Történetek

Sokan panaszkodnak, hogy a gazdasági válság miatt egyre inkább háttérbe szorul a nyaralás, hiszen még a mindennapi élet fenntartása is hatalmas nehézségekbe ütközik.
Tizenegy éve, mikor is a volt feleségem sikeresen megszabadított a piszkos, ámde nehéz és gyötrelmes munkával megszerzett anyagi javaimtól és ennek fejében megkaptam a gyermekeim felnevelési jogát, eljött számomra is a nem-nyaralás időszaka.
Még gondolni sem mertem arra, hogy nyaralás gondolatfoszlányát lebbentsem...

Rövid barna hajú lány, lecsukódott szemek, halvány pillák és kiszáradt száj. A szemek már nem nyílnak fel többé, a száj sem telik meg élettel, a karok meg a lábak sem sietnek dolgukra már. Ő is csak egy volt azok közül, aki élt ezen a zord, embertelen világon, amit mi emberek alakítottunk ilyenné. A bal mellében nagy, éles konyhakés. Oly fiatal volt a kis bakfis...

- Hát jól van, gyerekek. Elmesélem nektek Silva ’s Varad történetét. – A gyerekek kérdő pillantásokkal bombázták nagyapát. – Tudjátok, ez a falu még ma is létezik. Nevét már eltorzították, mert nem tartották lényegesnek. Pedig igenis fontos volt, hisz az ősi nyelvek egyikén annyit tesz: Élet és Halál. A földet még ma is varázslatos lények uralják, igaz embereknek sosem mutatkoznak. Legendáik halkak, csöndesek, titkosak, s kik ismerik, azok sem hiszik el… Higgyétek el, egy nap még szemtanúi...

2120-at írunk. A nagy kérdés, hogy egyedül vagyunk-e az univerzumban már nem foglalkoztat senkit, mióta 20 évvel ezelőtt egy űrhajó tűnt fel a 9-es számú katonai műhold előtt. A kinézete nagyon különös volt, első látásra látszott, hogy nem ember alkotta. Az Egyesült Államok hadserege a tudósokhoz fordult, hogy megtudhassák az űrhajó feltételezhető landolási koordinátáit...

Régen, mikoron még aranyló fényben ragyogtak a lombkoronák, s dacos szél sem tudta tépni ágait, az erdő dalia akáca dísz volt e tájon. Körötte mind irigykedve nézte egyre növekvő gyűrűit, s néma suttogással ámúlták időt álló leveleit. Csak úgy szaladtak a pajkos évszakok, s megannyi kis cserje bukkant fel a nagy fa árnyékában, s megbúva, mégis félelem nélkül követték szemükkel minden megmozduló ágát...

"Sajnálom... Meg kell tennem. Te is tudod, hogy nagyon szeretlek, az életemnél is jobban. Mindenemet Neked adtam. Feladtam érted az iskolát, az emberi kapcsolataimat. Mindent. De most ideje, hogy megtegyem. Már régen meg kellett volna... De nem mertem. Reméltem, számítok még Neked, hogy szeretsz még. De nem volt így. Képtelen vagyok ezzel a tudattal élni. Sajnálom... Szeretlek!"

Valamikor réges régen, nem is hinnétek milyen régen, volt egyszer egy nagyon ostoba és hiszékeny vándor. Miért volt ostoba? - kérdezitek. Mert mindenki bolonddá tette, akivel csak találkozott az útja során. Szomorú történeteket meséltek neki, és a fiatal vándor pedig beleesett minden egyes mesének a csapdájába...

Olivia kicsinosította magát, mint aki buliba készül. Zöldesbarna szemeit fekete szemfestékkel hangsúlyozta, telt ajkaira ezüstösen csillogó szájfény került. Felvette kedvenc fekete nadrágját, egy vastag talpú csizmát, egy fekete topot, melyből kilátszott lapos, aranybarna hasa, majd befejező akkordként felvett egy bőrdzsekit. Elment sétálni, vagyis csak úgy tett, mintha elmenne. De csak a szemben lévő üres ház udvarára mászott be, hogy láthassa végre ki kukkolja őt oly régóta...

Hasra vágtam magam, a Terminátor pedig tüzet nyitott a Westinghouse-ból, az acélgerenda felé. Nemsokára én is bekapcsolódtam az M249 könnyű géppuskával, amit a Terminátor adott nekem. Tüzeltünk a semmire. De az a semmi is tüzet nyitott ránk és lát is minket, viszont mi nem látjuk őt. Nem tudtam, hogy mit gondoljak, nem tudtam hogyan kezelni a helyzetet, hiszen láthatatlan az ellenségünk, így hogyan végezzek vele? Életemben nem volt részem ilyesmiben...

Övemről hiányoztak fegyvereim, csizmám szárából a jól megszokott tőr rubinköves ezüstmarkolata. Amik viszont nem hiányoztak, azok a bokáimat vasmarokként tartó bilincsek, melyek jó egyméteres lánccal voltak a falhoz erősítve. A szemöldököm fennakadt a meglepetéstől, s gyorsan nyúltam volna a bokámhoz, ám a csuklómba hirtelen éles fájdalom hasított, amit lánccsörgés követett. Felkaptam a fejem: körülöttem rácsok, több cella is, de mind üres, persze az enyémet kivéve...