A Végzet kardja 1. rész

Első Fejezet
Kezdetek…

Egy újabb nap kezdődik… - ötlik fel benne a gondolat, mikor a nap első, halovány sugarai végigsimítanak arcán. Elmosolyodik, de ez a mosoly nem tart soká, mert tudatára ébred, milyen nap is jött el. Már nem is látja olyan szépnek a napfelkeltét…

Pillantása az egyre magasabbra emelkedő napkorongról a kezében szorongatott súlyos könyvre vándorol, és ajkait fáradt sóhaj hagyja el.
-Hát eljött végre a próbatétel napja.
Suttogja maga elé, és torkában mintha gombóc kezdene nőni, vállára pedig hatalmas súly nehezedne…
Oly sok függ számára ezen a mai vizsgán. Régóta várta már ezt a napot, most, hogy elérkezett mégis fél. Fél, pedig eddigi eredményei szerint az évfolyamából neki van a legnagyobb esélye sikeresen letenni a tanoncok vizsgáját.
Rengeteget készült erre a napra. Rengeteget tanult, edzett, és az unalomig ismételte az összes varázslatot, melyre ma szüksége lehet, most mégis kétségek gyötrik. Tanítói szerint egyik legnagyobb hibája, hogy nem hisz önmagában.
Tisztán emlékszik a mágus arcára - ki harcmágiát oktatott neki kisgyermekkorában-, amint barátságos hangon ezt mondja neki:
„Egy harcos a legnagyobb harcát nem az ellenfelével, hanem önmagával vívja. Jó képességeid vannak, egy nap nagy harcos válhat belőled… addig még azonban sokat kell tanulnod, és nem csak a mágiáról. Tisztán érzem, hogy mielőtt még felkészülnél, hogy szembeszállj ellenfeleiddel, önmagaddal kell szembenézned.”

A fiú fáradtan megrázza a fejét, hogy elkergesse magától az értelmetlen gondolatokat, és arra tudjon figyelni, ami előtte áll. A nap már lassan felkel, és a többiek hamarosan felkelnek. Ideje visszamennie a toronyhoz…
Összecsukja a vastag bőrborítású tankönyvet, és maga mellé helyezi a fűbe, majd elsuttog egy mágikus parancsszót, és mögötte, az ősrégi tölgyfa ágáról lelógó kristály fénye kialszik. Ennek fényénél olvasott idáig, de már nincs szüksége rá.
Hátát kényelmesen a mögötte lévő fatörzsnek veti, és végigpillant a tájon. Előtte egy viszonylag nagy kiterjedésű, kristálytiszta vizű tó terül el, melyet tölgyliget keretez minden oldalról. Ezt a helyet különös béke hatja át, ezért is szokott ide kijárni, ha egyedül akar lenni. Az elmúlt estéjét hiába akarta alvással tölteni, hogy kipihent legyen a próbákon, az izgatottságtól csak nehezen jött álom a szemére, és utána is többször felriadt. Végül megunta az ágyban forgolódást, és úgy döntött, kijön ide, hogy áttanulmányozza még egyszer a védőmágiákat, melyekre szüksége lehet hamarosan. Igaz, hogy éjjel elhagyni a tornyot nem nevezhető szabályos cselekedetnek, de őt ez sosem érdekelte. Már alig tíz évesen is fittyet hányt a szabályokra, és eddig még nem rúgták ki érte, egy kis éjszakai sétáért biztosan nem lett volna komolyabb baja, ha elkapják. Egyébként sem volt ennek túl nagy esélye, hisz tanítói igencsak szigorúan megtanították neki a rejtőzködő mágiák használatát, hát most viseljék ennek következményeit…
Arcán apró, komisz vigyor jelenik meg, miközben talpra áll, és zsebébe süllyeszti a fénykristályt, mely eddig a tölgyről lógott le. Lehajol a könyvért, és hóna alá véve azt megindul az apró csapáson, mely a tölgyligeten át a toronyig vezet.

