Kalózvér 13. Rész

Nathan megvonaglott a fájdalomtól, mikor megpróbálta megmozdítani a lábát.
- Ne mozogj már annyit! - motyogta Valerie, és óvatosan, vigyázva, hogy ne okozzon túl nagy fájdalmat, csomót kötött a kötés végére. Bár nagyon félt attól, hogy a férfi mozgás-mániája miatt, nem úgy fog gyógyulni a lába, mint kellene. A jobb lábszárcsontja repedt meg. Törni egészen biztosan nem tört. Látott már töréseket, ez nem olyan volt. Szerencsére. Ezt meghallva, Nathan már fel is kelt volna... ha nincs Tim, aki megakadályozza, és Rhys, aki megparancsolja, hogy ágyban kell maradnia. Először ő is próbált észérveket felsorakoztatni, de mintha a falnak beszélt volna...
A férfi haragos pillantást küldött felé.
- Neked könnyű, nem vagy az ágyhoz kötve...
- Pedig, ahogy a kalandjaidat ismerem, jó párszor kerültél ilyen helyzetbe... - válaszolt Valerie könnyed hangon, apró mosollyal.
Nathan nem válaszolt, csupán keresztbe fonta karjait és horkantott egyet.
- Amúgy sem vagy az ágyhoz kötözve - folytatta a nő. - csak kényszerpihenőn vagy. Használd ki! - veregette meg a karját és elfordult. Az oly nehezen felállított védfal, lerombolódni látszott, ha ilyen közel volt hozzá. Pedig megerősítette magát lelkileg, hogy úgy fog tenni, mintha az a konyhai beszélgetés meg sem történt volna. Nagyon nehéz volt fenn tartani a látszatot.
- Val...

Jaj neeee! Csak ezt ne! A férfi hangja egészen elkomolyodott, Valerie sejtette, hogy mi fog következni... még sem érezte magát hozzá egészen erősnek lelkileg.
- Még rendet kell tennem a konyhában és a fiúk is várn...
- Szerintem a konyha nem fog sírva fakadni, és a fiúk is kibírják ezt az öt percet... - szakította félbe furcsán mogorva hangon. Na ebből hogy meneküljön ki?
- Neked is pihenésre lenne szükséged... - már előre tudta, hogy rossz érv.
- Nekem arra lenne a legnagyobb szükségem, hogy csendben maradj és...
- Ki is mehetek... - dünnyögte gúnyosan.
- végig hallgass! - fejezte be a mondatot Nathan, mint ha meg sem hallotta volna a lány közbeszólását. - Hajlandó vagy rám figyelni? - kérdezte immár visszafogottabban. Valerie keresztbe fonta karjait, de semmi pénzért nem nézett volna rá... akkor egészen biztos, hogy minden önuralmát elveszíti. Nem csak hogy nem tudta, hányadán áll az előtte fekvő férfival, de sajgott mindene, irtózatosan fáradt volt, ráadásul szerepet kellett játszania... Egy olyan szerepet, ami most elképzelhetetlenül messze állt tőle.

Nathan először csak a könyökeire emelkedett, majd lassan kinyújtotta karjait, hogy azokon támaszkodjon meg hátul, és felült. Valerie ijedten, ugyanakkor dühösen meredt rá. Talán nem is lenne olyan rossz ötlet a megkötözés...
- Feküdj vissza! - parancsolt rá ellentmondást nem tűrő hangon. Megpróbálta visszanyomni, de Nathan megfogta az egyik kezét, amely éppen a mellkasán feküdt, és nem engedte el, bármennyire is húzogatta a nő. - Nathan!
Most rettenetesen utálta magát, amiért megremegett a hangja. Szerette volna úgy feltüntetni a helyzetet, hogy biztos magában, meginghatatlan, összezavarhatatlan. Aki nem kezd el levegő után kapkodni, amiért megérintették... mégis így tett...
- Szeretnék bocsánatot kérni...
Valerie rögtön tudta mire céloz.
- Ezzel már elkéstél... - rántotta meg ismét a karját, de Nathan erősen tartotta, elvette a mellkasától és az ágynak szegezte.
- Figyelj...
- Most is ugyanazt teszed! - emelte meg a hangját, bár nem tudta eldönteni, hogy a félelemtől, vagy attól a furcsa érzéstől, ami a gyomrát mardosta. A másik szemeibe nézett, hogy lássa mit váltottak ki belőle a szavai. A férfi arca egészen szoborszerű lett, szemei hidegen csillogtak, de lassan lazult a szorítása, majd keze lecsúszott az övéről.
- Nem fogok visszajönni a hajóra, gondoltam azért szólok...
Hangja, mint a jégcsapok, úgy fúródtak teste különböző pontjaiba. Hát még a szavai! Hogy értette azt, hogy... hát nem mindegy? Az a lényeg, hogy nem fogja minden nap látni... nem? Legalább nem lesz mindig zavarban...
- Miért?

