindenfélét, mintha értené is mit akarok. De értette, majd így szólt:
- Megyek - kis habozás volt a hangjában. Egyet előreléptem, ráálltam a kis szobalétra szerű első fokára, ő is. Ránéztem, majd a második, egyre közelebb volt a korlát.

Úgy hajnali három körül lehetett, a denevérek is mintha megszaporodtak volna. Léptünk még egyet, majd még egyet. A korláttal egy szintben volt a lábfejünk. A korlátra álltam a felettünk lévő erkélyben megkapaszkodtam, ő is így tett. Mosolyogtam rá. Ő is mosolygott rám. Majd egyik lábam felemeltem a levegőbe és repültem. Vele repültem. Keveset. Nem éreztem sokat, boldog voltam.