- Ébresztő! – harsan egy mély hang, és Ronin ösztönösen kiugrik ágyából, és vigyázba vágja magát. Alig bírja visszafojtani az ásítást, és a rátörő vágyat, hogy megdörzsölje szemeit. Bár az éjszakai erőltetett menetnek hála nem sokat aludhatott, most mégis feszesen, és mozdulatlanul áll, miközben próbál frissnek, és harcrakésznek lenni. Tudja, hogy ezt várják el tőle, és ő legjobb tudása szerint igyekszik megfelelni az elvárásoknak, mint ahogy mindig is tette. Ez volt a dolga, hisz katona volt. Igaz, még csak most végzett az akadémián, és át sem helyezték még a végleges állomáshelyére, de ezek nem változtatnak a tényen, hogy ő a királyság egyik elit egységének a tagja, és elvárják tőle, hogy a lehető legtökéletesebben hajtsa végre feladatát, hibák nélkül. Mégha ez olyan értelmetlen feladat is volt, mint vigyázban állni a felettese előtt, és elrejteni véleményét, mely a váratlan ébresztéssel függött össze.
- Látom kipihenték magukat. Bevallom, ezen egy kissé meglepődtem, mert az esti hadgyakorlat után azt vártam, hogy egy fáradt, elgyötört csapatot találok itt, de kellemesen kellett csalódnom…
- Ez a hülye barom még az ostoba humorával is kínoz minket. Kész megváltás, hogy ma végre elhagyhatjuk a kiképzőtelepet, és megszabadulhatunk ettől az idiótától.
Hangzik fel mellette egy álmos, méltatlankodó hang, és Ronin elmosolyodik, de mielőtt még válaszolhatna barátjának, a kiképzőtiszt előtte terem. Szerencsére nem áll meg ott, hanem folytatja sétáját a sorban felsorakozott harcosok előtt, miközben folytatja beszédjét.
- Sajnálatos számomra, hogy ilyen hamar végetért a mi közös munkánk, de hát jó móka közben röpül az idő. –Sejtelmes vigyor jelenik meg szája szélén, miközben a fáradt arcokat fürkészi szemeivel. - Remélem önök is élvezték a kiképzést legalább annyira, mint én, és készen állnak arra, hogy elfoglalják helyüket a királyi hadseregben.
Hangja kissé elkomorodik, és kevésbé lelkesen folytatja a beszédet.

- Mint tudják, az utóbbi időben elszaporodtak a határvidékeket ért támadások, és a szörnyhordák egyre inkább vérszemet kapnak, és egyik falut a másik után támadják meg. Most azonban, pár napja Rocktownt is megtámadta, és ostrom alá vette egy ork horda.
A fiatal katonák meglepetten néznek össze, és egyikük meg is szólal.
- Nagyvárost támadtak meg? Orkok?
- Jól hallotta – feleli kissé mérgesen a tiszt. Máskor büntetőfeladatot adna annak, aki engedély nélkül megszólal, de most megelégszik egy szigorú pillantással.
- Egyre vészjóslóbb a helyzet világszerte. Úgy néz ki véres háborúk várnak ránk, így jobban teszik, ha nem felejtik el azt, amit itt tanultak. Szükségük lesz majd rá, ebben biztosak lehetnek.
Sétája elérte mostanra a sor végét, és itt megáll, majd végigpillant az összes újonc arcán.
- Úgy hallom egy ideje már türelmetlenül várták, hogy állomáshelyükre mehessenek, és feladatot kapjanak… Hát most beteljesül a vágyuk. Kirendelték önöket a megtámadott Rocktownhoz, ezentúl ott fognak állomásozni, és feladatot is kaptak, de erről új parancsnokuk beszél. Bemutatom Perring századost.

Ujjával a barakk bejárata felé mutat, ahol egy magányos alak álldogál. Középkorú, magas széles vállú férfi, kinek fekete hajába immár szépszámmal akadnak ősz tincsek is. Izmos testét díszes páncélzat fedi, és hátán vörös köpeny lóg. Most előre lép, és kissé reszelős, de határozott hangon megszólal.
- Üdvözletem uraim! – hangja kimért, és ünnepélyes - A mai nappal az önök eddigi életének vége. Mostantól maguk a király katonái, és a haza védelmezői. Harcok várnak magukra. Csaták, és dicsőség. Nem ígérhetem, hogy mindnyájan megélik az én koromat, de ha maradéktalanul végrehajtják majd a tőlem kapott parancsokat, akkor lesz rá esélyük.
Egy pillanatra elhallgat, majd halkabban folytatja.
- Nem vagyok a hosszú beszédek híve, így most inkább nem szaporítom fölöslegesen a szót, amit tudniuk kell, azt úgyis tudják. Térjünk inkább át a ránk váró feladatra. A király hadvezére azzal bízott meg minket, hogy egy 8 szekérből álló szállítmányt kísérjünk el Rocktownba, aztán csatlakozzunk az ottani helyőrséghez. Nem lesz könnyű út, rengeteg veszély vár ránk, míg eljutunk a városig, és az ott hemzsegő orkok miatt a városba való bejutás sem lesz könnyű, de szerencsére léteznek föld alatti rejtekutak a város közelében, amiken át elkerülhetjük a seregüket. Ezeken a járatokon át juttatnak ellátmányt, és utánpótlást a város védőinek.
Befejezi a beszédet, és végigpillant a döbbent arcokon.
- Kérdés van?
Vár egy pár pillanatot, majd arcát elégedett mosolyra húzva megszólal:
- Rendben, pont erre számítottam… szedelőzködjenek, mert hamarosan indulunk.

