A lelkem örökké...

Mi ez az érzés? Miért nem múlik már el? A szívem összeszorul, apró darabokra törik, vérzik. Fuldoklom, görcsösen szorítom ökölbe a kezemet. Sikítok, ordítok, de hiába, senki nem hallja a hangom. A lelkem sikolyát. A szívem fájdalmát. Senki nem látja a sötétséget. Senki nem érzi a szorítást. Szenvedek. Sírástól ziláltan, hörögve térdelek a tükör előtt lehajtott fejjel. Képtelen vagyok szembenézni saját magammal.
Vajon miért?
Semmit nem követtem el. Tisztább a lelkiismeretem, mint valaha. Büszke voltam az egykori életemre. Férfiak. Szeretnek engem, több szenvedést okoznak ezzel, mint valaha is gondolnák. Egy barát, akitől rengeteget tanultam. Megtudtam, hogy mi az élet. Hogy mi a fájdalom. Hogy milyen az a kötelék, amivel minden túlszárnyalható. Barát volt és barát is maradt, bárhogy is szerettem volna.
Egy barát, aki A Férfi volt. Megmutatta, hogy milyen bízni. Hogy milyen szeretni. Hogy mi a szenvedély. Hogy milyen a mindent elsöprő szerelem. Az övé lett a testem. És lassan a lelkem. Az élet számtalan gödröt sodort elénk. Visszakaptam a testem, a szeretem. A Férfi volt, barát lett.

Egy új ember, új arc, új szokások, új érzések. Egy új ember, aki bármit megtenne értem. Kedves. Tisztel. Szeret. Művelt. Bátor. Vad. Szenvedélyes. Félénk. Suta. Aki testileg vonzó. Lelkileg is. Szeretne magának. Szeretne vigyázni rám, szeretne szeretni, szeretne új szemléleteket tanítani, szeretne élni, velem. Kíván engem. Szeretné a testemet.
Szeret engem. Próbál megérteni engem. Törődik velem. Szeretné a lelkem.
De hol van az én lelkem?
Náluk. Két felé osztva mindörökre. Az övék.
Az egyik fele azé a férfié, akitől egykor szerelmet reméltem, de megóvott egy csalódástól, felemelt és tanított, támogatott.
A másik fele azé a férfié, aki mellett nő lettem, aki szenvedélyt, szerelmet és biztonságot adott nekem.
A testem egyiknek se kell, de a lelkem elrabolták.
Mi maradt?
A testem. Formálható, eladható, szerethető, utálható földi semmiség.
Ő engem szeretne. Testet és lelket együtt. Ugyan ezt nyújtja cserébe.
Nem fogadhatom el. Ha meggondolnánk és vége lenne, a lelke nálam maradna örökké. Én törném a finom, jóságos és szerető szívet apró, véres és reszkető szilánkokká.
Ő magát kínálja. Ha nem fogadom el, akkor eltiprom, megalázom és összetöröm.
Mi vagyok én? Ki vagyok én? Miért történik mindez?
Egy szerencsétlen lány, aki nem csinált semmi rosszat, csupán őszintén szeret. Szeretett. Egy lelketlen test, aki szíveket tör. Tom és Balázs, a tiétek a szívem.
Hát érdemes tükörbe néznem?
Hát érdemes élnem?
Felegyenesedek és egy pengét veszek a kezembe. A fénye élesen villan a homályos szobában, ahová a sötétített ablakon át csak néhány fénysugár jut be.
A csuklómhoz szorítom. A jéghideg éle a hófehér bőrömhöz ér. Mélyen belesüllyed. Erőtlenebb mozdulattal ismétlem meg. Semmit nem érzek. Azon a tájékon, ahol egykor majd kiugrott a szívem, ha boldog voltam, most fura üresség van. A tükörre pillantok, kifejezéstelen az arcom. Újra a sebeket nézem.
Apró, forró vércseppek kezdenek el szélsebesen száguldani. Mintha menekülnének. Előlem, hogy minél távolabb jussanak tőlem.

Hirtelen fázni kezdek. Összehúzom magamat és a falnak dőlök. Régi emlékek halovány képe kavarog a fejemben, amikor más volt az életem. Amikor Tommal együtt kacagtunk, amikor felhívott, hogy szép napot kívánjon, és amikor Balázs kipirult arccal hajolt fölém, hogy végigcsókolja a testemet. Ezekkel a gondolatokkal pillantok ismét a tükörre.

A testem lassan elernyed, érzem, ahogy elmúlik.
A lelkem örökké él. Tom és Balázs kezében.