Féltve őrzött kincs

A nap fényesen sütött. Az ősz már réges régen beköszöntött, elüldözve a nyár vidám pillanatait. Hetek óta újból a suli padjait koptattam. Mosolyogva fedeztem fel az új arcokat és visszagondoltam azokra az időkre, amikor még én is „nyusziként” jöttem be az iskolába. Akkoriban minden egyes napot kalandnak éltem meg, de ma már ez változott. Számomra ez a szokás hatalma volt. Minden napom ugyanúgy kezdődött és végződött. Unalmasan. Reggel bejöttem az iskolába, órákon keresztül próbáltam az agyamba egy cseppnyi tudást préselni. Megjegyzem, nem sok sikerrel. Utána rögtön haza is mentem, ha éppen nem volt valami délutáni elfoglaltságom. Otthon próbáltam folytatni azt, amit a tanárok elkezdtek, megérteni a tananyagot. Ez hétfőtől csütörtökig tartott. Pénteken kipihentem az egész heti fáradalmakat. A hétvégét a szórakozás mellett tanulásra szántam. Így telt egy hetem, majd újból és újból ugyanúgy zajlott, olyan volt, mint egy körhinta, ami mindig körbe-körbe forog, megtéve mindig ugyanazt a kört. Ez volt az én átlagos életem. De az éven ez nem sokáig tartott.

Egyszer egy nap, ami unalmasnak indult, felejthetetlen élménnyel zárult. Ugyanis gyanútlanul elindultam az iskolába, hogy teljesítsem a kötelességeimet. Amikor letudtam az első órát, siettem a következőre. Amint lefelé haladtam a lépcsőn, nekem jött valaki.
- Ne haragudj – mondta.
A hang irányába fordultam. Megdöbbenve vettem észre, hogy egy magas, hosszabb, fekete hajú, zafírkék szemű fiú kért tőlem bocsánatot. Nagyon helyes volt. Alig tudtam szóhoz jutni. Addig nem vettem észre a suliban. Kiderült, hogy idejár, sőt egy évvel feljebb is. Eddig még nem figyeltem fel rá, de most igen. A szívem hirtelen hevesebben kezdett verni, gyorsabban vettem a levegőt és nagyon furcsa érzés fogott el abban a pillanatban. Úgy éreztem, mintha régóta ismerném, mintha örök időktől fogva sokat jelentett volna a számomra. Ezzel ő is így volt. Mélyen belenéztem a szemeibe, ahol gyengédséget és vágyakozást véltem felfedezni. Olyan volt, mintha tükörbe néztem volna. Én is ugyanazokat éreztem. Hosszú ideig némán álltunk, megfeledkezve a külvilágról, mert e pillanat csak a miénk volt, mintha rajtunk kívül más nem is létezett volna. Nem akartuk ezt a varázslatos percet megszakítani, de én féltem. Féltem attól az érzéstől, ami oly hamar hatalmába kerített.
- Semmi gond. – zökkentettem ki Őt a mesébe illő találkozásunkból.
Rámosolyogtam, és ő viszonozta ezt. Ezután külön-külön mentünk az óráinkra. Innentől kezdve megváltozott az életem. Mindent máshogy láttam. Széles mosollyal az arcomon ültem be az órára. A barátaim a boldogságomat hamar észrevették.

- Mi történt? Csak nem szerelmes lettél egy szünet alatt? – kérdezték viccelődve.
- Nem, nem történt semmi sem, és nem vagyok szerelmes. – válaszoltam.
Próbáltam eltitkolni az előbbieket. Nem sok sikerrel. Hamar rájöttek, hogy valamit nem mondok el, így addig faggattak, míg el nem mondtam nekik. Így hát beszámoltam az előbb történtekről. Amikor végig elmeséltem, velem együtt örültek.
E naptól fogva az a srác és én kerestük egymást. Nem ismertük a másikat és nem is beszélgettünk, de mindig vágytunk egymás közelségére. Az ő jelenléte valamit felszabadított bennem, ami napról-napra mélyebb lett. Nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjek; Ő az igazi. Nem hallottam, nem láttam Őt, csak érzékeltem. Már senki sem számított nekem ennyire, senki nem ért ennyit, mint Ő. Szerettem. Nagyon is szerettem.

