Fekete fátyol - V. rész - 8.

A hideg téli levegő az arcukba csapódott, mikor a sötétben egy rozoga terepjáróban kuporogva zötykölődtek. Ez a terepjáró járás közben a havat eltakarította az útból. Dia elmélázott azon, hogy ez talán néhány Földinek is jól jöhetne. De a Dumnóiak bizonyára okosabbak, mint a Földiek – gondolta, és összeugró gyomorral figyelte a közelgő fekete sávot.
A bölömbikákat.
A terepjáró egy rándulással megállt. Mindenki kiugrott belőle. A második terepjáró melléjük parkolt, s elővették a fegyvereket.
- Próbáljatok észrevétlenül lecsapni – szólt Gellért. – Ha sikerül meglepni őket, akár győzhetünk is.
- Igen? Eddig azt hittem, teljesen biztos a győzelem! – nyögött fel Sanyi síri hangon.
Gellért ránézett, de nem szólt. Tomit egy harcos fogta le nem sokkal odébb – ugyanis a fiúra görcsös remegés jött rá.

Sanyi kifújta a levegőt, mely nagy párafelhőként jelent meg az arca előtt. Elfehéredő ujjakkal szorongatta a kardját, s megpróbálta idegességét palástolni. Fázott is, és átkozta Eleshart, amiért ismét küldetést bízott rájuk. Az igazgatónak köszönhetően most egy vadidegen bolygó éjszakájának kellős közepén készül meghalni.
„Imádom ezt a fazont” – gondolta vicsorogva.
A feszültségtől szikrázó csendbe most nagy robaj zaja hatolt, majd bölömbikák ezrei özönlöttek feléjük. Sanyi beállt a harcosok közé, maga elé tartotta kardját, és támadóállásba helyezkedett.
Dia remegve dőlt neki Tominak. A fiú átkarolta a vállát, és nagyokat nyelt.
Egy másodperccel azután, hogy lelkileg elkezdte felkészíteni magát, megérkeztek a bikák. Kardok csattogása, puskák ropogása verte fel a téli levegőt: egyik bölömbika lerohant tíz harcost, Gellért viszont leszúrta.
Sanyi a hátán érezte a bikák leheletét, s vakon döfött az állat felé. Tüzes lehelet érte az arcát, mire halkan felszisszent, és oldalra rántotta égő arcát.

Tomi fájdalmas kiáltására eszmélt fel. A fiú a földön fetrengett, mellkasán az egyik bika patájával, mely pillanatok alatt széttiporhatta volna. Dia rosszullétét leküzdve hadakozott egy bikával. Gellért ordítva kardozott, egy harcos térdre rogyott a bikák tüzes levegőjétől.
Sanyi már nem tudta, mennyi ideje küzdhettek a bölömbikák ellen. Azokat is aprították szép számmal, de ők gyengébbnek bizonyultak. Az éjszaka lassan átadta a helyét a felkelő napnak, s Sanyiék ekkor nézhettek végig magukon. Mindnyájan egy merő sebek voltak.
Véletlenszerűen Dia keveredett Sanyihoz. A lány már állni alig bírt, s jó néhány égési sérülése volt.
- Valóban megváltás lesz a halál – nyögte. Sanyi aggódva nézett rá, mondani akart valamit, de csak jó pár pillanat múlva tudott megszólalni:
- Nem fogunk meghalni.
Háttal állt, s ezáltal eltakarta Dia elől a bikák tömegét. Az egyik bika a földre taszította Sanyit, egyik patájával fejenrúgta a fiút, mire az egy meglepett nyögést hallatva elterült. Dia kilőtt egy átkot a bika felé, amaz viszont ekkor szabályosan rávetette magát, s egy pillanattal később Dia megdermedt. Teste és arca lassan szürkévé vált, arcán a félelem árnyaival.
- Dia! – kiáltott fel Tomi. Levágta a fejét az egyik bikának, majd a lányhoz rohant.
- Mi van veled?
- Kővé változtatták! – vetette oda Gellért, épp egy bikával végezve. – A bölömbikák híresek erről a képességükről.
Tomi elsápadt.
- És fel lehet őt kelteni?
Gellért nem felelt, mert újra elragadta a harc. Sanyi még mindig mozdulatlanul hevert a földön; körülötte paták és lábak dobogtak. Jó néhány a kezére lépett.

Tomi félve pillantott körül. A küzdelem igencsak elhúzódott már, és senki se bírja tovább tíz percnél már. A bikák száma viszont igencsak megcsappant, s így biztatóbbnak nézett ki a helyzet, elvégre ők se voltak éppen kevesen.
Már hajnali öt lehetett, mikor az utolsó húsz bika, feladva a harcot, elvágtázott. A megmaradtak kimerülten rogytak össze.
Gellért volt az egyedüli, aki még mindig rugalmasan lépkedett közöttük.
- Gyerünk vissza! Sokan megsebesültek. Na, Kindes felébredt már?
- Igen – motyogta Dia. Átmozgatta kővé vált tagjait, s arca ismét a szokásos sápadtságra váltott. Sanyi is mocorogni kezdett.
- Felébredtél, Csipkerózsika? – viccelődött vele Kort. Sanyi felült, nyögve a nyakát masszírozta.
- Nem volt túl kellemes álmom – morogta.
- Meghiszem azt! – nevetett Kort, és segített neki felállni. – Igencsak fájhat a fejed. De nyertünk, tehát most egy ideig pihenhetünk.
A legtöbb harcos gyógyító ájultságban töltötte a következő perceket a terepjárókban. Dia megállapította magában, hogy kővé dermedni nem egy kellemes élmény, s igazán megkönnyebbült, mikor meglátta a biztonságot jelentő bázis lapos tetejét.

