HOMM3 - A Holtak csókja (2)

2.fejezet: Alku

Másnap Tamikáék már hajnalban keltek és előkészültek a közelgő ütközetre. A Kastéllyal tengeri csatát beszéltek meg, de ezt a nekromantáknak nem állt módukban betartani. Arra készültek, hogy egy nappal előtte lerohanják várukat. A hajnali időpont tökéletes a rajtaütésre. Ha most sikerül győzedelmeskedniük az élők fölött, a királyságukból császárság is lehetne. Igazán kecsegtető.
Tamika fekete köpenyében egyre csak suhant a szűk csigalépcsőn, amely teljesen sötétség borult. A börtön melletti "műhelyébe" tartott ellenőrizni bájitalait.
De tudta, akármennyire is előre megterveztek mindent, mindig történhet valami, amit nem vettek számításba. Bár remélte nagy változtatásokra nem lesz szükség. Enyhe félelmet és aggodalmat érzett szívében. Ezen a csatán nagyon sok minden múlik. Túl nagy a tétje.

Mikor leért a terem elé, először leoldotta a felhelyezett védőbűbájokat. Nagyon elővigyázatosnak kellett lennie a betolakodókkal szemben. Meg hát a Tiltott könyvet is itt őrizte. Ez a könyv rengeteg fontos tudást tartalmazott világukról. Még sok-sok évvel ezelőtt zárták el a Holtaknál, hogy ők őrizzék, mert túl nagy hatalmat jelentett bárki kezében. A sok legenda közül egy igazán érdekes történet van, ami a végítélet pengéjéről szól. Aki a penge birtokában van, az szinte korlátlan hatalommal rendelkezik. Ám még a könyv sem tartalmaz elég információt a penge pontos helyéről. Amit pedig leír róla, azt is csak rejtvényekben, egy régen halott nyelven olvashatjuk. Nem sokat sikerült megfejteni belőle, de Tamika reméli0talál egy olyan embert, aki megoldja a feladványt.

Végre benyitott a kopottas fa ajtón. A szobában erős szagok terjengtek. Középen egy nagy asztal hevert, teli füvekkel és más alapanyagokkal. Az ajtóval szemben egy kandalló állt. Mellette mind a két oldalt plafonig érő polcos szekrények voltak. A bal oldalin üres üvegek és edények, a jobb oldalin kész bájitalok várták, hogy végre használják őket.
A különleges gyógyító főzet még vidáman rotyogott az üstben. Már egy hónapja készül, de mivel elég bonyolult bájitalról van szó, a kívánt eredmény eléréséhez igen türelmesen kell elkészíteni. De ma végre elkészül. A főzetnek már rozsdabarna színe volt.

A receptje a Tiltott könyvben található, ezért sok bájitalukkal a többi hatalom nem veheti fel a versenyt. Legalább ennyi előnyük volt az ellenséggel szemben. Még belerakta az utolsó összetevőt, aztán összekeverte. Ettől a főzet királykék színt vett fel.
A lány elmosolyodott. Büszke volt magára, hogy ezt is sikerült elkészítenie. Ismét kavarta volna az üstöt, mikor hirtelen bizsergést érzett és a következő pillanatban már egy sötét, térben siklott. Olyan érzése volt, mintha a semmibe menne, mert fény egyáltalán nem volt sehol és még talajt sem érzett a lába alatt. De tudta mit jelent ez: valaki megidézte őt.

Mielőtt földet ért volna, kihúzta tőrét övéből és úgy zuhant tovább.
Pár másodperc múlva egy toronyszobában találta magát. Az ablakból látszott az éppen felkelő nap. Magaelé nézett és meglátta megidézőjét. Rá cseppet sem számított. Rion állt előtte, kényelmesen asztalának dőlve.
- Látom, nagyon elővigyázatos vagy. Már a tőrödet is előkészítetted - mondta mosolyogva a férfi.
Tamika leengedte fegyveres kezét, de a tőrt nem tette el. Gyanakodva kémlelete a hadvezér tekintetét.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezte fenyegetően, fegyverét erősebben szorítva.
- Egy szívességet szeretnék kérni tőled - Rion elkezdett járkálni a lány körül.
- Szívességet? - hökkent meg Tamika. - Mit kérhet valaki a halálos ellenségétől? - továbbra is értetlenkedve nézte a köröző hadvezért.

Egy kis ideig csak az ő lassú léptei törték meg a csendet. A lány eközben körülnézett a szobában. A szépen faragott, cseresznyefa asztal mellett egy vörös függönyös, baldachinos ágy állt. A durva kőfalakon imádkozó emberek, katedrálisok és templomok képei díszelegtek. Még egyetlen fáklya sem volt meggyújtva, így csak a nap halvány fénye derített némi fényt a szobára és kettejük alakjára.
Végre Rion megszólalt: - Azt szeretném, hogy add át nekem a Tiltott könyvet.
Tamika egy ideig szóhoz sem jutott, sőt fel sem fogta a férfi szavait.
- Hogy mit? Te teljesen megbolondultál? - kínjában nevetni kezdett. Rion megütközve nézett rá. Bizonyára nem értette mi olyan vicces abban, amit az imént kijelentett.
- És mégis hogy képzelted, hogy csak úgy odaadom neked a könyvet? Az a mi tulajdonunk. És... egyáltalán mire kell az neked? - vonta kérdőre a férfit.
- Az legyen az én dolgom - hangzott a tömör felelet.
- Szerintem nem. Ha elakarod kérni, mond meg mire kell! - követelte Tamika.
- Mert akkor ideadnád? - húzta fel szemöldökét a másik.
- Kétlem! Csak esetleg ha... de nem! Nem! - egy pillanatig megfordult a fejében, hogy haszna is lenne a dologból. Kötélnek állna, de aztán gyorsan meggondolta magát.

