Történetek

Amióta Galilei és galerije gombócot csinált, és ráadásul meg meg is pörgette ezerféle irányba, lapos, kissé unalmas az univerzum középpontjában lebegő világunkat, keresi az emberiség az időgép lehetőségét...

A hódítók, észrevéve az aztékokat, tüzeltek. A bátor férfiaknak esélye sem volt, pár perc alatt elesett a had fele. A többiek tovább rohantak, és sikerült megölniük néhány katonát, de azután végeztek velük. A király és testőrsége még küzdött, de egy találat a z uralkodót érte, aki rögtön összeesett. A testőrség tagjait elfogták, és elvitték a táborba. Az aztékokat, akik megmaradtak rabszolgáknak tartották meg, de az öregeket és a betegeket megölték. a város fele már leégett, amikor elkezdték...

A közös zenénk szól. Metszőn siklik végig dobhártyámon, egyenesen a szívembe vág. Pont egy éve…

Vajon miért kellett, hogy lássalak ma ennyi hónap után? Egy éve… ugyanezen a napon szerettem beléd...

Hatalmas fenyőfa mellett pihengettem, alatta sok ezernyi szúrós tüske, s a nesz onnan jött felém. Eltelt egy kis idő, csend lett, újra megkíséreltem a szunyókálást, amikor kutyám felébredt, hiszen ő a házőrző, s nyomban, szolgálatba helyezte magát. Szaladt a kerítés irányába, s a tekintetemmel úgy követtem, mintha zsinóron húzták volna a kíváncsiságomat...

Lehet ez a baj velem, nem szeretném elfogadni a valóságot, csak létezek benne, de nem itt élek! Egy fantasztikus világban élek, ahol nincsenek füstölő kémények, nagy házak, autók, gonoszság és háború. Egy olyan világban élek, ahol mindig zöld a fű és kék az ég, ez egy olyan világ, ahol az emberek nem parancsolnak egymásnak, ahol nemlétezik a pénz, ahol az állatok szabadon élnek, és kocsi helyett gyalog közlekednek…

Nem! Ezt nem tehetem. Halott menyasszonyom gyászolom, közben egy mezítelen női alakról ábrándozok a sírok között. Gyalázat! A szenvedély tüze átkozott el engem. A kín miket lelkem él át lassan felemészt. Valami a pokolra kíván engem, de nem hagyom...

A férfi szemében örömkönnyek gyűltek, s gyengéden ráhajtotta cserepes ajkát arra a kis törődött, dolgos kézre, melynek minden simogatása egy vallomással felért.
Felbátorodván ismét kérte szerelmét, hogy járják együtt gyógyulása után az útjukat. Az asszony, csendesen lehunyta a szemét, mintha elképzelni akarná a jövőt...

Nyílik a láda fedele. Fény. Ösztönösen hunyorgok. Egy alakot látok a láda előtt, torz mosoly ül ki az arcára, engem vizslat. Nem látok nála ételt. Lehet, hogy nem is akar segíteni? Miért bámul? És honnan jön ez az édes illat? Ennem kell!
Megnyalja a szája szélét. Felém nyúl. Mocskos, nem látom, de érzem, hogy ez a férfi mocskos. Undorodom tőle, de van nála étel, biztos vagyok benne, hogy van nála valami...

A másik kettő erősen markolta a fotel karfáját. Úgy érezték, mintha hullámvasúton ülnének, amely attól függően hullámzik, hogy mennyire ficánkol az énekesnő az oktávok között. Noel megbabonázva, őrült fénnyel a szemében hadonászott a karjával. A többiek azt hitték, hogy sosem lesz vége ennek a kéjutazásnak, de végül lecsúszott a tű és vége...

Ahogy lejjebb mentem az úton, óvatosan kerülgetve a tócsaszörnyeket; ijesztően sok békahéj fogadott. És mind, mind üres volt. Halott. Különböző kifacsart pózok, más-más halál időpont, de a tettes ugyanaz. Ráismertem a kézjegyére. Ő az...