***

Sanyi csukott szemmel hevert az egyik matracon, mellkasára tett kézzel. Dia épp fejkörzést végzett, Tomi féllábon ugrált, hogy feloldja a merevséget magában, a többi katona vízzel locsolta magát, hogy enyhítse égési sérüléseinek fájdalmát.
Gellért bekötözte a sebeit, majd újult erővel gyakorolta katonáin a parancsosztogatást.
- Ne lazsáljunk! Kort, megfényezted a pajzsokat? A halottak temetését is meg kell ejteni valamikor!
Odalépett Sanyihoz, és durván megrázta a fiú vállát:
- Lawren, neked nem az ellenségnél kellene már lenned?
- Hogy? Mi...? Ja... öö... vagyis igen...
- Akkor mire vársz? Indíts! Hozatunk neked egy lovat, és előadsz egy mesét Saradonnak.
Sanyi bosszúsan beharapta az ajkát, és feltápászkodott.
- Mégis, miféle mesét?
- Vándor vagy, vagy mit tudom én... gyerünk már, sürget minket az idő! A végén a felét se fogjuk tudni megmenteni Dumnónak!
- Jól van na – morogta a srác. Dia leült az egyik földre terített matracra, és aggódva tekintett fel.
- És mit kémkedjek?
- Haditerv, seregek száma... ilyesmik. Érted, ugye? No gyerünk, gyerünk, elkotortuk a havat egy jó darabon, nem lesz a lovadnak semmi baja.
Gellért beszéd közben máris kifelé tuszkolta Sanyit, aki vicsorogva tűrte.
- És igyekezz észrevétlen maradni! – kiáltott utána Gellért, már a bázis kapujában állva. Sanyi kifutott a szitáló hóba, ahol a megtakarított helyen a lova állt.
- Ez egy dumnói ló, aminek léte a hideg – magyarázta a ló mellett álló férfi, és megpaskolta a ló hátát. – Csak arra kell menned, amerre a kitaposott hó van.
- Kösz – morogta Sanyi. Felkapaszkodott a lóra, szemébe húzta a csuklyáját, megsarkantyúzta az állatot, és belevetetette magát a hó birodalmába.

A végtelen fehérség már zavarta Sanyi szemét. Teljesen átfagyva markolta a kantárt, ide-oda tekintgetett. Lova fáradtan poroszkált a havon. A fiú, hogy önmagát nyugtassa, nekiállt mindennek elhordani Rótusz Gellértet.
„Ha ez a szemét nem küldött volna ide... Kinyírom!!”
Észrevett egy kisebb sziklát, mely havas buckaként emelkedett ki a hótakaróból. Sanyi megállította a lovát, és lekászálódott róla. Talált a nyereghez erősítve egy vizes flaskát. Hálásan nyitotta ki az üveget, de belefagyott a víz, és jégtömbként esett ki az üvegből. Sanyi dühösen vicsorogva eldobta, és visszaült. A türelme a határához közeledett.
„Kinyírom, kinyírom, kinyírom! Még egyszer éljem meg, hogy parancsolgat nekem, úgy belevágom a nagykést...”
Végre észrevett egy hatalmas, téglából készült épületet. Megállította a lovat, és a földre ugrott.
- Állj! Ki vagy? – dörrent rá egy eszkimónak beöltözött férfi, kezében lándzsával.
Sanyi a szemébe húzta a csuklyáját.
- Egy vándor – felelte. – Napok óta itt keringek. Tudna nekem...
- Tűnés! – mordult rá az őr.
- De...

A lándzsa a mellkasának szegeződött. Sanyi visszafojtotta a lélegzetét.
- Azt mondtam, tűnés!
- Kérem! Segítsen! Bármit megteszek magának!
- Nincs szükségünk egy senkiházira!
- Még Saradonnak se?
Alighogy ezt kimondta, Sanyi elsápadt. Most elárulta magát!
- Saradonnak? – szólalt meg végül az őr halkan. – Honnan tudod te a nagyúr nevét?
- Hallottam róla, ó, nagyságos! – óbégatott Sanyi, és hogy nyomatékot nyerjen szavainak, széttárta a kezét, és mélyen meghajolt. – Saradon nagyúr Dumno híres harcosa, engedd meg, hogy tisztelegjek előtte... oly nagy utat tettem meg érte, legfőbb vágyam meglátni őt...
- Takarodj!
Sanyi négykézláb markolászta az őr cipőjét.
- Ó, kérlek...! Legnagyobb rajongója vagyok Saradon nagyúrnak, muszáj látnom! Mindent megteszek neki, mindent!
- Saradon nagyúrnak nincsen szüksége...
Ekkor Sanyi dühösen előrántotta a kardját, és villámgyorsan a nyakának szegezte:
- Engedj – be – a – nagyúrhoz! – recsegte.
Az őr meghökkent, de nem mozdult. Sanyi erre félrelökte, és becsörtetett a kapun. Az őr feltápászkodott, és loholt utána.
- Állj meg! Neked tilos bemenned!
Sanyi lelassított; most már csak sietős léptekkel ment tovább.
- Kit érdekel! – vetette hátra, miközben idegesen nézett körül. A hely kísértetiesen hasonlított Famion palotájához. Hosszú, félhomályos folyosó, tágas csarnokok. De hol van Saradon?
- Állj meg!
- Szállj már le rólam! – ordított fel a srác váratlanul, s türelmét vesztve megpördült. Galléron ragadta az őrt, és egykézzel felemelte a levegőbe:
- Még egy szó, és meghaltál! – vicsorogta. – Elég világosan fogalmaztam?!
- Ne merészelj... – hörögte az őr. Sanyi szeme megvillant, s kardja máris a kezében termett. Mikor elengedte az őrt, az ernyedten csuklott a földre – torkán egy hosszú vércsíkkal.

Sanyi izzó szemekkel nézett le az őr holttestére, nem törődve az agyára szálló zsibbadt rémülettel.
Öltem! Gyilkoltam, megint... még kegyetlenebbül, mint eddig bármikor... elvágtam a torkát...
Őrjöngve fel-alá kezdett rohangálni. A fejét fogta, a kardját ledobta a földre, és torkaszakadtából ordított. Nem bírta elviselni az ölést, és egyre gyakrabban fojtogatta a tudat, hogy ő többszörös gyilkos.
Eddig kényszerből ölt, de most csupán azért, mert felbosszantották, s ez megrémítette.
Vadállat lettem?! – csak ez motoszkált a fejében. – Gyilkos vagyok, és most már dühből ölök?
Aztán eszébe jutott a megoldás. Van valaki, aki tudna rajta segíteni! Igen... aki mindig meghallgatja és segít neki... Dia...
De Dia nincs itt! – szólalt meg egy dühödt hang a fejében.
Sanyi csüggedten nézett körbe. Amikor szüksége lenne Diára, a lány sosincs mellette! De visszamehet még!
Nem töprengett sokáig. Felkapta a kardját, mielőtt valaki felfigyelt volna az iménti ordibálásra, és csattogó léptekkel kirohant a bázisból, felpattant a lovára, és sebesen vágtázni kezdett.