- Akkor másképp mondom. Add ide a könyvet! - szólt határozottan.
- Vagy mit teszel? Megölsz? - kérdezte szemtelenül Tamika.
- Arra még ráérünk.
A lány csak némán hápogott. A férfi folytatta:
- Egy alkut ajánlok. Ha ti győztök, nem fogom kérni a könyvet. Viszont ha mi nyerünk, akkor ide kell adnod!
Rion a kezét nyújtotta Tamika felé. Ez túl nagy kockázat... Rion ellen... szinte képtelenség nyerni... de ő képes lesz rá! Átvette másik kezébe tőrét, utána kezetrázott a férfivel.
A lány úgyérezte percekig így álltak a szoba közepén, egymás szemébe nézve. Zavarában végül elkapta tekintetét és elrántotta kezét.
Rion elmosolyodott.
- Mi az? - kérdezte Tamika. Mostmár ő is mosolygott.
- Csak csodálkoztam, hogy eddig tűrted az érintésem. Tudtommal rajtam és a szüleiden kívül más nem tud hozzád érni.
- Igen. Tényleg nem tud más. Csak ennek az a hátránya, hogy pont egy olyan ember tud hozzám érni, aki veszélyt jelent rám. Öhm... visszaküldesz?
- Hogyne! Remélem, tartani fogod magad az egyességünkhöz.
-A szavamat adom.
Rion intett egyet kezével és Tamikát beszippantotta a sötétség.

Elérkezett hát a döntő csata napja. A részletesen kidolgozott haditervet mindenki kívülről tudta. A felszerelések minősége kifogástalan, a katonák erőléte szintén kitűnő.
Tamika épp a szobájában készülődött. Felöltötte fekete, harci ruháját. Eddig mindig kitűnő szolgálatot tett neki ez a ruhadarab, mert a fején kívül semmi nem látszott ki
belőle és az anyaga is át volt itatva egy főzettel, hogy az egyszerűbb varázslatok ellen védelmet nyújtson.
Remélte most is így lesz.

Kézifegyvereit gondosan a ruhán elhelyezett tokokba tette. Hosszú haját összefogta, hogy kevésbé akadályozza a harcban. Miközben a tükörbe nézett, újra eszébe jutott Ingham. Az apja is mennyire meg fog majd lepődni, ha lánya csak úgy besétál a katedrálisba.

Miután Rionnal beszélt egy lehetséges megoldás született fejében. A katedrálisnak hatalmas könyvtára volt és jól tudta, van a terem hátsó végén egy titkos ajtó, ami a könyvtár egy tiltott részébe vezet. Ott biztosan talál majd információkat, amik elősegítik a fordítást és a rejtély megoldását.

Pár perccel később már a nemesekkel együtt a trónteremben gyülekeztek. Septienna az udvar felé fordult, ahol már milliónyi harcos várta a rajtszót. A királynő felállt az erkélyre kihelyezett dobogóra és halotti nyelven megszólított mindenkit.
- Népem! - hallatszott egy susogás szerű hang. - Elérkezett hát a nap, amelyre oly régen vártunk! Ma végre győzedelmeskedünk az élők fölött és birodalmunk császársággá növi ki magát! - a Holtak népe vad őrjöngésben tört ki. Több percig örömködtek, aztán királynőjük leintette őket, melyre nyomban elhallgattak.
- Induljunk hát! - hangzott a végszó.

A vámpírok denevérré változtak, és miközben repültek a tömény fekete füstös égen, Tamika olyan bűbájt bocsátott rájuk, hogy mindaddig láthatatlanok maradnak, amíg olyan közelre nem érnek, ezzel is fokozva a meglepetést.
Ezt alkalmazta a többi egységen is. A csontváz katonákat, zombikat és a lidérceket a föld alá húzta: csak akkor fogja őket előhívni, ha már a csatában lesznek.
A vezetők a vár melletti kikötő felé vették útjukat. A kiszáradt, kopár földön csak csontmaradványok hevertek szanaszét. Tengerük fekete vize vadul csapkodta a partot.
Talán az is érezte a csata előszelét.

Beszálltak a szintén fekete hajóba. A hatalmas tákolmány erősen hullámzott. A vérré váló rózsaszirmokkal díszített zászlót vadul tépte a szél. Elhajóztak a megfelelő örvényig, hogy alámerüljenek és mire újra a víz fölé kerülnek már a felvilági tenger verje hajójuk deszkáit.
Egy óra múlva meg is találták a nyílást. Az alvilági vihar egyre csak erősödött. Már villámok is cikáztak az égen. Fekete, szakadt vitorláikat mégjobban széttépte a szél.
- Akkor hát induljunk! Akármi is lesz, mi emelt fővel hagyjuk el a csatateret! - szólt Septienna.
Szemében eltökéltség csillogott. Tamikának újra eszébe jutott az egyesség. Bárhogy is lesz...Ha tudnák, hogy több is múlik ezen a harcon, mint a birodalom. Ha csak azt vesztenék el, a könyvet akkor sem vehetnék el tőlük, így viszont, hogy az egyezség kötelezi őket, már az is az ellenségé lehet.
Eltökélten, de tele félelemmel alámerültek a habokba.