Az akasztott ember elégiája

Mocskos emeletes bérházak tömkelege homályosítja el az utcát. Sötét ablakaik bágyadtan merednek az egykor tiszta égre. Füstös égbolt. A nap már rég elköltözött a Földteke másik felére, magára hagyva az üres üvegszemeket. Csatorna szag lengte be a környéket, ám lakói már megszokottan szippantanak a levegőbe. Üres az utca. Mikor a nappali homályt az éj sötétje váltja fel, mindig kiürül. Most szürkén pislog a Hold. A poros út nyugalmát gyerekek rúgták fel még pár órája. Nyomukat a szél lágyan eltorzította már.
Az éjszaka szürkesége borult az utcára ám az egyik ablak mögött félénk fény mozog. A gyertyafény egy asztala fölé görnyedő alaknak ad világosságot. Ő mindig este dolgozik. Pár hónapja van ez így, mióta menyasszonya váratlanul meghalt. Pár napig gyenge volt, majd ágyában végleg álomra szenderült. A költő a kezét tartotta és könnyes szemmel elbúcsúzott szerelmétől, míg a lány szeme lassan lecsukódott. Hirtelen történt, oly gyorsasággal hogy felfogni is képtelen, nemhogy megbékélni a tudattal. Álmaiban bőrén érezte menyasszonya nyirkos kezét így az elgyötört lélek az írásban keresett megnyugvást. A férfi gyakorlott mozdulattal tollát a tintába mártotta, majd folytatta munkáját a félig teleírt papíroson.

„Hideg, ködös délután volt. A hóesés már elállt de a csípős szél még makacs volt. Vakítóan fehér volt a táj mintúgy előttem, mint fölöttem az égbolt. A nyugodt tájat csak a fák fekete törzsei törték meg és a távolban, egyre közeledve apró szürke pontok a földön. Az út nem látszott de nem bántam. Az elhagyott sírkövek lassan alakot öltöttek és éreztem, az elveszett lelkem újra fellelem itt. Elhaladva az első kőtömbök mellett egy kisebb dombra siettem, ahol egy halott, ha előtt megtaláltam a keresztet. Felvillant az asszony ártatlan tekintete és megtorpantam. Megijedtem az emlékektől és visszafordultam hogy hazainduljak. Egy reszkető fekete kabátos kislányt pillantottam meg, üresen nézett maga elé. Lecsúsztam a dombon hozzá, ám amikor újra ránéztem, egy nő állt ott helyette. Hosszú fekete kabátjánál csak haja volt sötétebb, sápatag arcát vörös sálba burkolta. Megálltam előtte és szóltam hozzá, ám nem emlékszem a kérdésemre. A fehér arc lassan felemelkedett és a sál az álla alá csúszott. Ajkai, melyek vörösebben csillogtak nyakékénél nem nyíltak szóra, csak gyengéd mosolyra húzódtak. Hidegtől megpirosodott kezeit lassan kabátjához emelte és a gombokat leszakítva széttárta. Hátraugrottam mikor megláttam a nő csupasz testét, ám ne tudom pontosan miért. Tán megbotránkoztatott a nő pőre viselkedése, ám lehetséges, az önmagamtól való félelmem volt az oka. A sápadt alak közelebb jött és teljesen hozzám bújt. Kabátomnál fogva közelebb húzott arcához, és kéjes mosollyal adta tudtomra mit kívánt tőlem. Csípőjével irritált majd kezével próbált magához édesgetni.”

Nem! Ezt nem tehetem. Halott menyasszonyom gyászolom, közben egy mezítelen női alakról ábrándozok a sírok között. Gyalázat! A szenvedély tüze átkozott el engem. A kín miket lelkem él át lassan felemészt. Valami a pokolra kíván engem, de nem hagyom. Az éj… ez az éj megbabonáz engem. Abba kell hagynom az írást, mielőtt teljesen elégek bűnöm miatt. A gyertya eltűnteti ezt a mocskot, és nyugodtan alhatok... De ez nem valóság, nem vágy, amit leírok, ez csak a fejemben történik meg. Egy fantazmagória, egy bárgyún papírra vetett álom, amit le kell írnom. Egy mese, melyet be kell feje... NEM! Nem, nem…,Ó Helen! A képed az asztalomon akadályoz már csak meg a végtől. Az arcod, mely épp a papírom fölött néz. Nem bírom nézni!

Kemény a padló… nem sírhatok... magány… rettegek… fáj… Mi volt ez?
Egy árnyék sötétítette el tekintetét, míg a földön feküdt. Felnéz az alakra, és riadtan ismeri fel benne a fekete hajú nőt. Vörös sálja a fehér lábán felkúszva nyakára tekeredik. Természetellenesen adja vissza szeme csillogása egyetlen ruhadarabjának színét. Egy új félelem lett úrrá a költőn, mégis, egy megmagyarázhatatlan erő vonzza őt. Mosolyog.

Azt hittem csak elképzeltem. Egy agyszülemény, amit az írással együtt megsemmisíthetek. Azt hittem csak a papíron létezik. De nem, itt van. És engem akar. Azokkal a holtsápadt karokkal akar magához vonni és bűnös dolgokra csábítani. Ajkaival csalogat, vállvonalával kérlel, az a nyak hív … Fény… Helen? Drágám, szerelmem hát segíteni jöttél. Arcod, mint amikor találkoztunk, sugárzó. Egy hajtincsed a szemedbe lóg. Miért nézel ilyen elkeseredetten? Pisze orrod, édes ajkaid. Hiányzol! Az a tökéletes vállvonal, a szárnyaid... keblek… Helen?… a sápadt nő keblei…akarom!
A férfi írisze a vér színében izzik és nevet. Megragadja menyasszonyának ruháját és letépi azt. A bekeretezett kép üvege megreped.

A kéjtől mámoros költő érezni kezdi a bokáját betemető havat. A hidegtől kicsípett arca a fehér keblekre néz. Megragadja őket. A fagyos bőr lázba hozza és egyik keze tovább kalandozik a testen. Magához rántja és a vágytól felhevülve megcsókolja. Penész, sár, férgek… halott íz fogadja az édes ajkak álcája mögött. Hányinger fogja el és ellöki a nőt magától. Tehetetlenül zuhan a hó felé a test ám a vörös sál két karmolást ejt a férfi arcán. A hányástól aléltan görnyed a földön a költő, letörli száját majd felnéz. A fa tövében újra a kislányt pillantja meg. Reszketve, ártatlanul gubbasztva a temető közepén álló halott fa tövében. Fél, ám valami sejtelmesen csillog sötét szemeiben.

Az öreg fa baljában egy sír életre kel. Halott szag telíti be az áldozat orrlyukait miközben a félig aszott test, feltápászkodik a hóban. Rászáradt vér pettyezett sáros ruhafoszlányok alatt féreg ette húscafatok. A költő körül újabb és újabb tetemek másznak elő a föld alól. Férfiak, mindnek két vörös karmolás az arcán. A kislány arcáról lassan letekereg a sál és a száraz koponyát hagyja a hóba hullni. Némán a költő felé haladnak a férfiak a vörös anyag hamarabb lesújt.

A bérházak egyikében, az éjszaka nyújtotta friss levegőben, a bágyadt ablak mögött a gyertya fénye még némi világosságot ad. Az asztalon feldöntött tinta elsötétít egy félig teleírt papírt és egy sérült fényképet. Egy felborított szék remegő árnyéka elnyúlik a szoba túlsó végébe. Egy szárnyas nőalak fekszik ott megtépázva a fal tövében, mellette a költő lógva egy vörös sállal a nyakában.