Dia eközben a sebesülteknek fenntartott teremben üldögélt, és egy bögre forró teát szürcsölgetett. Tomi mélyen aludt, a többi harcos meg magával volt elfoglalva. A csönd megnyugtatta a lány lelkét, bár Sanyi miatt aggódott egy kicsit. Vajon mit csinálhat? Odaért már Saradonhoz?
Szinte varázsütésre Gellért ült le mellé, és gúnyosan mosolyogva megszólalt:
- A lovagodról ábrándozol?
- Tessék? – ocsúdott föl elmélázásából a lány.
- A lovagodról ábrándozol, mi?
Dia elpirult.
- Nem ábrándoztam, csak azon gondolkozom, mit csinálhat éppen.
- Aha. Hát, nagy baja biztos nem lesz. Elvégre ő Lagerfelt híres harcosa, nemde?
Diát bosszantotta a hangnem, melyen Gellért beszélt.
- Igen, ő valóban jó harcos! Sokkal jobb, mint hinnéd! – vágott vissza.
Gellért felnevetett.
- Jól van, dühös vagy! Pedig nem kéne felkapnod a vizet.
- Ide figyelj! – csattant fel Dia, és keményen Gellért szemébe nézett. – Aggódom Sanyi miatt, mert te egyszerűen elküldted ahhoz a vadállathoz, hogy kémkedjen, és kockáztassa az életét helyetted, miközben te parancsokat osztogatsz! Nálad nincs nagyobb felfújt hólyag a világon!

Gellért válaszolni akart, de Dia felpattant, és faképnél hagyta. Felkapott egy meleg télikabátot a számítógépes teremből, és kisétált a bázis elé a szállingózó hópelyheket figyelni. Karba fonta a kezét, és mélyet sóhajtott.
Nem tudta meddig állhatott ott, amikor egyszercsak egy közelgő pontra lett figyelmes. Már kiáltani akart, hogy ellenség a láthatáron, amikor meglátta, hogy a közelgő pont egy lóháton ülő csuklyás férfi.
Dia nem tudta, mit csinálhatna – így hát nem mozdult, és várta, mi történik. Ahogy a lovas közelebb ért, Dia a homlokát ráncolva igyekezett megfigyelni az arcát. A férfi hátravetette a csuklyáját, sebesen kiszállt a nyeregből, s rögtön odafutott hozzá.
Miközben magához ölelte a lányt, Dia érezte, hogy a jól ismert boldogság önti el: Sanyi!
- Sanyi...! Hogy...
A fiú nem felelt, s Dia vállába temette az arcát.
- Sanyi! – Dia szelíden eltolta magától. – Mi a baj?
Sanyi váratlanul felordított, és Dia vállán zokogott tovább.
- Sanyi! Mi ütött beléd? Miért jöttél vissza?
- Öltem...
- Tessék?
Sanyi letörölte a könnyeit.
- Vissza kellett jönnöm, mert szükségem van rád, Dia... segítened kell nekem...
- M... Miért?
- Megöltem valakit, de nem kényszerből! Gyilkos vagyok, Dia... azért gyilkoltam, mert elvesztettem a türelmem... elvágtam a torkát...
Dia borzadva nézett rá. Sanyi térdre rogyott előtte, és megragadta a kezét:
- Kérlek, segíts... nem akarok gyilkos lenni... nem akarok...
- Sanyi! – szólt Dia halkan.
A fiú lehorgasztotta a fejét.
- Segíts...
Dia érezte, hogy Sanyi kiborult. Lehajolt, és két kezébe fogta Sanyi arcát.
- Sanyi! Figyelj rám. Nyugodj meg, rendben? Nincsen semmi baj. Nyugodj meg. Itt vagyok. Segítek. Gyere, megbeszéljük. – megfogta a karját, talpra állította, de Sanyi a fejét rázta.
- Nem... nem akarok bemenni... nem...
- Jól van – csitította a lány. – Nem megyünk be, ha nem akarod. De akkor hova menjünk? Itt hideg van.
- Nem tudom... csak segíts... segíts, Dia... nem akarok gyilkos lenni... nem akarok... vadállat lettem... élvezettel fogok ölni legközelebb...
- Hagyd ezt abba, Sanyi, nagyon kérlek. Nincsen semmi baj.
Sanyi remegve dőlt neki Diának. – Meg akarok halni! Meg akarok halni...
- Nem, nem akarsz meghalni. Nyugodj meg, Sanyi, itt vagyok. Nem vagy vadállat.
- De igen, az vagyok... ölj meg, Dia... ölj meg...
- Nem öllek meg, és hagyd ezt abba! Figyelj rám! – Dia megrázta a fiút. – Szedd össze magad, ne csináld ezt!
- Ölj meg... úgy jobb...
Sanyi hangja elfúlt, és halkan zokogott tovább. Dia kezdett kétségbeesni. Végigsimított Sanyi homlokán, és nyugtató, halk hangon beszélni kezdett hozzá:
- Nem vagy attól vadállat, hogy elvesztetted a fejedet, Sanyi, te is tudod. Nem lenne megoldás a halál – sosem megoldás. Csak egy út. De kerüld azt az utat! Ne ess kétségbe attól, hogy ismét öltél – eddig is öltünk, és fogunk is, mert sajnos ez a mai igazságszolgáltatás. Én mindig melletted leszek, Sanyi, bármi történjék. Hiszek benned. Jó harcos vagy, sosem adhatod fel. Szedd össze magad! Nekem szükségem van rád!

Sanyi légzése kicsit lelassult, és kicsit megnyugodva tekintett fel Diára. Habár még mindig remegett, érezte a lány szavainak súlyát.
- Köszönöm... – motyogta. – De...
- Nincs de, Sanyi. Hidd el, lesz ennél még rosszabb is.
Azzal Dia odahajolt Sanyihoz, megcsókolta, aztán magához ölelte, remélve, hogy a fiú végleg megnyugodott, és képes lesz újra talpra állni.

