Tavasz

Hurrá! - kiáltatik ezer torokból szakadtáig - Itt a tavasz!

Hát persze, itt van. Hol másutt lehetne? Reggelente csiripelnek a madarak, zsonganak a méhek, és hangosan kattognak, hörögnek és vonyítanak a munkagépek. Mert az utat is tavasszal kell bontani, ugyebár. A friss szellő lágy ölén elolvadnak a lelkek, alkonyatkor jácint tömény illata száll a légben. Igaz, hogy az emberek fele fuldoklik a töméntelen mennyiségű pollentől, de ugyan! nem fontos. Az időjárás kifejezetten előnyös. Az ember az ablakon kinézve szép, napos, csacsogó eget lát, így az esernyő is mellőztetik, ám amint olyan messze ért otthonról, hogy hazafordulni már ha nem is lehetetlen de nehézségekbe ütközik beborul az ég és hatalmas krokodilcseppekben esni kezd az eső - vagy épp fordítva.

Szaporíthatnám még a szót, de akkor mi lenne itt az alvadtbor (ti. a blogon, ahova először került az írás fakóbordó a háttér) oldalakkal? Nem lenne üres hely! És persze az sem elhanyagolandó, hogy kifogyna a billentyűzetből a tinta, esetleg - minő borzalom! Lelkem beleborzong a gondolatba, és oh! szívem remeg, kezem reszket, ha elmémre vetíti árnyképét e zord jóslat! - kitörik a hegye, akkor meg hegyezhetem, ami, mint azt mindnyájan tudjuk, meglehetősen nehézkes lenne - nem fér ám bele abba a kis lyukba!

Tavasz, tavasz. A kertben végzendő munkák szezonja. Ilyen például a fűnyírás is.

A minap - derült égből villámcsapás - sikerült szereznem egy fűnyírót, ami azt jelentette, hogy nem húzhatom ki magam a gyepcsonkítás alól annak hiányára hivatkozván. Megragadtam hát a fekete műanyagborítású nyelet, és ránéztem a kertre; rá is eszméltem rögtön, hogy bizony jól cselekedtem a fűnyíróbakapaszkodást, lévén ájulékony. A pázsit majd’ a térdemig ért, egy-egy szálának kerülete meghaladta a csuklóm vastagságát, a tőről fakadó levelek vastagok, akár a rinocérosz bőre, és gázmeghajtású, recésnyelvű gyilkoscsigák rodeóztak körös-körül. De csak bátran! - biztattam magam, és bekapcsoltam az övtáskába rejtett CD-lejátszó készüléket. Direkt olyan zenét vittem, ami muzikálisan csekély értékű, sőt, azt kell mondjam, a zaj kategóriába sorolandó - önmaguk így jellemzik: "Mi vagyunk a büntetés, és zenénkkel büntetünk." - magam mégis szeretem. Ennek nagy előnye volt, hogy hiába hallatszódott be kis világomba a fűnyíró tüdőbajos morgása, ez nem sokban rontotta a zene élvezhetőségét - na de ne rohanjunk ennyire előre, még el sem kezdtem dolgozni.

Meghúztam a kallantyút. Semmi. Meghúztam megint. Ismét semmi. Megvakartam bal fülem tövét. Ezzel ugyan elzavartam egy szúnyogot, ám a fűnyíró ettől sem hatódott meg. Nézhettem rá csúnyán, káromkodhattam - szép magyarán (a magyarán szó jelentése nem azonos a magyarul kifejezéssel. Magyarán: magyar módra, magyarhoz illően, esetleg: egyenesen, kereken, minden kertelés nélkül. Csak azért írtam le, mert sokan hajlamosak ezt figyelmen kívül hagyni.), harminc percen keresztül, anélkül, hogy ismételném önmagam -, még meg is rugdostam, ám mindhiába. Tekintetem égre fordult, szemem nedves kínnal vonaglott üregében, míg a vezetékre nem vetődött pillantásom. Bebizonyosodott, hogy nekem is annyi eszem van, amennyi látszik, ugyanis áram nélkül nehézkes működtetni a fűnyírót. Közbenjárásomra azonban ez a probléma is hamarosan megoldódott.

Ezek után minden oda nem illőt levágtam, lett légyen az zsenge fűszál, ádáz gaz, vagy szerencseárus lóhere. A tormát meghagytam, szülém különféle féltve dédelgetett nemesítésszármazékait, és a magam fűszernövényeit is. Természetesen ilyenkor elkerülhetetlen a vérontás is - jó néhány recésnyelvű csigát tettem özveggyé, illetve árvává. Később, mikor gereblyével összeszedtem a szerencsétlenül járt flóraelemek holttesteit, találtam egy túlélő-csigát. Jutalmul, hogy megúszta a mészárlást, lendületből átdobtam a szomszédba " idén már te se jössz vissza" felkiáltással.

Ezenközben bőrömön finom verítékréteg zománcoztatott, lábszáram zöld fűlé márványozta. Merem állítani, a kerületben az összes mozgósítható szúnyog lesben állt mikor kimerészkedtem a kertbe, és amint mindkét kezem lefoglalta a szerkezet tologatása illetve a kábel rendezgetése, szervezett támadásba lendültek, tömegesen ellepve minden cseppnyi szabad bőrfelületemet. Ám mindvégig hősiesen álltam a rohamot, még csak össze sem omlottam.

Mikor végeztem jólesett a gereblyére támaszkodva nézni a gigantikus méretű fűkazlat, majd egy terjedelmes ideig tartó zuhany után békésen megvacsorázni, és elfogyasztani az igazságosan megérdemelt és kemény munkával megszerzett, gyönyörű páracseppeket könnyező üvegből a mézarany sört. Természetesen minden itt fellelhető sallang és pátosz nélkül, szentimentális gondolatokkal mellőzve hajtottam fel.

Ilyenkor érzi az ember az oly gyakran használt közhely igazát: munka után édes a pihenés. Na meg a fagyi is.