Rövidke találkozásaink mosollyal kezdődtek és végződtek, de már ezzel is a hetedik mennyországban éreztem magamat. Amikor szomorú voltam, sokszor magányra vágytam, de amikor megláttam Őt, minden bánatom elszállt. Ő volt az én boldogságom, életem értelme. Nélküle haszontalan léleknek éreztem volna magamat. Attól még nem mertem közeledni, köszönni vagy odamenni hozzá beszélgetni. Féltem, hogy elutasítja a közeledésemet, pedig éreztem, hogy viszontszeret engem. Hónapokon keresztül némán szerettük egymást. A napjaim róla szóltak, érte voltak. Szokássá vált számomra, hogy láthatom, de egy nap megtapasztaltam a szerelem gyötrelmeit is. Éppen, hogy megérkeztem az iskolába, amikor megpillantottam Őt, de nem egyedül volt. Egy lány állt mellette, akinek a kezét fogta. Gondoltam, csak barátok és nincs köztük semmi, de nem így volt. Életem szerelme észrevett, majd gyorsan magához húzta a lányt és megcsókolta. Megdöbbenve figyeltem az eseményeket. Minden álmom szertefoszlott. Megsemmisülten álltam ott. Nem akartam elhinni, ami szemem előtt történt. A szívem darabokra hullott. Minden értelmetlenné vált számomra, az érzés, a pillanat, a napjaim, a róla szőtt álmaim és az életem. Úgy álltam ott, mintha egy szomorú fa lennék, ami éppen most hullajtja le leveleit, amelyek soha többé nem lesznek már az élete részei.

A szeretett személy kezeibe vette a lány fejét, majd simogatni kezdte a nyakát, a vállát, majd megfogta a derekát és átölelte. A csók után rám nézett, tekintetében kíváncsiságot véltem felfedezni, de már nem érdekelt. Hirtelen egy könnycsepp vándorolt le az arcomon. Ő erre még szorosabban magához húzta a karjai közt tartott lányt, aki nem én voltam. Nem bírtam tovább. Zokogva elrohantam az aznapi első órám színhelyére. Akik már bent ültek a teremben, észrevették, hogy valami nincs rendben, de nem vártam meg kérdésüket. Ledobtam a kabátomat és a táskámat, majd kirohantam a teremből és egyenesen a WC-be menekültem. Amint beértem, bezártam az ajtót magam mögött. Nem akartam semmiről sem tudomást szerezni, csak egyedül szerettem volna lenni.

Hamarosan becsengettek. Gyorsan a sírásnak minden árulkodó nyomát eltüntettem. Próbáltam mosolyt csalni az arcomra, de nem sok sikerrel. Ezután visszamentem az osztályba. Senkinek sem volt ideje kérdezősködni, hogy mi volt velem, mert utánam már meg is jelent a tanár. Az óra végére mindenki elfelejtette. Megúsztam a válaszadást, ezen megkönnyebbültem.

Az óráim után siettem haza, hogy elfelejtsem ezt az egészet, de nem sikerült. Néha egy rossz álomnak tituláltam, de amikor reggel megint suliba mentem, rá kellett jönnöm, hogy ez nem álom volt. Ez a valóság. Teljesen kiborultam e felismerés után. Már nem mosolyogtam, nem „éltem”, nem ismertem a boldogságot. A puszta gondolattól is, hogy mással van, szenvedtem. A fájdalmam akkor vált a legelviselhetetlenebbé, amikor láttam Őt azzal a lánnyal. Ilyenkor mindig elfutottam onnan. Hetek teltek így. Rémes hetek. Lassan megszoktam a tényt, hogy Ő nem az enyém és soha nem is lesz. Már nem menekültem el, ha megláttam. Inkább figyeltem. Figyeltem, hogy boldog e azzal a lánnyal, akit választott. Úgy gondoltam, hogyha Ő boldog vele, akkor én is az vagyok. Már nem számított, hogy kivel van és hogy mennyire fáj nekem, csak boldognak szerettem volna látni.