Gellért felállt, és Dia után ment, de amit látott, attól földbe gyökerezett a lába: Lawren Sándor ott zokogott Dia vállán, és azt hajtogatta, hogy öljék meg.
Lawren Sándor. A harcos. Lawren Sándor, akinek már rég Saradonnál kéne lennie. Mit keres akkor ő itt?!
- Ölj meg... – nyöszörögte a srác.
- Ne beszélj ostobaságokat, Sanyi...
Gellért némán állt, egy szót sem bírt kinyögni. Sanyi vörös arccal markolta meg Dia kabátját, mintha attól várna megnyugvást.
- Nem tudom mit csináljak... meg akarok halni... Dia, ölj meg... gyilkos lettem... képtelen vagyok élni!
- Nem, nem vagy képtelen! Jaj, Sanyi, hagyd már abba, könyörgöm! Nincsen semmi baj!
Gellért megnyalta a száját, végül elszántan odament hozzájuk.
- Megbocsátasz? – kérdezte nyájasan Diától, és a karjánál fogva elszakította tőle Sanyit. Mélyen a fiú szemébe nézett, és megrázta a vállát:
- Mi bajod?! Mi bajod?!
- Gyilkoltam... nem akarok gyilkos lenni... de... az lettem...
Sanyi ismét könnyekben tört ki. Gellért ismét megrázta őt:
- Viselkedj már férfi módjára, Lawren! Szedd össze magad, ne bőgj úgy mint egy kis elsős, és nyögd már ki, mit csináltál!
Sanyi lehajtotta a fejét, de nem szólt.
Dia szemforgatva megszólalt:
- Nekem... azt mondta, hogy ő... – hevesen gesztikulálni kezdett. - ... egyszerűen... nem akarták beengedni és erre... hát... nekirontott dühből, és... hát...
- Elvágtam a torkát! – ordított fel Sanyi. – Gyilkos vagyok, dühből öltem, nem kényszerből, és még elégedett is voltam... – felzokogott, és most Gellért ruháját markolászta.
- Lawren, egy férfiember nem viselkedik így!
- Tu... tudom, de...
- Na, gyerünk! Dolgod van! Indulás!
- Még... még nem vagyok képes... – Sanyi a fejét rázta.
- Jól van – szólt Dia határozottan, és megragadta Sanyi karját. – Gyere velem.
- Hé! – kiáltott fel Gellért, de Dia egy pillantással beléfojtotta a szót, és belökdöste Sanyit a bázis ajtaján.

***

Sanyi szótlanul ült a széken, szemben Diával. A lány gyorsan kihessegette a többieket a számítógépes teremből, de mivel Gellérttel az élükön mindudatlan visszatértek, Dia bevonszolta barátját a közös szobájukba.
- Sanyi, mondd el részletesebben az egészet! – mondta Dia.
Sanyi nagyot sóhajtott.
- Nem akart beengedni az őr. Azt próbáltam megetetni vele, hogy vándor vagyok, aki tisztelegni akar Saradon előtt.
- És bejött?
Sanyi a fejét ingatta.
- Nem igazán. Nekem nyomta a lándzsáját, de félrelöktem, és bementem. Utánamjött, ordítozott, hogy álljak meg. Megragadtam, felemeltem. Mondtam neki, hogy fogja be a száját, különben kinyírom.
- És aztán? Megszólalt, és elvágtad a torkát?
Sanyi némán bólintott, és lehorgasztotta a fejét. Csend telepedett rájuk. Végül Dia erőt véve magán megszólalt:
- Elvágtad a torkát. Mit tettél ezután?
- Alig bírtam elhinni. Megrémültem, ordítottam!
- Nem hallotta meg senki?
Sanyi a fejét rázta.
- Eljöttem. Nem hinném, hogy követtek. – elhallgatott, ölébe ejtett kezére meredt. – Dia...
- Igen?
- Mondd... mondd meg, őszintén! Most gyilkosnak tartasz engem?
A kérdést hosszú hallgatás követte.

Dia végül hátradőlt, fürkészőn nézett a fiúra, aki még mindig nem emelte fel a fejét.
Jó időbe telt, mire Diának sikerült megfogalmaznia magában az érzéseit.
- Nézd, Sanyi... én... nem is tudom... mit gondoljak. Én már öltem embert, ahogyan te is, de... az... más volt. Gyilkossággal... nem lehet megoldani semmit... csak az ember lelkén marad egy nagy, fekete folt. És ez a folt mindudatlan nagyobb és nagyobb lesz, midőn több gyilkosságot követsz el, és minél nagyobb a lelkiismeret-furdalásod. Sok gyilkos... ölte meg magát, azért, mert nem tudta elviselni a rá nehezedő tettek súlyát... ők... ők élvezettel öltek, gondoltak a következményekre, de nem törődtek vele. Te – pontosan ezért -, különbözöl tőlük. Először kényszerből öltél, majd hirtelen felindultságból... viszont ez még nem zárja ki azt, hogy esetleg... – Dia óvatos pillantást vetett Sanyira -, ... a végén... már számolsz a következményekkel, de akár szórakozásként fogod fel majd a... gyilkolást.
Beharapta a száját, és figyelte Sanyi reakcióját, de a fiú meg se mozdult, csak mereven bámulta az összeroskadt asztalka lábait.
- Ne érts félre, közel sem biztos, hogy ez így végződik. Elsülhet úgy is, hogy csak nagyon nehezen tudod majd rávenni magad arra, hogy ölj – de sajnos a kettő nem zárja ki egymást. Lehet, hogy néha élvezed, néha pedig irtózol tőle. Attól tartok, nagyon afelé haladsz, hogy meg sem rezzensz majd amikor ölned kell.
- De azt tudnod kell, hogy egyenlőre még azt hiszem, túl fiatal vagy ahhoz, hogy ennyire mélyre süllyedj és ennyire átérezd a gyilkolás... hmm... örömét, hogy így mondjam. Mert most még... még csak a hivatásod alapjait teszed le. Vagy tesszük, ha így tetszik. Figyelj, én is öltem már, sokszor, és minden este eltöprengek azon, hogy vajon miért is tettem, milyen érzés, ha valakit egyszerűen csak levágnak, mint a birkát... és ilyenkor megrettenek önmagamtól, és azt kérdezem: Ki lettem én? Hogy voltam képes megölni valakit, csak a cél érdekében? Rosszul tettük, amit akkor tettünk, Sanyi. Nem szabad ölni. Valahogy... észhez kellett volna térítenünk őket. Amikor hidegvérrel leszúrtad Kyrre Torony őrét, nem gondolkodtál, csak cselekedtél – így talán elhallgat. Emlékszem arra is, hogy két gyereke volt... – Dia nyelt egyet. - ... és hogy akkor legszívesebben sírtam volna. Kiskoromban mindig elborzadtam, ha meghallottam, hogy valaki lelőtte a bankost, vagy ilyesmi... nem is gondoltam arra, hogy pár év múlva én is ölni fogok. A világ annyira rossz lett, hogy még aki jót akar cselekedni, az is rosszat tesz... észrevétlenül, de mindnyájan tagjai vagyunk egy sötét fellegnek, ahol elnyomásra kerül a szeretet érzése.
- De mi az igazságért öltünk...
Dia a fejét rázta.
- Igen, de attól még ott van a szörnyű tény, miszerint emberek életét oltottuk ki. Érted már, mit akarok mondani?
- Értem, persze, hogy értem... – mormogta Sanyi. – De... azt hiszem, most már nem lehet kimászni a... sötét fellegből. Már túlságosan belemélyedtünk.
- Igen – sóhajtotta Dia -, tudom. Sajnálom, hogy így alakult. Nem szeretek ölni. Nem is fogom szeretni soha! Nem akartam olyan lenni, mint az emberiség többsége – és mégis az lettem: gyilkos. Mind gyilkosok vagyunk, Sanyi! Mind! Akármit is mondunk.
Sanyi beharapta az ajkát, és érzett valami fojtogató érzést. „Talán most kapott el a lelkiismeret-furdalás?”
Hirtelen eszébe ötlött valami, amit égetőnek érzett, hogy megkérdezze a lánytól.
- Dia, és hogyan tudnánk önmagunktól megvédeni magunkat?
Dia eltöprengett.
- Azt hiszem, már sehogy – felelte bizonytalanul. – A gyilkolás már a vérünkben van... mint minden Lagerfeltesnek.
A srác rémülten nézett rá.
- Ez persze, nem azt jelenti, hogy mi ettől velejéig gonoszak vagyunk. Gyilkosok igen, azok vagyunk; gyilkosok az igazságért. De nem elvetemült vadállatok, akik minden jöttmentre rávetik magukat.

