Baroness Ambosia története 1.

Régen volt, pontosan már nem is emlékszem minden egyes részletre, csak érzésekre, de ezek erősebbek a puszta racionalitásnál. Mindennél erősebbek, halhatatlanok…
Akkor még nem így hívták. De nem is fontos, hogy miként nevezte magát, mert ő több egy puszta névnél.

Apámnak hatalmas birtoka volt New Orleans közelében, telis tele csodákkal, mesékkel és persze rabszolgákkal. Én pedig velük ellentétben mindent megkaptam kis fruska koromtól kezdve, amire csak vágytam. Apám szeretett, igen a maga módján imádott engem; a tejfehér, vörös csitrit, aki meggyőződéssel szavalta a kedvéért, hogy a Dél örökre tündökölni fog. Ambrosia kisasszony egy mintalány volt, egy magányos mintalány…
Ugyanez a füllesztő nyár volt, néha úgy éreztem nem is kapok levegőt, és már csak perceim vannak hátra. Ilyenkor ösztönösen becsuktam a szemem és hallgattam a szívverésem lágy ütemét és a gyapotszedéstől kifáradt éneklő négereket. Imádtam ezt az émelygést, amit az utolsó meleg, sötétnarancs napsugarak megbolondítottak. Ilyenkor képzeletben utaztam, szárnyaltam a fénycsóvákkal, a dallam ritmusa pumpálta a vért a testemben, én pedig engedtem neki és hagytam magam megbódítani.
Mindent megadtam volna érte, hogy én is velük együtt énekelhessek. Tartozni akartam valahova, önfeledten énekelni.

Emlékszem, egyszer megfeledkeztem magamról és lementem közéjük. Megdöbbentek és a félelem kiült az arcukra, én nem értettem miért rettegnek tőlem, miért nem lehetek velük és miért zárnak ki. Én nem láttam a velem mindig oly kedves Mr. Wilkinst, ahogy a düh kiül az arcára, én nem láttam az ostort a kezében meglendülni és későn hallottam meg a fájdalomüvöltéseket, amit a csapások okoztak. Képtelen voltam megmozdulni, a könnyeim halkan folytak le az arcomról.

Azon az estén az én drága apám megtiltotta, hogy még egyszer lemenjek a büdös, koszos niggerek közé. Sose kiabált velem még azelőtt. Ha a világszemléletét nem is, de a makacs ír természetét megörököltem, még azon a napon elhatároztam, hogy ha eljön a megfelelő alkalom, megszököm tőle. Azt hiszem ez volt az-az időpont, amikor először meghaltam…
És Ms. Kitty,- mert akkor így hívták-, épp kapóra jött…
Ritkán volt alkalmam kimozdulni otthonról. Apám mindig ügyelt rá hogy egy szép, szende és jó hírű lánya legyen; éppen ezért szinte sose engedett el otthonról. Olyan voltam, mint egy toronybazárt királylány: Baroness Ambrosia, az ültetvénybezárt kellem. Nevetnem kell akárhányszor, csak rágondolok a múltamra és az én az óta rég elporladt apámra.

Évente kétszer elkísérhettem apámat a beszerzőkörútjára New Orleans-ba. Amíg ő Mr. Wilkins-szel válogatott rabszolgákat, addig én könyveket és ruhaanyagokat néztem, persze szigorúan a szomszédos birtok vénkisasszonyának, Mrs. Beangly-nek kíséretében. Szívből utáltam vele vásárolni! Nem ismertem nála házsártosabb, gonoszabb nőszemélyt, sose tetszett neki semmi és élvezte a tudatot, miszerint nélküle egy tapodtat sem léphetek. Amikor apám a 17.-ik születésnapom alkalmából elvitt a városba és Mrs. Beangly lelkére kötötte hogy egy szép ruhaszövettel és egy az elme pallérozására alkalmas, finom, ír úrihölgyhöz illő könyvvel térjünk haza; akkor még nem is tudtam, hogy végre valami történni is fog az életemmel.
Tikkadt hőség volt egész nap és Mrs. Beanglynek még néhány elintézendő dolga akadt a városban, ami főként a vén szottyadt barátnők meglátogatásában merült ki, ahol természetesen minden egyes alkalommal eljátszotta a szigorú, ám de bár tökéletes gardedám szerepét. Oly annyira túlzásba vitte eme felettébb idegesítő vizitelős szokását, hogy majdnem lekéstünk az ajándékvásárlásról.

