Történetek

Lassan hátráltak, míg végül a hercegnő lehuppant az ágyra és Eva vadmacskaként vetette rá magát. Még egyszer belekóstolt Alexis csábító ajkaiba majd elindult lefelé. Először a nyakát csókolta végig, aztán a ruháját kibontva átkalandozott a lány puha vállaira. Alexis mélyeket sóhajtott és gyengéden beletúrt szeretője hosszú, fekete hajába. Eva eközben még lejjebb haladt és a lány mellei közé fúrta az arcát. Ez már tényleg maga volt a paradicsom. Mintha egy frissen vetett ágyba süppedt volna......

Magány. Már maga a szó is áraszt magából valamit...egy érzést, mikor egyedül vagyunk, s nem fogja senki se kezünk, mikor várnánk valakire, aki mindig ott van, várunk csak várunk, reménykedünk benne...ezekben a pillanatokban vagyunk magányosak, szánk fordított mosolyt tesz:, ilyet. Ez a szomorúság egyik jele a sok közül, mint ahogy a magányé is...

Nyugodtan elindult körbe a sötételfen, hogy minden oldalról megfigyelhesse. Nem siette el, elégedett hümmögés közepette érkezett vissza a lány elé. Szeme megakadt a nő csuklóján, kinyúlt érte és felemelte. A lány közönyösen tűrt eddig mindent, de most követte a férfi tekintetét és figyelte, mit akar. Izmai kicsit megfeszültek, de kívülről továbbra is nyugalom látszott rajta. A férfi megtartotta a kezét, míg másik kezének mutatóujjával végigsimított a sötét bőrben is jól látható fekete...

- Lorenzo! - kiáltottam élesen, a félelem (vagy valami egészen más) megsokszorozta az erőmet, és a földre löktem a nálam jóval testesebb férfit, akinek a válla fölött megláttam Lorenzot a szemközti fal elé roskadva, nyakától vékony csíkban vörös lé csordogált. Letérdeltem mellé, és a feje alá nyúltam. Sűrű, a sötétben feketének látszó vér tapadt a kezemhez...

Először még csak vér csordult ki ajkaid közül, majd valami más azonosítatlan eredetű, - most már tudom, szervmaradványok – ocsmányságok törtek fel belőled. Az ágy mellé hánytál mindent, én pedig figyeltem, ahogy a bőröd megszilárdul, érintése plasztik hatású lesz, és lassan egész testedre kiterjed. Nem bírtál kinyögni egy szót sem, és még sikolyra sem futotta, míg én csak nevettem. Életemben először igazán boldog voltam...

- Már úton van a rendőrség, nem éri meg! – figyelmeztette a férfit egy vékony női hang valahonnan az összeverődött tömegből.
Titanilla nem várta meg, hogy a férfi ismét elkapja a torkát, berohant a legközelebbi ajtón.
- Nem rohanhatsz el előlem! – a férfi azonnal a háta mögött termett, az ajtóban.
A nő sok széket és egy hosszú asztalt látott a szobában; a tárgyalóterembe jutott. A férfi meglökte magát az ajtófélfában és egyenesen a lány felé vetette magát...

Valahol azt olvastam, hogy az ember életében semmi különös nincs azon kívül, hogy él, és a fantázia az ami különlegessé teszi egy-egy történését. Na meg persze az, ha nem ember… Érdekes… nem hiszem, hogy sokakkal előfordul, hogy egy idegen ablakhoz tapadnak, s mintha horrorfilmet néznének, oly kapkodó szívveréssel illetik a meg sem történő eseményeket…

Szép és nemes dolog az elszántság. Sokat tűnődtem azon, vajon ki felelős elfajzott életemért? Vajon ki fog engem megmenteni? Kire számíthatok ebben az elanyagiasodott világban, hogy feljebb jussak?
Hamar felnőtté kellett válnom. Ennek eredményeként a választ is hamar megleltem.
Én. Kire, magamra. Csakis magamra...

A lány rohant az életéért mélyen az erdőbe. Már képtelen volt eldönteni, hogy ki áll mellette és ellene. Egyre csak Miléné szavai jártak a fejében, s úgy érezte teljesen magára maradt. Nem tudta hova mehetne, s egyre jobban elfáradt, mígnem zihálva a földre esett. Az erdő lassan elcsendesült körülötte, hogy nem hallott mást csak a saját szívverését. Ám a távolból hirtelen nyüszítés tört fel. A fehér farkas volt az, s bundája vértől vöröslött...

A legkisebb fiú megóvta emberi létét, leszármazottjai az emberek, az örök prédák. Rájuk vadásznak vámpírok és vérfarkasok egyaránt, miközben mit sem tudnak a világ sötétségbe borult oldaláról...