Sanyi idegesen tördelte az ujjait.
- De... attól még, hogy gyilkos vagyok, ugye nem fogsz... izé, elítélni?
Dia elnevette magát.
- Én is ugyanúgy gyilkos vagyok, mint te... tehát nincs miért. Nekem úgy vagy jól, ahogy vagy... de azért nem kell élvezettel ölnöd!
- Persze, persze, oké... értem... nem is akarok. Hát... végül is... igazad van... és... köszönöm, hogy ezt elmondtad.
- Nincs mit – mosolygott a lány.
Felállni készült, de mikor meglátta, hogy Sanyi rámered, megdermedt.
- Mi az, Sanyi? – kérdezte halkan.
Sanyi mosolygott.
- Büszke vagyok rád, Dia.
- Rám? M... Miért?
Sanyi vigyorogva megvonta a vállát.
- Egyszerűen büszke vagyok. Amit most elmondtál, húú... csak néztem.
Azzal Sanyi felállt, karjai közé zárta a lányt, és homlokoncsókolta.
- Annyira jó, hogy van nekem egy háziasított tanácsadóm!
- Micsodaa? Ééén? Háziasított... háziasított...?! – méltatlankodott Dia.
Sanyi elnevette magát.
- Úgy bizony! De ha jól tudom, ez nagy kitüntetés.
- Tényleg? – fintorgott Dia.
- Igen, tényleg! Mi van veled, elnyűttke?
A lány elnevette magát, és nekidöntötte a fejét Sanyi vállának.
- Annyira jó, hogy itt vagy, Sanyi... engem nem érdekel, bármit csinálhatsz, csak legyél itt velem... de tényleg, nem tudom mi lenne velem nélküled...
Sanyi nevetett, Dia hátát simogatta.
- Hát... nem tudom!
Dia mosolygott. Aztán hirtelen kibontakozott Sanyi karjai közül.
- Na menj! Még sok dolgunk van.
A fiú mély levegőt vett.
- Oké, oké... értem... csak... nem tudom, képes leszek-e visszamenni...
- Képes leszel! Gyerünk, mert a végén Gellért itt fog nekünk pattogni.
- Jól van, jól – dörmögte Sanyi. Dia az ajtó felé tolta.
- Enyje, te szabályosan kidobsz engem! – nyögött fel a srác, s mikor Dia kinyitotta az ajtót, megfordult, és megcsókolta a lányt.
- Hát búcsúcsók nélkül akarsz elengedni?
- Nem... de kérlek, menj most már, Sanyi...
- Jól van, megyek már! Egy kicsit azért fogsz értem aggódni, ugye, Dia?
- Igen, nagyon is. Tudnod kell, semmiképpen se merlek elengedni, de itt van Gellért, és leszedi a fejünket. Siess vissza!
Dia odalépett Sanyihoz, és szorosan magához ölelte.
- Nagyon vigyázz magadra!
- Meglesz, ne aggódj. Valahogy.
Dia Sanyi szemébe nézett.
- Siess – suttogta, s megfogta a fiú kezét. Sanyi bólintott, kiszabadította a kezét, majd eltűnt a folyosón.

***

Íme Saradon Gorin:
Egy huszas évei elején járó, közepes termetű férfi. Élete a gyilkolásból és a hatalom iránti vágyakozásból áll. Életcélja minél több élőlény tönkretetétele.
Barna, lófarokba kötött haja és fekete szeme barátságossá teszi külsejét. De a látszat sokszor csal.
Saradon fel-alá járkált a félhomályos helyiségben, és időnként türelmetlenül dobbantott a lábával. Ideges volt. Holtan találták az egyik őrt, akinek elvágták a torkát, de a tettest nem sikerült előkeríteni. Saradon elhatározta, hogy kutatóexpedíciót szervez, és a színe elé hozatja az őr gyilkosát.
Egyszercsak halkan kinyílt a szobában az ajtó, és egy megszeppent férfi dugta be rajta a fejét:
- Nagyúr...
- Mi van? – mordult fel Saradon, hátra se fordulva.
- Megvan a gyilkos.
Saradon megperdült, és galléron ragadta a férfit, kirántva ezzel az ajtó rejtekéből.
- Ki?! Ki az?! Elfogtátok?!
- Sajnos nem, de a kémünk mindenről részletesen beszámolt – hadarta a férfi. – Egy seregnyi mardigói landolt a bolygón, hogy megvédje a bennszülötteket. És... és... nemsokára megadja a pontos helyét a bázisuknak is.
- Remek. Kiktől kell tartanunk?
A férfi beharapta a száját, s cipőjét bámulva motyogta:
- Mind jó harcos. Vannak köztük lagerfeltesek is.
Saradon arca merevvé vált.
- Lagerfeltesek? Mennyi?
- Három... de mind gyerek.
- Gyerek?!
- Hát... tizenhat évesek.
- Tizenhat éves gyerekektől nem szokásom megijedni.
- Csak egy a baj, uram – préselte ki magából a szolga. – Az egyikük gyilkolta meg az őrt is.
- És?
- A fiút Lawren Sándornak hívják.
- Lawren Sándor? – Saradon a homlokát ráncolta. – Nem mond nekem semmit ez a név.
- Ő az, aki négy évvel ezelőtt megmentette Mardigót, egy évvel később elpusztította a zombikat, megvédte Retót, viszont sikertelenül teljesített Rtuz-on, ami egy évvel ezelőtt robbant fel. Társa Kindes Diána, aki szintén részt vett ezekben.
- Kindes Diána és Lawren Sándor. Ki a harmadik?
- Fekete Tamás, akinek viszont ez az első küldetése.
- Rendben. Mennyire becsülhetjük Lawrenékat?
- Nos, több újság beszámolt a hőstetteikről. Lawren kardozásban profi, Kindes pedig... hmm... nem tudjuk.
- Derítsd ki!
- Azonnal, nagyúr.
- És fogasd el őket!
- Értettem, nagyúr.
- Siess!
- Sietek – ígérte a szolga, és kiszaladt a szobából. Saradon bosszúsan harapta be az ajkát.
Ha ezek a kölykök tesznek keresztbe neki...
Ökölbe szorította a kezét. Ugyan mi olyan különleges Lawrenben és Kindesben?

