Történetek

Nem lesz egy nagy zseni, aki felteszi ezt a kérdést, de mindenképpen emberibb lesz legalábbis az én szememben. Mert általában mindenre magyarázatot várunk miért nem szeret ? Miért rúgtak ki? És valószínűleg ez a leggyakoribb kérdés, amit akkor teszünk fel, ha nem várunk választ vagy nem is remélhetünk választ...

Miközben én a megmozdulás misztériumán tűnődtem, ő megmozdult. Nem testrészenként, hanem az egész teste egyszerre indult el felém anélkül, hogy a test egyes elemei rezdültek volna. Nagyon tudtam volna értékelni a mutatványt egy teljesen más szituációban. Ebben a konkrétban kicsit sem. Talán fele olyan lassan indult meg azon a nagyjából két méteres távon, ami őt az ágy szélétől elválasztotta...

„Nem” mondta. „Nem” hallottam, és megállt köröttem az idő. „Nem”, és koppant a szó. Nem szárnyalt, nem csengett, nem dalolt. Koppant. Mélyen lenn, nagyon lenn koppant és egy húr megpattant, lágyan pendülőn, végtelen fájdalom szakadt ki mindenből. De „nem” és koppant, mint a magas sziklaorom, százezer éves magas, büszke orom, lágy sóhajjal búcsút véve életétől, és a sóhaj messze szaladt, eget földet megrengetett, majd elcsitult...

- A kést akarod? – Bukott ki belőle a kérdés, mire a vörös tincsű idegen bólintott egyet. – Hát megkapod... – Nem törődött vele, hogy maga a vöröske vezette hasához a tőrt, úgy döfte bele, mint előző áldozatába nem régen. Az előtte álló fiatal arc megrezzent, majd fájdalomtól részegen szorította meg Claudio tarkóját...

Biztos találkoztatok mostanában ilyen nagy építkezésekkel, amikor a sok classic ház közül párat levernek, aztán körbe mindenfelé merednek a tűzfalak, alul meg a szédítő mélység, földkupacok, jobb nem is tudni, még miminden. Le sem látni a gödrök aljára, a palánkokon átkukucskálva csak annyi állapítható meg, hogy ott valami nagyon van, nem is tudjuk, mennyire. ..

Mert nem voltam elég bátor, nem mondtam neki azt, hogy igen. Mindig azt mondtam, majd, majd, majd… És ő döntött helyettem. Azt a választ kaptam, hogy nem. Ő nem vár rám, mert én nem is akarom őt igazán. Ebben nem volt igaza, de nem tudhatta, mert a tetteim őt igazolták. Döntésképtelen voltam, ami tönkretette, megbélyegezte, ezúttal fekete viasszal a vele való kapcsolatomat...

Hát persze, itt van. Hol másutt lehetne? Reggelente csiripelnek a madarak, zsonganak a méhek, és hangosan kattognak, hörögnek és vonyítanak a munkagépek. Mert az utat is tavasszal kell bontani, ugyebár. A friss szellő lágy ölén elolvadnak a lelkek, alkonyatkor jácint tömény illata száll a légben. Igaz, hogy az emberek fele fuldoklik a töméntelen mennyiségű pollentől, de ugyan! nem fontos...

- Vissza kellett jönnöm, mert szükségem van rád, Dia... segítened kell nekem...
- M... Miért?
- Megöltem valakit, de nem kényszerből! Gyilkos vagyok, Dia... azért gyilkoltam, mert elvesztettem a türelmem... elvágtam a torkát...
Dia borzadva nézett rá. Sanyi térdre rogyott előtte, és megragadta a kezét:
- Kérlek, segíts... nem akarok gyilkos lenni... nem akarok...

Látta a Vándor a sötét kő örök bánat-virágát, látta, leült messze a mélyben, messze a sötétségben. Halk szó hagyta el száját, szó, ezer közül a legkeserűbb, ezer közül a legfájóbb. Nem. Suttogta halkan az ítéletét, suttogta halkan, hogy nem hallotta őt az Nap, nem hallotta őt a Szél. Hallotta az Ég, és értette. Nem, mondta a Föld, és örök búcsút vettek. Vágyakozik az Ég a Földért, de a Föld oly messze, elérni talán sosem fogja. Nem, suttogta a Vándor, nem szeret...

A szülei nem tudtak róla, hogy eljött ... nem is csodálom, egyből küldték is volna diliházba. Most elvben nyaralnak valahol külföldön, ő meg azt adta el nekik, hogy a barátnőjénél lesz. Ügyesen kijátszotta a családot. Persze soha többet nem fogják látni. Gyakorlatilag többé nem látja szinte senki. Eliza, a házvezető-nőm ... meg pár igazán bizalmas barátom. Ezen a birtokon úgyse keresné senki...