Már este volt mikor bekopogtunk Mr. Walsh-hoz, - csak oda jártunk és a néni nem akart máshova menni, így jóval zárás után zörgettünk be hozzá -, de nem mi voltunk az egyedüli késői vendégek. És akkor megláttam. Annyira tündökölt, hogy mást nem is láttam rajta kívül. Aranyló, angyalfürtös haja volt, a tincsek rakoncátlanul tekergőztek a nyakán; volt benne valami mesterkélt, mintha nem is maguktól állnának így, de én csodaszépnek láttam. Az arca finomam ívelt volt és halvány rózsaszín pír fedte, (azt csak később tudtam meg, hogy a pirosítottól, hiszen az ő arca akkor már rég halott volt).

És akkor az a nagy kifejező kék szempár hozzám szólt:
- Csak nem éjjeli szonátákat keresel?- kérdezte könnyed bujasággal. Hirtelen meg sem tudtam szólalni, de mintha Mrs. Beanglynek is kivágták volna a nyelvét a helyéről, mert tőle szokatlan módon, ő is hallgatott.
- Nahát-nahát Moncheri, elvitte a cica a nyelved ? Gyere kedves, Ms. Kitty segít neked a könyvválogatásban!

Határozottan felkarolt és magával húzott a hátsó polcok irányába. Ittam a szavait, mint a négerek dalait, de most semmi sem tudott volna visszatartani attól, hogy vele menjek.
Nem tudom, milyen könyveket néztünk, vagy hogy miről beszélgettünk, de nem is volt fontos. Csak az érzés számított, ami bennem újra feléledt és megerősödött. Persze arra is csak később jöttem rá, hogy ő akarta, hogy én így érezzek, és hogy nekem esélyem se lett volna máshogy érezni.
Fogalmam sincs mi történt Mrs. Beangly-vel. Többé már nem láttam, de nem is hiányzott egy percre sem. Senki sem hiányzott, hiszen az örök dallam lett a társam…
Ms. Kitty énekesnő volt és nem is akármilyen. Imádtam hallgatni a hangját, azt mondta, hogy a zene éltetőerő és én tudtam, hogy igaza van. Akkor még sejtelmem sem volt róla, hogy a zene volt az egyetlen élő benne…

Volt egy hatalmas lokál New Orleansban a Bourbon Streeten, de a nevére már pontosan nem emlékszem, ahol havonta egyszer énekelt. A fellépései teltházasat voltak, mindenki őt akarta hallani, de ő nem akart sokat szerepelni. Azt mondta, hogy a sok fellépés, megölné a művészt és ő művész volt, egy csodálatos művész. A hangja mindenkit elvarázsolt minden egyes alkalommal, férfiak és nők egyaránt tágra nyitott szemekkel lesték minden mozdulatát, és mindenüket odaadták egy kedves mosolyáért. És mi semmiben nem szenvedtünk hiányt…
Ms. Kitty azt mondta, hogy bennem is megvan a zene, és hogy a mi feladatunk, kicsalogatni onnan bentről. Szerettem volna, nagyon szerettem volna úgy énekelni, ahogyan ő, de én sose lehettem annyira jó, mint ő. De őt ez nem zavarta, úgy ahogy az sem, hogy még franciául se tudtam. Mindenre megtanított és én odaadó tanítványnak bizonyultam.