Sanyi a nyeregben ült a bázisuk előtt, és nyugtalanul kémlelte a végtelen fehérséget. Mellette Gellért állt karbafont kézzel.
- Ha nem jöttél volna vissza, már talán rég...
- Jól van na! Már megyek is! – morgott Sanyi, és megsarkantyúzta a lovat.
Mikor elvágtatott, Gellért morgolódva visszament a bázisra. Dia a számítógépes teremben ült egy széken, és egy puskát tisztogatott.
- Kindes! – csattant fel a férfi. Dia összerezzent. – Azonnal gyere velem!
- M-miért?
- Gyere velem! – ismételte Gellért, és elviharzott a szobák felé. Dia eldobta a puskát, és utánaeredt.
- Mi a baj? – zihálta a lány.
Gellért végigsimított az állán.
- Miért tartóztattad fel Lawrent?
- Beszélnem kellett vele.
- Miről?
- Ki volt bukva a gyilkolása miatt.
- Akkor büntetésül a bázis konyhájába küldelek főzni – jelentette ki Gellért. – Hoztunk magunkkal egy halom ételt, de nincs aki megfőzze.
- M-micsoda?! De hát én... én nem is...
- Majd megtanulsz – vetette oda Gellért. – Mindenki éhezik, nincs rendes kajánk. A folyosó végén menj le a lépcsőn, és megtalálod a konyhát. Rántottát csak tudsz készíteni, nem?
- Azt igen – mondta Dia. Vadul ugrált a gyomra. – De...
- Na, akkor 150 embernek csinálhatsz is.
- Miért nem maradhatok a többiekkel?
Gellért gúnyosan mosolygott.
- A harc való a férfinak, a nők főzzenek.
Dia felháborodva hápogott:
- Ez... igazságtalan! Nem a középkorban élünk! A nők is ugyanúgy tudnak küzdeni, mint a férfiak, és...
- Elég legyen! Nem érdekelnek a kifogásaid. Indulás!
- De...
- Kindes! Azt mondtam, indulás!
Dia sértődötten karba fonta a kezét, hátravetette a haját, és elviharzott a konyha felé. Gellért bekopogott az egyik szobába.
- Tedor! Tedor, itt vagy?
Kinyílt az ajtó, és Tedor jelent meg a küszöbön.
- Igen?
- Kindest elküldtem a konyhába főzni.
- Remek. Feketével sem lesz sok dolgunk; amikor kilép a szobájából, elaltatjuk, vagy leütjük. Igencsak gyenge.
- Rendben. És a többiek?
- Gondoskodunk róla, hogy Kindes rántottája álomba ringassa őket.
Tedor felnevetett.
- De Kindest és Lawrent el kell vinnünk Saradonhoz. Igencsak kiváncsi rájuk.
- Meglesz. Amint mindenki elaludt, megszervezzük az elrablását. – Gellért szemében ördögi fény csillant.
- És Lawren?
Gellért eltöprengett.
- Ha jól tudom, épp most küldtük vissza Saradonhoz. Majd ő gondoskodik arról, hogy Lawren ne tudjon meg semmit.
- Mardigótól is meg akarok szabadulni – jelentette ki Tedor.
Gellért meglepetten nézett rá.
- Hogy hogy? Eddig erről nem volt tudomásom... miért nem szóltál? Mardigo...
- ... veszélyt jelent. Nem hagyhatjuk életben a lagerfelteseket.
- De hát Mardigo az otthonom! – kiáltott fel Gellért.
Tedor ránézett.
- Na és ez kit izgat?
- De hát... nem teheted...
- Dehogynem. Te át tudsz költözni máshova, nem igaz?
- De hát...
- Ne hápogj már úgy mint egy kacsa, Gellért!
- Ezt akkor sem...
- Gellért, inkább nézd meg, mit csinálnak az embereink, és hogy áll a rántotta.

A férfi dühösen harapta be az ajkát, felrántotta az ajtót, és kiviharzott. Esze ágában sem volt megnézni, mit csinálnak az emberei; azon rágódott, hogyan tudná megakadályozni Mardigo felrobbantását. Hiszen ő ott él! Dumno nem érdekli, de Mardigót nem hagyhatja elpusztítani!
Váratlanul a konyha felé vette az irányt. Már a folyosónál füstszag terjengett, és mikor benyitott, hihetetlen látvány tárult a szeme elé: Kindes Diána ott téblábolt a konyha közepén, a földön tojásmaradványok, ócska serpenyőkben feketévé égett tojás.
- Azt mondtad, tudsz rántottát csinálni! – ordította Gellért, és köhögve az arca elé kapta a karját.
Dia megfordult. Arcán verítékcseppek ültek.
- Tudtam is – zihálta. – Valamikor régen.
- Ostoba lány! – dühöngött a férfi, és egy kis ablakhoz támolygott, kinyitotta, s így beároamlott a hűvös téli levegő. – Itt meg lehet fulladni!
- Sajnálom! – vetette oda Dia tehetetlen dühvel. – Megpróbálok készíteni rántottát, de már azt sem tudom hova kapjam a fejem!
- Akkor sem kéne így bénáskodnod! – ordította Gellért. Aztán megtörölte a kezét a nadrágjában, odalépett a serpenyőben megégett rántottához, és nagy ívben a kukába hajította.
A következő percekben gyors kezekkel dolgozott: megcsinálta a rántottát, ráparancsolt Diára, hogy söpörjön szalámit a serpenyőkbe, aztán egyenként tányérra rakta őket.
- Ilyen egyszerű, látod?
Dia Gellért háta mögött kiöltötte a nyelvét. Észre sem vette, hogy a férfi felkap egy kis üvegcsét, és tartalmát sorban ráönti a rántottákra.
- Így finomabb lesz – magyarázta.
Dia nem foglalkozott a dologgal. Morogván kezébe vett két tányért, és kicsörtetett a konyhából. Sorban kihurcolta mindenkinek az ételét, aztán leült egy székre, és karba font kézzel nézte őket. A többiek nevetgéltek, nyammogtak, vagy a fegyvereik felé pillantottak. Mindenki elvolt, Dia pedig szomorúan Sanyira gondolt. Vajon...
Ebben a pillanatban tompa puffanásra lett figyelmes. Kort a székéről ledőlt a földre.
- Úristen! Kort!
A lány odarohant, és megpofozgatta a férfi arcát. Kort nyitott szájjal horkolni kezdett. Dia kétségbeesetten körülnézett, de döbbenten látta, hogy mindenki az asztalokra borulva alszik.
Ajtó nyílt, és Tedor lépett be a terembe. Mögötte pedig Gellért. Bezárták az ajtókat, majd mosolyogva megindultak Dia felé. A lány kiszáradt szájjal hátrálni kezdett, idegesen jártátva tekintetét a férfiak arcán, s ekkor döbbent rá, hogy tőrbe csalták.

