Történetek

Igen, már észre vettelek! Ott ülsz a pultnál. Már te is észre vettél, itt ülök a legutolsó asztalnál… Kérdően nézel rám, miért nem megyek oda hozzád, és borulok a nyakadba… Bevallom, iszonyatosan nagy a kísértés, hogy oda menjek. De, tekeintettel a páromra, aki mellesleg itt ül mellettem, és tekintettel a feleségedre, - aki ugyan nincs itt-, pihentetem a dolgot. Próbálok úgy tenni, mintha itt se lennél…

Egy reggel, amikor elindultam munkába, látom, hogy a szemben lakó szomszéd leskelődik ki az ajtón. Elég érdekes alak, hatalmas vastagkeretes szemüvegben, félmeztelenül, de szerintem fodrásznál sem járt még életében. Gondoltam rossz napja van, hagytam is a francba, amúgy is késésben voltam. Másnap reggel ugyanerre a látványra kellett kilépnem a lakásomból, de nemhogy reggel, még munkából hazafele jövet is ott találtam, ugyanúgy. Ez így ment napokig, már nagyon piszkálta az agyamat...

El fog jönni az az idő, amikor a gyógyító angyal majd megfogja a kezem, és megmutatja, mi van a sötétben. Ha velem lesz, akkor nem fogom érezni azt a szorongást, amit eddig, és talán ez már végleg elmúlik. Még nem sejti hogy ez fog történni, de majd elmondom neki. Illetve megmutatom nyáron, amikor kiviszem a kápolnához. Én megmutatom neki az erdőt és a szentjánosbogarakat, vagy ahogy a Hold átsüt az ágakon, és földöntúli fénnyel világítja meg a fehérre meszelt falakat...

...

Lenézett a földre és egy viperával találta szembe magát. A kígyó mereven nézte őt narancssárga szemével, és frusztráltan öltögette ki villás nyelvét. Cikkcakkos mintázatú szürke testével lassan haladt előre Zsolti irányába. A gyerek annyira megijedt, hogy meg se moccant. Teljesen lebénult a közeledő hüllő láttán. A vipera szeme igézően hatott rá: esze tudta, hogy most el kéne futnia, de teste nem engedelmeskedett...

A legkisebb fiú megóvta emberi létét, leszármazottjai az emberek, az örök prédák. Rájuk vadásznak vámpírok és vérfarkasok egyaránt, miközben mit sem tudnak a világ sötétségbe borult oldaláról...

A lány rohant az életéért mélyen az erdőbe. Már képtelen volt eldönteni, hogy ki áll mellette és ellene. Egyre csak Miléné szavai jártak a fejében, s úgy érezte teljesen magára maradt. Nem tudta hova mehetne, s egyre jobban elfáradt, mígnem zihálva a földre esett. Az erdő lassan elcsendesült körülötte, hogy nem hallott mást csak a saját szívverését. Ám a távolból hirtelen nyüszítés tört fel. A fehér farkas volt az, s bundája vértől vöröslött...

Szép és nemes dolog az elszántság. Sokat tűnődtem azon, vajon ki felelős elfajzott életemért? Vajon ki fog engem megmenteni? Kire számíthatok ebben az elanyagiasodott világban, hogy feljebb jussak?
Hamar felnőtté kellett válnom. Ennek eredményeként a választ is hamar megleltem.
Én. Kire, magamra. Csakis magamra...

Valahol azt olvastam, hogy az ember életében semmi különös nincs azon kívül, hogy él, és a fantázia az ami különlegessé teszi egy-egy történését. Na meg persze az, ha nem ember… Érdekes… nem hiszem, hogy sokakkal előfordul, hogy egy idegen ablakhoz tapadnak, s mintha horrorfilmet néznének, oly kapkodó szívveréssel illetik a meg sem történő eseményeket…

- Már úton van a rendőrség, nem éri meg! – figyelmeztette a férfit egy vékony női hang valahonnan az összeverődött tömegből.
Titanilla nem várta meg, hogy a férfi ismét elkapja a torkát, berohant a legközelebbi ajtón.
- Nem rohanhatsz el előlem! – a férfi azonnal a háta mögött termett, az ajtóban.
A nő sok széket és egy hosszú asztalt látott a szobában; a tárgyalóterembe jutott. A férfi meglökte magát az ajtófélfában és egyenesen a lány felé vetette magát...

Először még csak vér csordult ki ajkaid közül, majd valami más azonosítatlan eredetű, - most már tudom, szervmaradványok – ocsmányságok törtek fel belőled. Az ágy mellé hánytál mindent, én pedig figyeltem, ahogy a bőröd megszilárdul, érintése plasztik hatású lesz, és lassan egész testedre kiterjed. Nem bírtál kinyögni egy szót sem, és még sikolyra sem futotta, míg én csak nevettem. Életemben először igazán boldog voltam...