Az erdő körülötte ritkulni kezd. Tudja, hogy már közel jár a mágustoronyhoz, melyet az előtte terpeszkedő hatalmas tölgyek egyelőre eltakarnak előle. Gyorsít léptein, mert nem szeretne lebukni.
Hirtelen megtorpan. Baljós előérzete támadt, és rég megtanulta már, hogy bízzon megérzéseiben. Hideg szellő süvít végig a szűk ösvényen, és a vékony ruhát viselő fiú megborzong a hidegtől. Már bánja, hogy nem hozta magával köpenyét, de most nem is a hideg a legnagyobb baja. Felnéz az égre, mely lassan elsötétül, és viharfelhők vágtatnak el fölötte oly sebesen, melyhez hasonlót még nem látott.
- Itt valami nincs rendben.
Suttogja maga elé, és gyors futásba kezd. Az egyébként öt perces utat most kevesebb, mint egy perc alatt megteszi, és kissé lihegve előbukkan a tölgyerdőből. Előtte terpeszkedik a hatalmas torony, de most nem áll meg gyönyörködni annak vitathatatlan szépségén, hanem továbbrohan. Azonban nem a főbejárat irányába, hanem a hengeres építmény ezzel átellenes oldala felé, ahol egy apró, rejtett bejárat is van. Nem sokan tudnak róla, a diákok közül legalábbis, ő is csak egy szerencsés véletlen miatt akadt rá, évekkel ezelőtt.

Átszeli a tornyot körülvevő tisztást, átugrik a mellette folydogáló kis patak fölött, és pillanatok alatt elér a torony oldalához. A faltól 4-5 méterre egy nagydarab szikla fekszik. A fiú most ehhez rohan, és megtorpan előtte.
-„Nyílj meg!”
Suttogja mágusnyelven, és a szikla közepén apró repedés jelenik meg, mely gyorsan szélesedik, és egy föld alá vezető járatot tár elé. Épp indulna lefelé, mikor a sötét járatban mozgást lát, és csakhamar egy vele egykorú, 17 éves fiú rohan elő a szikla belsejéből. Jól ismeri őt, kb. 8 éves kora óta a legjobb barátja. A másik kissé meglepődik, mikor észreveszi őt, de aztán széles mosoly terpeszkedik szét arcán.
- Derek! Tudod mennyit kerestelek?
- Szia Will! Csak kijöttem egy kicsit tanulni. A vizsgák állítólag nagyon durvák lesznek…
William egy egyszerű vállrántással lerendezi a vizsgák ügyét, és izgatottan beszélni kezd.
- A vizsgák elmaradnak. Ma legalábbis. Egy ork csapat tart felénk. A tornyot lezárják, diákoknak tilos kint lenni.
- Mi?!
Derek csak ennyit tud kinyögni, de barátja csendre inti, és folytatja.
- Nincs nagy veszély. Pár tanár, és képzett mágus eléjük megy, és barátságosan fogadja őket a közelben. Mióta hallottam a hírt, téged kereslek, hogy megbeszéljük, hogy lóghatnánk meg, megnézni a csatát. Miután nem találtalak, úgy döntöttem, jövök egyedül, de úgy látom a sors nem így tervezte…
- Érdekesen hangzik –Mondja Derek elmosolyodva, a kezében tartott könyvet bedobja a sziklajáratba, és elsuttog annak egy szót, mire az záródni kezd.
- Részemről indulhatunk.

Ronin társaival együtt, teljes felszerelésben álldogál az akadémia előtti téren. A 8 szekér, amiket kísérniük kell, ott van előttük, indulásra készen. Mindenki csak az indulási parancsot várja, mely csakhamar elhangzik, és a kis konvoj elindul a főváros keleti kapui felé. Míg odaérnek, az utcákon látványosságnak számítanak, sokan kijönnek házaikból, hogy megámulják a díszes egyenruhát viselő katonákat. Ronin nem igazán örül ennek, utál közfigyelem tárgya lenni, de szerencséjére gyorsan elérik a kapukat. Az őrök tisztelegve köszönnek el tőlük, mint ahogy a háborúba induló katonáktól szokás, és ők megkezdik utazásukat a kihalt tájak felé.