***

Sanyi eközben elérkezett az ellenség bázisához. Leszállt a lováról, és belépett. Az őr holtteste eltűnt.
Homlokráncolva belépett. Közben jobban összehúzta magán a kabátját.
A folyosó kiszélésedett, és a fiú elágazáshoz ért. Balra fordult, de itt egy bezárt ajtóba ütközött. Mielőtt megfordulhatott volna, egy mély hang zendült föl a háta mögött:
- Keresel valakit?
Sanyi összerezzent, megfordult. A homály miatt nem látta a férfi arcát.
- Öh... én... én csak...
- Ki vagy?
- Én... egy... egy... vándor. – buzgón bólogatott hozzá.
- Vándor – ismételte a férfi ridegen. – És mit keresel itt, vándor?
Sanyi érezte, hogy valami nincs rendjén.
- Maga kicsoda? – kérdezte válasz helyett.
- Saradon vagyok, szolgálatodra – biccentett a férfi, és közelebb lépett. Sanyi most már megfigyelhette az arcát is. Saradon hosszú haját összefogva hordta, sűrű szemöldökét összehúzva méregette őt.
Sanyi a fejét törte. Erre most mit mondjon?
- Kém szeretnék lenni – vágta ki magát, de egyből rádöbbent, micsoda hibát követett el.
- Kém? Nocsak. És miből gondolod, hogy nekem kémre van szükségem?
- Hát... hallottam az itteni háborúról, és én se szeretem a... dumnóiakat.
Saradon szája megrándult, végül Sanyi mellé lépett, átkarolta a fiú vállát, és besétált vele a jobb oldali ajtón.
- Vándor! Nagyon merész vállalkozó vagy te!
- Ó, én vagyok az Ön legfőbb hódolója! – kiáltott fel Sanyi szenvedélyesen. – Mindent megteszek, amit csak kíván, Saradon nagyúr! Készen állok harcolni az ön oldalán!
Sradon felnevetett. Sanyi közben idegesen pillantott körül. Bikák ketreceinek sora, különböző szörnyek súlyzóztak, és egy helységből csengés-bongás hallatszott ki.
- A kémek nem harcolnak, vándor – mondta végül Saradon.
- Ó... nem baj! Én harcolásra is alkalmas vagyok!
- Elég idegesnek látszol – jegyezte meg Saradon.
Sanyi szíve vadul dörömbölt, és iszonyú melege volt már. Utált hazudni.
- Én? Csak...
- Mi a neved?
- Ó, ó... én... izé...
- Mi van, még a saját nevedet se tudod?
- De, csak... félek, hogy kinevetne, Saradon nagyúr, mert az én nevem... szóval... – Sanyi végigpörgette magában az ismert magyar neveket, lehetőleg minél ostobábban hangzót, végül kibökte: - Meny... Menyét.
- Menyét?!
- Menyhért! Bocsánat!
- Ja, az már más. Hát, ilyen névről nem igazán hallottam még.
- Mar... öö... a Földről jöttem, tudja?
- Ó. És most is ott élsz?
- N... nem... én... Rtuz-on élek.
- Rtuzon?! De hát az már rég felrobbant!
- Tényleg? – ámélkodott Sanyi. – Komolyan mondja?!
- Nincs sok kedvem viccelni, Menyhért. Vagy Menyét?
- Őő... Menyhért vagyok, a Menyét csak... őő... becenevem – nyögte ki Sanyi vöröslő fülekkel.
Közben elhaladtak egy igencsak rossz szagú boszorkány mellett. A boszorkány teljesen úgy festett, mint azok a banyák, akiket Sanyi mesekönyvekből ismert. Meg is állt, és megkérdezte:
- Maga tud repkedni meg minden?
- Menyét! – szólt rá Saradon nyájasan. – Nem illik ilyet kérdezni! Viona nagyon sértődékeny.
- Ó, bocsánat. Szóval felvesz engem a seregébe vagy hova?
Saradon akkorát nevetett, hogy zengett belé a terem.
- Menyh... Menyéteket nem szoktunk felvenni.
- M... miért? Nem tehetek róla, hogy menyét vagyok!
- Menyhért, nem?
- Ja, de. Igen, az. De miért nem?
- Hány éves vagy, Menyhért? Tizennyolc alatt nem veszek fel embert a seregbe.
- Tizen... tizenha... tizenhét – hazudta Sanyi. – Egy két... izé, hónap, és máris tizennyolc vagyok! Ezen kívűl jártam már Retón, Mardigón...
Saradon olyan hirtelen rántotta meg a karját, hogy feljajdult. A férfi villámló szemekkel ránézett, aztán durván megrázta Sanyit:
- Mardigón?! Mardigón?!
- Csak... csak rövid ideig – dadogta a srác.
- Te vagy Lawren Sándor, igaz?! – Saradon még egyszer megrázta Sanyit. Vasmarokkal markolta Sanyi karját. – Te vagy?! Válaszolj!
- Hagyjon békén! Nem tudom miről beszél!
- Ne hazudj!
- Mardigón csak kényszerleszállást hajtottam végre, de igazából nem tudom mi van ott, és azt se tudom ki ez a Lawren! Miért fontos ez a srác?
- Azért, mert el akarom fogatni, Kindessel együtt! Na gyerünk, gyerünk, kifelé! – azzal megragadta Sanyit és kifelé vonszolta. – Tűnés innen!
- Várjon! Nem tehet így ki! Hiszen én akkora harcos...
Már a folyosón voltak. Saradon hirtelen a falnak préselte a fiút, és az arcába sziszegte:
- Nincs szükségem ilyen hülyékre, világos?!
- Ne merészeljen hülyének nevezni! – csattant fel Sanyi, és ellökte magától a férfit. Kardot rántott, és vicsorogva Saradonnak szegezte.
Saradon villámgyorsan reagált; mielőtt Sanyi támadásba lendülhetett volna, egy ugrással kitért a penge elől, és egy nagy villanás után Sanyi őrült fájdalmat érzett a fejénél, de olyan erejűt, hogy térdre roskadt. Még egy villanás történt, mire Sanyi felordított. Saradon egyre beljebb hatolt az elméjébe, leírhatatlan kínokat okozva.
Sanyinak beszélni sem volt ereje; úgy érezte, majd’ szétrobban a feje a fájdalomtól.
- Ez kell, mi?! – harsogta az arcába Saradon. Sanyi nyögve a férfi lába elé zuhant. Saradon a lábával a hátára fordította.
- Azt mondtam, tűnés!
Sanyi behunyt szemmel feküdt a hátán, de nem mozdult. Famion erre ismét az elméjébe hatolt. Sanyi ordítva fetrengett, a villanások egymást követték, s minden egyes villanással fokozódott a fájdalom...

