A kincs

Mindenki sietett hogy odaérjen, senki sem akart lemaradni az eseményről. Egymást érték az autók, hisz nagy volt a rokonság. Gyerek zsivaj, nevetés; felnőtt morgás és sírás töltötte be a környéket. Nem is csoda, hisz meghalt az Apó.
Az Apó rendkívül rendes ember volt. Ő volt a környék zsidója. Az emberek büszkék voltak rá, mondhatni nevezetességszámba ment. Olykor csak úgy emlegették: a „mi zsidónk”, „a jó öreg Apó „.
Az apó kortalan klasszikusnak számított. Hosszú őszesedő szakálla ellenére
meghatározhatatlan korú emberke. Kék szeme világított a homloka árnyékában és mindig szelíden mosolygott. A gyerekek kedvelték a legjobban, mert adott nekik cukrot és megtartotta titkaikat.

Egyszerre három autó érkezett a ház elé. A kocsikban az apó fiai ültek: Oszkár, Gál és Noel. Mind a hárman a holnapi végrendelet-felolvasásra érkeztek. A három férfi egyszerre szállt ki a kocsijából és valami megfoghatatlan érzés fogta el őket. Tétován egymásra néztek. Nem igazán szívlelték egymást, de mégis elindultak. Némán megölelték a másikat. Sok – sok éve ez volt az első őszinte gesztus a részükről a másik felé, mert bármennyire is irigykedtek, volt egy közös vonásuk: az apjukat szerették. Némán elindultak az ajtó felé. Tudták, hiába a rokonság a házban csak ők hárman lesznek családi szokás szerint.
Késő délután volt, a szél enyhén fújt és halkan zizegett a platánfák levele. A fiúk már több mint négy órája voltak a házban, de még mindig nem szóltak egymáshoz. A helyzet már majdnem olyan, mint egy Reality Showban, egy direkt jelenet, de itt ez volt a valóság. Egy céljuk volt mindössze: túlélni. Túlélni a csöndet, a másikat, az éjszakát.
A feszültség kézzelfogható volt, s szinte szikrázott a levegő mikor elmentek egymás mellett. Úgy festettek, mint három oroszlán, amelyeket egy szűk ketrecbe zártak. Csak kerülgették egymást a nappaliban.

Végül Gál leült és rágyújtott. Tudta, hogy testvérei nem szeretik a füstöt, de nem törődött vele. A másik kettő nem szólt semmit csak eleresztettek egy – egy gyilkos pillantást. Gál nagyokat szívott a spangliból és megpróbált különféle figurákat fújni, amelyek rendszerint füstbe mentek. Élvezettel szívta a slukkot a mai nap folyamán először és a mai nap folyamán talán utoljára is. Ahogy kihunyt a parázs a csoda is odalett.
A vacsorához is ebben a hangulatban ültek le. Mint három kőszikla ültek az asztal körül, és egykedvűen rágcsálták elemózsiájukat. A kínos csendben hallatszott hogy recsegett a morzsa és hogy őröl a fog. Hallatszott még valami. Mindenki tudta, hogy mi az. Gál és Noel lesütötték a szemüket a tányérjukra. Nem akarták látni, amit láttak már ezerszer.
Oszkár a disznó!

Így hívták ilyenkor. Ormótlanul csámcsogott, s mindehhez nyáladzott. Rászolgált a nevére. Az ételt habzsolta, s olyannyira falta, hogy, hogy néha tényleg oly módon vette a levegőt, mintha röfögne. Direkt nem fogta vissza magát. Tudta, hogy senki sem fog rászólni, hogy élvezhet, és nem kell foglalkozni a hülye illemmel és etikettel. Itthon van, és szabad, tényleg szabad. Fülükben egyetlen zajként hasított ez a torz hangorgia. Mereven nézték a tányért és várták, hogy vége legyen ennek a természeti katasztrófának.

Este kilenc óra. Mindhárman ismét a nappaliban. Az óra egyhangúan ketyegett: Tikk-takk, mintegy a negyedik ütemet adva a lélegző robbanni kész motorban.
Noel hirtelen felállt. A másik kettő meglepődött, nem szokták meg tőle az ilyen gyors elhatározásokat. Határozott léptekkel elindult a szekrény felé. Egy kis ezüstös kulcsot keresett, majd kinyitotta. Oszkár és Gál mereven nézték, hogy mit csinál. Kíváncsiak voltak, de amint észrevették, hogy a bakelit lemezek között keresgél… tudták. Nem számíthatnak semmi jóra. Pillanatok teltek el és felcsendült a Traviáta. Mindketten utálták az operát, de nem tették meg azt a szívességet, hogy kimennek a szobából. Noel a szekrény előtt állt és vezényelt. Olykor még énekelt is rekedtes mély hangján.

A másik kettő erősen markolta a fotel karfáját. Úgy érezték, mintha hullámvasúton ülnének, amely attól függően hullámzik, hogy mennyire ficánkol az énekesnő az oktávok között. Noel megbabonázva, őrült fénnyel a szemében hadonászott a karjával. A többiek azt hitték, hogy sosem lesz vége ennek a kéjutazásnak, de végül lecsúszott a tű és vége.
Mind aludni tértek, de csak forgolódtak, nem tudtak igazán aludni, s valamilyen vágytól hajtva mindenki elkezdett kutakodni a szobájában – kincset remélve. Valami titkos vágy hajtotta őket. Miután szobáikban végeztek, egyszerre érkeztek a nappaliba. Szikrázó tekintetek fonódtak egybe, majd a szoba három különböző pontján kezdtek kutakodni.

Felforgattak mindent, de semmi.
Mind egyszerre érkeztek ugyanahhoz a ládához. Mohón nyúltak hozzá.
Megtaláltam – gondolták mind egyszerre.
A másikat félrelökve nyitották ki a ládát. Három kéz egyszerre markolt meg egy tárgyat. Hirtelen kirántottak valamit. Egy papír volt. Rajta három tenyér nyom és három név: Oszkár, Gál, Noel.
A lapra néztek, majd egymásra. Nevettek. Most értették meg igazán. Kincset találtak – egymást.