Egy ideje tekintetét fürkésztem, amikor megláttam. Próbáltam kiolvasni gondolatait, érzéseit. Egyszer nagyon furcsát tapasztaltam. Éppen a terem előtt álltam, hogy kiszellőztessem a fejemet, amikor megláttam Őt a barátnőjével. Nem fogták egymás kezét addig, amíg észre nem vettek. Ugyanis amikor az a fiú, akit tiszta szívből szerettem megpillantott, gyorsan megállt és magához húzta a lányt, majd megcsókolta. Nem sokáig tartott ez a fajta „beszédük”, mert szívem birtoklója hamar véget vetett a csóknak. Már nem ért olyan nagy megrázkódtatásként ez az egész. Ezt észrevehette, mert nem smárolt olyan sokáig előttem, ezért csak egy kicsit arrébb mentek, ahol figyeltek engem. Én tekintetemmel követtem őket. A lány féltékenyen és dühösen nézett, de a szerelmem máshogy. Nagyon is máshogy, ugyanis tekintetében megint a vágyakozást, a sóvárgást és a szerelmet láttam, de ezt nem akkor fedeztem fel szemeiben, amikor barátnőjére nézett, hanem amikor engem figyelt. Mélyen fürkésztem tekintetét.

Hirtelen eltűnt mindenki s minden körülöttünk. Megint úgy éreztük, mintha csak mi ketten lettünk volna a világon. Úgy éreztem, hogy a hercegnője vagyok és ő az én lovagom. Szerettem Őt. Ó, igen, nagyon szerettem. Sajnos nem élvezhettük egymás iránti érzéseinket sokáig, mert a barátnője megzavarta közös álmainkat. A lány gyorsan elhúzta a közelemből a hercegemet, nehogy belemélyüljünk az egészbe. Nem akartam gondot, ezért inkább egy hétig ki sem moccantam a tanteremből szünetekben. Így egy hétig egyikőjüket sem láttam, de aztán rászántam magamat és kimentem a folyosóra. Mivelhogy kint szép idő volt, mert a tavasz már 2 és fél hónapja beköszöntött, kimentem az udvarra egyedül, mert jól esett a tavaszi szellő érintése, főleg ahogy fújta a hajamat.

Amint kint sétáltam, összetalálkoztam a szeretett fiúval és barátnőjével. Nagyon meglepődtem a látottakon, mert nem fogták egymás kezét, sőt, nagyon hidegek voltak egymáshoz, mintha megunták volna ezt az egészet, de nem a kapcsolatot. Hirtelen úgy éreztem, hogy csupán színjáték volt az egész. A szerelmem nem is érzett semmit sem a lány iránt, még a lány sem szerette Őt. Olyan volt, mintha a hercegem megjátszotta volna magát, mert már tekintetéből fáradságot és megadást olvastam ki. Amint megpillantott, tettetni sem próbálta örömét, hogy kint voltam. Leültem egy padra, ők is leültek a mellettem lévőre. A fiú, arcán széles mosollyal nézett. Nagyon jó érzés volt, de attól még nem értettem semmit sem. Ha így néz, talán még szeret? Valamit jelentek a számára? Ha igen, akkor miért tette ezt velem? Csak azért adta oda látszólag a szívét másnak, hogy akinek teljesen odaadta, féltékennyé tegye? Nem tudom, lehet, de ha tényleg csak érzésemet mérte, akkor nem érezte, hogy szeretem? Vajon csak azért csinálta ezt az egészet, hogy bebizonyosodjon arról, hogy iránta mit érzek? Ha jól gondolom, akkor nagyot csalódtam benne, nem hitt eléggé bennem s érzéseimben. Ráadásul nagyon megbántott, ezt feledni már nem tudom.