Dia behátrált két szék közé. Nagyot nyelve figyelte a két férfit. Egyikük balról, másikuk jobbról közeledett. A menekülés lehetetlennek bizonyult – a Tedor kezében levő tű miatt pedig Dia kockáztatni nem mert.
- Mit akartok? – nyögött fel a lány. – Mire készültök?
- Velünk kell jönnöd – jelentette ki Gellért. – Ha ellenállsz... – mosolyogva a tűre tekintett. Dia rémülten még jobban hozzápréselte magát az asztalhoz.
- Hova? Nem megyek sehova!
- Ó, dehogynem. Meglátod, milyen engedelmes jókislány leszel egy percen belül!
- Nem hiszem! – vágott vissza Dia, bár több félelem volt a szívében mint a hangjában. – Hagyjatok békén!
- Kindes – csóválta a fejét Tedor. Nyugodt mozdulattal kinyúlt, megfogta Dia karját, és kijjebb húzta. – Természetesen nem fogsz ellenkezni. Gyerünk!
- Hé, hova... hé, eressz el! – próbálkozott Dia.
- Csend legyen! – elégedelte meg Gellért, és hátba taszította. Kifelé tuszkolták Diát. A tű időközben igencsak közel került Diához.
- Gellért, egyet mondj meg nekem – zihálta a lány. – Miért kellett elárulnod minket és játszani a nagy vezért?
Gellért gúnyosan elmosolyodott.
- Ez igencsak hosszú történet, majd később beszéljük meg.
- Miért később? Miért nem lehet most?
- Mert most jóval fontosabb dolgunk is akad. Gyerünk már!
Kijutottak a friss levegőre. Dia kétségbeesve nézett körül. Hogyan tudna elszökni? Semmi fegyvere nincsen!
Hirtelen eszébe jutott, hogy meg akar kérdezni valamit Gellérttől, így kihasználta az alkalmat, és odaszólt a férfinak:
- Egyvalamire azért kiváncsi lennék!
- Mire? – vetette hátra Gellért.
- Amikor Sanyi hozzáért a zsebkendőkhöz, elszakadtak, az asztal szétesett, és a kancsó is összetört. Hogy lehet ez?
Gellért elmosolyodott.
- Régi átok hatása: aki hozzáér abban a szobában valamihez, az mind vagy elromlik vagy szétesik. Mindig újat teszünk oda, már díszként is, de mindig elfelejtjük figyelmeztetni az embereket. Jó hogy szóltál.
- És ki átkozta meg a szobánkat?
Gellért Diára nézett.
- Egyszer jött egy lázadó férfi a szobába, Saradonnak ellenszegült, ezért ily módon éheztették. Semmit sem tudott megenni.
- És Saradon mióta tud ilyeneket csinálni?
- Veleszületett képesség. – közben gyalog elindultak a bokáig érő hóban. Dia a szeme elé kapta a karját, amikor a szél a szemébe fújta a havat.
- Miért nem megyünk ugyanolyan lóval, mint Sanyi? – méltatlankodott a lány.
- Csönd legyen! Inkább szedd gyorsabban a lábad! Dumnón gyakoriak az erős hóviharok.
Dia aggódva az égre nézett.
- Hát, azért remélem, én eggyel sem fogok találkozni... – morogta, azzal megszaporázta lépteit.

Sanyi tetőtől talpig remegve fetrengett Saradon lábai előtt. Zúgott a feje. Alig érzékelte, ahogy a férfi felrántja őt a hajánál fogva, és az arcába sziszegi:
- Na jól szórakoztál, vándor?
Sanyi kinyitotta a szemét, és rámeredt Saradonra, de egy szót sem bírt kinyögni. A férfi a kijáratig vonszolta, ott pedig nagy ívben, akár egy könnyű zsákot, kihajította a hóba.
- Isten veled, vándor! Reméljük, az éjt sem éred meg!
Azzal megfordult, lezárta a kaput, és kényelmesen elsétált.
Sanyi nagy nehezen a hátára fordult, és feltápászkodott. A lova eltűnt, bizonyára azt is Saradon koboztatta el. Hideg szél fújt, átjárta Sanyi minden porcikáját. Az égen egyre sötétebb felhők gyülekeztek, és lassan esteledni kezdett.

A fütyülő széltől kísérve botladozni kezdett előre. Fogalma sem volt már, hogy hova mehetne, a kitaposott útját hatszor belephette a hó. Még mindig rosszul volt. Saradon elmekínzása kimerítette. Összehúzta magát, fáradtan menetelt a végtelen fehérségben. A szél végül olyan erőssé fokozódott, hogy hirtelen ledöntötte a lábáról. Feltápászkodott, de mindudatlan visszaroskadt. Négykézláb, elfagyott ujjakkal kapaszkodott a hóba.

Aztán mintha embereket látott volna közeledni, de nem volt biztos benne. Összeszorította a fogát, megpróbálta tűrni a kegyetlen hideget. Közben besötétedett, csak a hó világított már a földön. Sanyi érezte, hogy könny csordul ki a szeméből, ordítani szeretett volna, annyira sajgott a keze. Mindudatlan kirázta szeméből a lelógó hajtincseit. Dideregve járt a hóban, meresztgette a szemét, feje lüktetett. Egy idő után már többször elakadt, mert nem tudott megmozdulni. Lábai elfagytak már, szédülni kezdett.
„Ne ájulj el” – biztatta magát. „Mindjárt odaérsz a bázishoz...”
Egy hófedte sziklához ért, nekidőlt, zihálva nézett körül. Tudta, hogyha összesik, halálra fagy. Továbbment, de a szája már-már kékülni kezdett. Sanyi szívét megdermesztette a zsibbadt rémület: Úristen, halálra fagyok!
Még pár percig küszködött a széllel és hóval, de végül hassal zuhant a hóba, és elsötétült előtte a világ.

Folyt. köv.