Apám, vagy hogy miért nem indult a keresésemre sose jutott eszembe, nem tudom miért, de egyszerűen olyan volt minden mintha a kezdetektől fogva csak Ms. Kitty-vel éltem volna abban a kis fogadóban a francia negyed kellős közepén. Ms. Kitty sejtelmes nő volt, nagyon sok érdekes szokással. A kedvéért én is átvettem a szokásait és a napirendjét, ami rendszerint sötétedéskor kezdődött.

Mindig elragadó volt, sose láttam divatjamúlt ruhában, vagy kalapban, sőt fáradtnak sem láttam sosem. Fantasztikus érzéke volt a színekhez, és az illatokhoz is. Egész életemben nem láttam ennyi üvegcsét, mint amennyit nála. A szobája, egy igazi francia szalon volt, csak az a nagy, sötét hajósláda zavart eleinte.
De aztán azt is megszerettem, mert kénytelen voltam megszeretni a nagy, tágas, belülről jól zárható ládákat…
Sose felejtem el azt a napot, amikor először énekeltem közönség előtt. A terem narancsos színben pompázott, sejtelmes lampionok ontották magukból az éltető fényt. És én ott álltam a hajópadlós színpad szélén, mint egy félénk kislány és egész testemben reszkettem.
Hirtelen felzendült a zongora, és ahogy a hangok utat vágtak maguknak a lampionok és nehéz szatén függönyök között, úgy egyszerre egy jól eső, meghitt nyugalom kerekedett felül rajtam. Csodálatos érzés volt teljes szívemből énekelni, olynak tűnt, mintha a puszta hangommal életet lehelhetnénk az öreg részeges hajóskapitány megfáradt arcába, vagy a kiélt örömlány megkeményedett vonásaira. Mintha a hangom egy gyógyító kenet lenne, ami minden sebet begyógyít. És én tündököltem…
Azon az estén engem is majdnem úgy ünnepeltek, mint Ms. Kitty-t, de a legnagyobb örömöt mégis az ő dicsérő szavai jelentették nekem.

- Látod, kedves, mindenki téged ünnepel! – Fuvolázta, azon a meleg tónuson, ahogyan velem beszélt.
– Mindenkit elvarázsoltál! Azt hiszem, ideje elmesélnem neked, ki is volt Cacophónia és miért is fontos ő nekünk, de szórakozzunk még egy kicsit előtte, élvezd a rivaldafényt drágaságom, hiszen kiérdemelted!

Hajnalig táncoltam azon az estén. A fények összemosódtak, majd újból szétváltak, ahogy pörögtem és én közben csak Ms. Kitty hangját hallottam, ahogy vidáman énekel. Nem érdekelt egyetlenegy férfi sem, pedig sokan udvaroltak volna nekem, csak pörögni-forogni akartam, a szívverésemmel versenyt futni és végül legyőzni azt is, miként a lámpalázam. A zajos teremben senki nem hallotta, ahogy kikiabáltam az örömöm a narancs világra:

- Én is művész vagyok! Egy igazi énekesnő!
Valahonnan a fények és a zene mögül Ms. Kitty hangját hallottam, amint kedvesen, már –már anyai szeretettel suttogja

- Igen Moncheri, egy igazi énekesnő vagy, és ezzel méltó Cacophónia örökére! A hosszú tanuló időnek vége, ma megkapod a jutalmad mindenért drága, egyetlen, ír virágszálam!

Azon napon későn, fáradtan, de mégis boldogan zuhantam az ágyamba. Már majdnem a fellépésemről álmodtam, amikor Ms. Kitty hangját hallottam valahonnan a szívem mélyéről. Arra kért, hogy feltétlenül menjek át hozzá most rögtön, mert életbevágó dologról van szó. Én pedig rohantam a kis folyóson egyenesen a karjaiba.
A szobájában az ablakokon a zsalukat behajtották, a súlyos brokát függönyöket is elhúzták, sötét volt. Ott ült az ágyán és várt, engem várt.