Gyorsan felálltam helyemről és bementem. Nem néztem hátra, hogy mit tesz, mert nem éreztem szükségesnek, már nem, hogy figyeljem.
Hazamentem és megpróbáltam feldolgozni a mai nap eseményeit. Sokat gondolkodtam az egészen, hogy Ő szeret, még mindig szeret engem, mint akkor, régen. E felismerés egyrészt boldogsággal töltött el, mert aki számomra még mindig oly sokat jelent, számára én sem vagyok kevesebb. Másrészt viszont haragudtam rá, mert becsapott, elhitette mindenkivel, hogy másé a szíve, pedig ez nem így volt. Mindig is én jelentettem számára a világot s ez hónapokkal később sem változott. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Haragudjak rá vagy ne? Este félig megbékélve aludtam el. Vártam a holnapot, hátha hoz valami újat.

Másnap siettem az iskolába, hogy kiderüljön, hogy az előző napi események után mi lesz. Amint az egyik szünetemet megint kint töltöttem, megpillantottam a lányt barátnőivel, de a fiút, ki oly sokat jelentett számomra, nem láttam. Nem értettem, hogy akkor most mi van. Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozok inkább vele, helyette jobban érdekelt a madarak csiripelése, amely lelki békével töltött el. Nem tartott sokáig, mert megjelent a szerelmem. Ránéztem, majd vidámságot fedeztem fel szemében. Olyan volt, mint egy rab, aki most már szabad. Talán már nincsenek is együtt és lehet, hogy oly nagy teher volt számára az álkapcsolata, hogy ennyire boldog, hogy már vége annak? A srác leült a mellettem lévő padra és figyelt. Éreztem tekintetét, ami nagyon jól esett. Már nem haragudtam rá, csak szerettem. Megint úgy éreztem, hogy valakinek kellek. Innentől kezdve, mint néma kapcsolatunk elején, újból éreztem, hogy szeret, s én is szeretem.

Megint boldogság áradt szét szívemben, életem újra értelmet nyert. Minden reggel érte ébredtem, mindennap vele találkoztam, minden este róla álmodtam. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Néhanapján észrevettem azt a lányt, akivel egy ideig járt, aki nem volt szomorú, kicsit olyan volt, mintha megkönnyebbült volna, hogy végre vége egy nem annyira érzelmes kapcsolatnak.
A „hercegem” és én még mindig nem beszéltünk egymással. Engem már ez a hallgatás egy kicsit zavart, mert szerettem volna hallani a hangját, amint nekem címezi a mondandóját. Ezért egyszer annyira örültem neki, hogy köszöntem neki, Ő erre elmosolyodott és visszaköszönt. Az én arcomon is mosoly jelent meg. Egy percig ott álltunk, egymással szemben és végre megtörtént az, amit már régóta szerettünk volna, köszönni mertünk a másiknak. Egészen évvégéig kitartott ez. Mindennap köszöntünk egymásnak. Megesett, hogy már az utolsó órákat tartották, de mi nem nyugodtunk addig, amíg nem üdvözöltük a másikat, ezért az utolsó szünetben rohantunk megkeresni egymást. Én le a lépcsőn, ő fel. Majdnem egymásba ütköztünk, de nem számított, mert a lényeg az volt, hogy megtettük azt, amit szerettünk volna. Köszönni a másiknak.

Hamar észbekaptam, amikor kimondták, hogy egy hét még és itt a nyár. Nem tudtam, hogy mi lesz velem, hogyha nem látom, s nem érezhetem közelségét. Gyorsan kihasználtam e hetet, bár nem értettem, hogy miért nem teszünk a köszönésen kívül érzéseinkért semmit sem. Már tudtuk, hogy mind a ketten szeretjük egymást, mégsem mertünk a másik elé állni, és mindent bevallani. Az utolsó napon kellemes szünetet kívántunk egymásnak. Ahogy kiléptünk az iskola kapuján, már vártuk a szeptembert.
Egész nyáron csak rá gondoltam, hogy milyen jó lesz, ha újból láthatom, érezhetem közelségét. A nyár utolsó havában furcsa érzés fogott el. Már nem vártam annyira a szeptembert. Nem tudtam, hogy mit jelenthet, mi ezen érzésnek a lényege, de már nem akartam egy új tanévet, helyette a régi kellett. Kíváncsi lettem érzésem okára. Vajon mit jelenthet ez?

