A bukósisakos sündisznócska

Ülök a kertben… már besötétedett, s hallgatom a tóban fürdőző békák tottyanását.
Esténként kiülnek egy-egy nagy tavirózsa levelére, és ringatóznak, mintha bölcsőben ringanának, és tücskök zenéje lenne az esti altató.
Alszik a természet, a levegő kicsit frissebb. Nagyot sóhajt a kert, issza a nyári este holdfényes páráját.
Kutyám a lábam mellett pihen, orrát a nedves fűbe rejti, mély sóhajtásával még nagyobb nyugalom szállja meg az embert. Teljes a harmónia.
Nyugágyamban szunnyadok, párás a levegő a locsolástól, a föld illatát hozza felém a szellő. Ebben a nagy csendben, egyszer csak motoszkálásra lettem figyelmes.
Szinte kinyúlt a nyakam, mert ezek a neszek, a csoda se tudja, hogy időnként mitől származnak. Figyelek, de a mocorgás csak erősödik, már-már felmerül bennem a gondolat…, hogy odébb állok.
Valami kis állatka gondolom, jaj csak ne valami csúszó-mászó legyen, mert attól félek. Érdekes, a béka jelenléte nem zavar, pedig esténként a vizes fűben elindulnak, és bejárják a kertet, kutyáink rosszallását elviselve, mennek az ösztöneik diktálta úton.
Hatalmas fenyőfa mellett pihengettem, alatta sok ezernyi szúrós tüske, s a nesz onnan jött felém. Eltelt egy kis idő, csend lett, újra megkíséreltem a szunyókálást, amikor kutyám felébredt, hiszen ő a házőrző, s nyomban, szolgálatba helyezte magát. Szaladt a kerítés irányába, s a tekintetemmel úgy követtem, mintha zsinóron húzták volna a kíváncsiságomat.

A beszűrődő utcai fénynél felfedeztem egy süncsaládot.
Igaz, csak egy felnőtt volt közöttük, a többi három, aprócska kis gombóc, mintha guruló gesztenyék lennének…, gondoltam.

\"Jé, hát ti csináltátok azt a rumlit a fenyő alatt?\"

Gondoltam, és boldogan néztem a kis családot, megvakartam a fejem búbját, de nem igazán értettem. Egyszer csak nagyon különös dologra lettem figyelmes, igaz a fény, nem igazán segített, hogy megfejtsem, mi is a furcsa. Láttam már, valamikor régen, sün családot, no de ilyet? Elől egy picike sünike haladt, majd a nagy, és újra a másik kettő picur.
- Micsoda fura felállás - tanakodtam.
A sün mama, vagy papa, a csoda sem tudja, körbe-körbe haladva, minimális haladást produkálva haladt az úttesten. Szinte a picurik orrocskája a szúrós popsiba ért, mert a szülő nehezen haladt.
- Keringőzik…, vagy valami baja van ?-
Néztem-néztem, és amikor jobban szemügyre vettem, látom, hogy a fején van valami piros.
- Nocsak, bukósisakot visel?
Elmosolyogtam magam, hiszen az útjuk az úttesten keresztül vezetett. Milyen óvatos…, és a kicsik?
No ez, csak egy pillanatnyi mókás gondolat volt, de akkor láttam meg a holdfényében, hogy egy piros doboz éktelenkedik szegény fején.
Hogyan kerülhetett oda? Törtem a fejem, de a végén csak kifundáltam a történetet.
Valószínű, hogy valami finomság lehetett a dobozban, és beszorult szegénynek a feje. Nem tudott szabadulni a doboz fogságából.
És hihetetlen..., nem akartam hinni a szememnek, mert a kicsike volt a felvezető.
Ő volt, aki a helyes utat, a haza vezető utat mutatta, a szemközti kertben lévő hatalmas elfekvő tuja volt szerintem a végcél.
Gyorsan felugrottam, mert mintha a távolból, gépkocsi motorjának hangját hallottam volna, futottam kaput nyitni, és levettem azt a piros bukósisakot a sündisznó fejéről.
Ott guggoltam és vártam, amíg feleszmélt, hogy vége a világtalan megpróbáltatásoknak.

A család lassan útjára indult, és a holdfényben, a kis csillogó fekete szemecskék, mint apró csillagok, ragyogták be az estémet.
Boldog voltam, és csodáltam, az összetartozás erősségét, az elesett segítését, hogy ezekben a csöpp lényekben is hogy munkálkodik a segíteni akarás.
Eltűnődtem…, hogy vajon mi, emberek, nem kellene, hogy tanuljunk….?.