- Ígértem neked valamit, - csacsogta -, és az ígéret szép szó…
Még most is imádom, ha a közelemben van, mert ezerszer intenzívebben élek meg mindent, ha megosztja velem a lényét. Akkor, azon az estén, amikor először ízleltem meg a halhatatlanság tudatát; belülről szinte felforrtam, szét akartam robbanni, miközben azt kívántam, bárcsak örökké tartana ez az érzés.
Minden, ami akkor történt számomra nem is lehetett volna természetesebb. Az, ahogyan átölelt és magához húzott, ahogy megcsókolta a nyakam, miközben egy szép régi, számomra ismeretlen nyelvű dalt dúdolt, és ahogy a vérem az ő szájába kezdett szivárogni, majd áramolni, és ahogy a végén az utolsó hűtlen csepp is átszökött hozzá, mind, mind a végtelenségig helyesnek tűnt.

Majd hirtelen minden elsötétült, és én másodszor is meghaltam…
XXXXX

Éhes vagyok. Be vagyok zárva? Nem tudok megmozdulni. Mi történt? Ki kell jutnom innen, és ennem kell. Félek. Ki kell innen törnöm. Muszáj sikerülnie.
Szagok, hangok… Egyre csak szagok és hangok… De olyan távolinak tűnnek, olyan messzinek, hogy nem értem mit mondanak, és nem tudom, kihez tartoznak. Hol vagyok? Miért nem segít senki?
Léptek. Valami nagyon bűzlik. És mi ez az édes illat? Keresem az emlékeimben, kutatom, de semmi. Mi ez? Segítség! Segítsen már valaki!
Valaki lámpát gyújtott odakint, látom a repedések mögül. Láda! Ez egy láda! Egy ládában vagyok! Az ő ládájában! Istenem, mi történik? És ő hol van? Nem lehet semmi baja, vele nem történhetett semmi rossz. Éhes vagyok. Mióta lehetek bezárva?
Valaki közeledik, már a ládán matat. Félek. Jó illata van. Valami élelmet hozott, érzem az illatát. Talán nem is gonosz, talán segíteni akar, talán tudja, mi van Vele.
Ki akarok jönni, nem hallja a hangom? Miért nem válaszol?

Nyílik a láda fedele. Fény. Ösztönösen hunyorgok. Egy alakot látok a láda előtt, torz mosoly ül ki az arcára, engem vizslat. Nem látok nála ételt. Lehet, hogy nem is akar segíteni? Miért bámul? És honnan jön ez az édes illat? Ennem kell!
Megnyalja a szája szélét. Felém nyúl. Mocskos, nem látom, de érzem, hogy ez a férfi mocskos. Undorodom tőle, de van nála étel, biztos vagyok benne, hogy van nála valami. Érzem.
Karon ragad, és magához húz. Már ösztönösen értem. Az étel, ő az étel és én éhes vagyok…
Lüktető erek, pulzáló vér. Vágy. Muzsikaszó a szívemnek. Bódító ízű. Még. Akarom. Többet. Mindet, az utolsó cseppig. Erő, erős vagyok, egyre erősebb, miközben ő egyre gyengébb és gyengébb. Győzelem. Halál.
Vége. Szabad vagyok. Ugye szabad vagyok? Ezt tényleg én tettem volna? Igen. Emlékszem rá, én voltam. És minden másodpercét élveztem.

Mocsok, vér, bűz és valami jól eső édesség keveredik a szobában, az ő szobájában. Mérges lesz. Biztos mérges lesz, ha ezt meglátja. Mit tegyek, nem tudom eltűntetni a vérfoltokat, a hangokat és a szagokat. Nem is akarom eltűntetni. Egyiket sem. Jó volt. Végül is ő az enyém lett és nem fordítva, ahogy tervezte.
Ülök és várok. Rá várok. Jönni fog. Tudom, hogy jönni fog. Nem hagyhat egyedül. Nekem csak ő van és a zene. Hívom. Jönni fog. Már úton van. Biztosan úton van már. Nekem csak várnom kell. Olyan hideg minden. Énekelek.