A szeptember hamar eljött és rájöttem mindenre. Nem ok nélkül éreztem, hogy inkább a tavalyi év kellene, s nem ez. A szerelmem már nem volt itt. Kiderült az első hetekben, hogy elment egy másik suliba. Amikor meghallottam, hogy mi történt, összeroskadtam. Már teljesen kiborultam. Nem tudtam, hogy mit tehetnék, mert már nincs itt. Nem érzem a jelenlétét. Gondolom, valahol még boldogabb és nem hiányzok neki én sem, mint ahogy a szerelmünk sem.
Megint nagy szomorúságba estem. Újra szenvedtem. Inkább szeretne valaki mást, de legalább látnám, most azt sem tudom, hogy hol van és mit csinál. Bárcsak visszajönne, átölelne és mondaná, hogy sohasem hagy el. Úgy szeretném megcsókolni, kezeit az enyémben érezni, de már késő ilyeneket kérni, volt lehetőségem, de elszalasztottam.

Ha fontos voltam a számára, akkor talán még mindig az lehetek, még ha egy kicsit is. Akkor talán visszajön értem? Meglátogat? Egy reménysugár jelent meg újra sivár életemben. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Várjak rá s ne feledjek? Vagy jobb lenne múltnak tekinteni az egészet, és nem emlékezni az egészre? Jaj, nem tudom, hogy mit tegyek, de ez az üresség nagyon fájt. Remélem, valamikor újra láthatom, még ha csak egy pillanatra is, de újra érezhetem közelségét. Mindennap, még a szünetekben is a suli kapujához mentem, hogy megnézzem itt van e, de nem láttam. Talán, majd később benyit a terembe, ahol éppen én vagyok, és tanóra van, majd akkor felém nyújtja a kezét, én beleteszem kezemet az övébe. Felállok és kimegyek vele. El innen, el vele messze, nagyon messze. Remélem, egyszer megtörténik ez velem. Nagyon remélem.

Már hónapok teltek el s nem láttam Őt, a reményem is kezdett elhalni. Egyik szünetben bementem egy üres terembe. Leültem az ablakpárkányra és néztem, ahogy esik az eső. Kinyitottam az ablakot és hallottam, ahogy az esőcseppek földet érnek. Egyszer megszólalnak, majd hangjuknak vége. Ekkor nagyon mélyen eltöprengtem. Rajta, rajtunk s mindenen.

Sok mindenre rájöttem, hogy miket köszönhetek neki. Megtanított szeretni. Általa hittem magamban, reménykedtem egy jobb napban, persze a rosszat is megmutatta nekem, hogy hogyan kell szenvedve szeretnem. Féltékenységre is megtanított és arra, hogy milyen amikor az ember fájdalmat érez. Én mindezekért hálás vagyok neki. A szürke felhők sötétítik az eget, de mégis így szép a természet. Olyan, mintha egy-egy esőcsepp egy-egy szomorúságot törölne bennem. Az eső kezd elállni, most már én is kezdek tisztábban gondolkodni. Már nem hiszem, hogy valaha is találkoznánk, én attól még mindig vigyázni fogok rá. Én leszek a védőangyala s segítek neki megtalálni a boldogságot. Érzem, látni sosem fogjuk egymást, én mégis mindig vele leszek. Ott fogok vigyázni rá a szívemben. Mindig velem lesz, örökre bennem. Mindig szeretni fogom, örökkön örökké. Ő az én féltve őrzött kincsem.