Tücsök

Elszomorodtam. Hát hol van az a szépség? Az a feledhetetlen kimondhatatlan titkok kertje? Itt vagyok, mint mindig, ugyanúgy, és várom. Most pedig nem látom sehol, nem kopogtat, nem szúr hátba, nem gáncsol ki. Tegyen bennem kárt, jöjjön, tegyen tönkre az utolsó pillanatig. De nincs itt, de én pedig itt vagyok megint reménytelenül és várom. Most menjek én elébe? Azt pedig nem lehet.
Kimentem a teraszra, leültem a kis sámlira, így nem lehet észrevenni, hogy én ott ülök napokig a semmire várva, üresen a világ dolgaival szemben. Aztán jött a kutyás nő, a cicás srác, a kalandor sísapkában, a nők leghatározottabbika, a lebegő, az elveszett tücsökkereső, a lány az iskolatáskával, mögötte pár méterre a srác, aki követi a tudta nélkül.
Így voltam ott napokig. Kávén és cigin éltem, nem fürödtem, nem kellett felállnom, mert sokat ültem, nem csöngetett a postás, nem csöngetett egy barát sem, - ilyenkor persze nem-, nem csöngetett a szomszéd néni a hangosság miatt. Mindenki elfelejtett zavarni egy pillanatra is.

És nem is tudom, ez zavart igazán vagy ami motoszkált a fejemben. Hogy ezt miért. Az még renden van, hogy vége van. De hogy így van vége, azzal sincs akkora baj. Amit csinálok azzal van a baj.
Azzal van baj, hogy követtem a kutyás nőt hazáig, a cicás srácot a barátnőjéig, a lebegőt a sarokig, a tücsökkeresőt is hazáig, nála voltam legtöbbet.
Tudtátok, hogy menyi szépség rejtőzik egy tücsökben? A lábai, a szárnyai, a teste, a reakciója, a félelme, a kicsisége, ahogy lát, és amit lát, és amit nem mondhat el. A fiú szerint gondolatai vannak a tücsöknek.

Zöld táskája volt, sötétzöld csíkkal, ez is már a tücsök hajlamára emlékeztetett. Mindig megismertem már messziről, ha jött. Ott álltam minden délután, minden délután rámosolyogtam ő pedig eliszkolt. Pedig lehetett már vagy 24 éves is. Hazaért körbe nézett bement az ajtón letette a táskáját, ki belőle az üveget, ismét fogott egy tücsköt, le a pincébe, be a többi közé. Az elégedett mosoly az arcon, ilyet férfiaknál kielégülés után látok csak. Ült ismét vagy másfél órát a tücsköket kémlelve. Csinált pár képet, evett melegszendvicset, megsimogatta a kutyáját, aki elég csalódott volt, hogy már mióta csak ennyi jut neki. Felkapta a kabátját, a sapkát, a cipőt, irt egy cetlit anyjáéknak "majd jövök", rohant ki a házból.
Csak úgy szedte a lábait. Régóta figyelem már, de most nagyon sietett valahova, elképzelésem nem volt merre igyekszik ilyen erővel, amikor még üveg se volt nála egy-két újabb tücsöknek. Egy házhoz ért bement, levetkőzött, egy lány volt bent. Bennem meg forrt a düh, legszívesebben megvertem, vagy megöltem volna valakit. Vagy inkább a lányt igazából. Miért megy lányokhoz? Vagyis lányhoz. Sosem volt neki senkije, most meg miért. A fejemet a legközelebbi fához ütöttem. Előbb le kellett volna szólítanom. A francba!

És az ember fejében ilyenkor ér oda az, hogy miért. Történhetett volna másképp is. Ha nem mosolyogtam volna rá soha. Sokszor elgondoltam már ezt. Mindig együtt néztük a tücsökjeit, én fogtam egyet a tenyeremben, ő pedig lefényképezte, és nagyon szép képek készültek. Az egyik tücsök rólam lett elnevezve ajándékként, egy másikat pedig én neveztem el róla, külön tartotta őket. Aztán kiszárította és megkaptam születésnapomra, még sohasem kaptam szebb ajándékot. Aznap feküdtünk le legelőször. Mint két kamasz úgy viselkedtünk, olyan mohón és csodálattal vájta belém a fogait, körmeit. Kissé talán túl erősen is, de tetszett, gyorsan történt az egész. Aztán haza kísért csókot adott és elment. Nem volt még nálam sohasem, soha nem vittem haza. Mindig egy idegen házhoz mondtam, hogy kísérjen, és azt mondtam babonából még nem megyek be, megvárom míg elmegy. Aztán haza sétáltam egyedül.

A tücsköt az oltárra tettem, amit neki állítottam fel. Bent volt a szekrényben így mindig gyorsan becsaphattam az ajtaját, ha eljött hozzám valaki. Nem jöttek sokan, de mindig váratlanul. Azt sajnáltam folyton, hogy nem voltam képes csendben maradni és megvárni, míg elmennek, és akkor nem kell beengedni őket. De ez is mind hiába lett volna, mert sokszor nyitva maradt az ajtó, és ha azt játszottam el, hogy alszom, hát felébresztetek, és fel kellet ébrednem.

Aztán most miért megy ahhoz a lányhoz? Áhh. Felmásztam a fára, és onnan néztem a lány szobáját, ahol ketten ültek az ágyon csak.
És akkor most vége van. Kicsit fáj, kicsit megvisel, kicsit hiányzik, kicsit kell, érezni akarom, magamhoz akarom szorítani, el akarok benne veszni, fel akarom fedezni ezredszerre is, meg akarom érinteni a szívét, lelkét, át akarom fonni a karját az enyémmel, rá akarok csimpaszkodni, el akarom mondani minden rossznak, miközben ő tudja igazából mit érzek. Sohasem kellett kimondani.

Sírva térdeltem az ajtóban, hogy azért megy el, mert soha nem mondtam, hogy szeretem? Azt válaszolta nem. Én pedig ebbe nem tudtam belenyugodni. Ez lehetetlenség. Hogy minden jól működjön, és ő pedig önszántából, senki nem döntött helyette, senki nem küldte más országba dolgozni, senkit nem zavart hogy vagyok, és létezek mellette, és élete része lettem, a napjaié, az emlékeibe vésődtem. Óó, az a sok dolog együtt. Felnevettem. Hogy én mennyire boldog voltam. És elkapott az érzés, és már repültem is, fákon át, a fűt súrolva. Az a délután a fűben. Lementünk vonattal vidékre családlátogatóba. Olyan volt, mint a mesékben. Az a család, egyenesen imádott, a kedvemben akart mindenki járni, de már így is nagyon jól éreztem magam. Csendben, a háttérben figyeltem őket, jó érzés volt. Azok a kacagások, a gyerekbüfi, az újdonsült házas unokatesó, a kutya, amikor összefutott régi jó kutyabarátjával. Az egész nagyon idilli volt. Imádtam. Lent voltunk egy hetet. Mindent készhez kaptunk, csak rendesen kellett viselkednünk. Minden étkezésnél megjelenni, beágyazni, stb. Élveztük az egész helyzetet, mint két huszonéves, aki visszament a tizenéves korába. Bújócskáztunk, kergetőztünk a fűben feküdtünk. Magas fű volt mi meg ott feküdtünk, egymást se láttuk, csak egymás kezét fogtuk.