Itt van, újra itt van...

Ma reggel is elkezdődött a nap. Csak valamiért nehezebb volt kikelni az ágyból. Valami nem volt jó. Éreztem, de nem tudtam mi az, ami hibádzik. Lassabban öltöztem, olyan fáradt volt mindenem. Még a virágaim is aludtak, pedig mindig előttem kelnek, hogy felkészülhessenek a frissítő reggeli zuhanyra. De ma olyan szendergő volt a zöld folt.
Nagy nehezen felöltöztem és összeszedtem a cókmókjaim. Otthon is hagytam egy-két dolgot…

Kicsit megcsípett a hideg, ahogy kiléptem a teraszra. A macskák, akik minden reggel ott várnak az ajtó előtt, stramm libasorban, - mert hogy a nélkül, hogy „bár egy kis tápot” ne kaptak volna, nem engednek el-, hiányoztak. Sehol senki! Se énekes-beszéd, se kakasriadó. Síri csönd. Más semmi.
Egyre csak furcsállottam a dolgokat. Valami van. Éreztem, hogy valami van. De micsoda?
A napsugarak hunyorogva bújtak elő a domb mögül, a kapufáját is ellepte valami reggeli lötty. Víz. Igen, mintha alvadt deres lenne az öreg kapu púpja.
Sőt, ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy tócsák, mindenütt tócsák vesznek körül. Hát ezek meg mikor költöztek ide?
De már késében voltam. Sietni kell!- emlékeztettem magam. De valahogy nem tudtam.
Ahogy óvatosan körbesandítottam, láttam, hogy minden olyan, mint tegnap, de tudtam, hogy mégsem az vesz körül most engem, amit tegnap hazafele jövet kizártam az ajtón. Mit beszélek én ajtóról, ez a valami belopózott engedély nélkül a házba is. Mindenkit megfertőzött. Egytől-egyig. De mi ez? És mit akar?

Ahogy lejjebb mentem az úton, óvatosan kerülgetve a tócsaszörnyeket; ijesztően sok békahéj fogadott. És mind, mind üres volt. Halott. Különböző kifacsart pózok, más-más halál időpont, de a tettes ugyanaz. Ráismertem a kézjegyére. Ő az.
Hirtelen felkaptam a fejem, a villanypózna és a drótok. Igen, most már biztos, hogy Ő volt. A népes tanúsereg már helyet is foglalt a drótokon. Mindegyikük gyászzubbonyt húzott és várnak. Várnak a többiekre. Várnak, amíg mindenki elfoglalja a helyét a rögtönzött bíróságon. És közben egyre csak hallgatnak. Mindenüket összeszedték, hogy a kínos tárgyalás után rögtön indulhassanak. Nem maradhatnak együtt egy gyilkossal!

Nekem nincs más választásom. Maradok. De felkészültem, tudom, mi vár rám. Hiába az utolsó napajándék; engem nem csap be. Tudom, hogy visszafordíthatatlanul vége, a mosolygós lány megöregedett és a mával végleg eltűnt. A mai nap a búcsúajándéka, ne csapjon be senkit a melege. Hiszen a zsörtölődő, folyton síró öregasszony; akibe mindig átcsap, helyét ma ismét ellopta, s a szokásos vérengzését az árnyékok alatt megkezdte!
Nem félek tőle. Én túlélem őt. Idén biztos.
Emberek sikítsátok körbe, bele a kongó csöndbe, hogy itt az Ősz!