Nathan zöld szemei az arcát pásztázták. Volt bennük valami nyugtalanító, mintha egészen a csontja belsejébe látna... ami persze teljességgel lehetetlen! Szájának a sarkában apró, alig észrevehető, cinikus mosoly jelent meg. Te jó ég! Sosem látta még ilyennek.
- Azt hiszem elegem lett ebből az életből… keresnem kell valami jobbat... - nyomta meg az utolsó szót, miközben közelebb hajolt. Valerie annyira ledöbbent, hogy még hátrálni sem jutott eszébe. - hiszen itt úgysem kaphatok meg mindent, nem igaz?
Percekig némán meredtek egymásra. Valerie mondani szeretett volna valamit, de semmi ötlete nem volt. Ilyenkor mégis mit mondhatna az ember? Hülyén jönne ki, ha marasztalni kezdené… és bántotta is a tudat, hogy legszívesebben ezt tenné.
- Te tudod… a te életed…
- Így igaz… úgyhogy akár itt is hagyhatsz, ahogy előszeretettel szoktad... tudok vigyázni magamra! - ereszkedett vissza a könyökeire. Valerie összeszorította ajkait egy pillanatra, szemeit a szemben lévő falra szegezte.
- Parancsot kaptam a maradásra. - közölte hideg hangon.
- És te mindig engedelmeskedsz, igaz? - vigyorogta el magát, de ebben nem volt egy csepp jó kedv sem. Tömény gúny!
- Ne kezd el megint! Nem vagyok hajlandó végig hallgatni...
- Ó elnézést… elfelejtettem, hogy mindig az van, amit te akarsz!
Valerie felpattant az ágyról, és megpördült tengelye körül, hogy a férfira nézhessen. - Mire jó ez az egész? Mit ezzel akarsz elérni?
- Én? Semmit… egyszerűen csak úgy viselkedem, ahogy te szoktál… nem semmi, mi? Milyen érzés csótánynak lenni? A hanghordozásodból ítélve, soha nem néztél többnek...
- Hagyd abba... - suttogta remegve. Nathan viszont nem kegyelmezett neki.
- "Hagyd abba!" Mint ha te bármikor is szüneteltetted volna a lenéző hangnemet! Felfogtam, hogy rangban felettem állsz, de soha sem képzeltem, hogy valóban ilyen vagy... ennyire...
- Nem! - kiáltott rá a sírással küszködve. - Sohasem tartoztam igazából az angol társadalom elitjéhez, ezt te is tudhatnád! Csak tönkretettek és...
- Az, hogy tönkretettek, nem mentség arra, hogy úgy bánj az emberekkel, mint valami undorító dologgal...
- Nem bánok úgy az emberekkel! - védekezett, miközben átölelte saját magát.
- Igazad van... csak velem bántál mindig úgy...
Valerie-ben még a levegő is benn akadt. Elszörnyülködve nézett a férfira, miközben lassan a fejét kezdte rázni. - Én nem...
- Legalább ne tagadd... - mondta halkan Nathan és teljesen visszafeküdt, a plafont bámulva. - Ettől még az is jobb, ha pofán vágsz.
A nő egészen az ajtóig hátrált. Mikor a háta nekiütközött, térdei felmondták a szolgálatot, és a földre csúszott. - Én... nem... én... sajnálom... - suttogta elgyötörten. Nathan semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna, csupán összeszorította a fogait. Valerie beletúrt a hajába és hangosan, még mindig reszketve felsóhajtott. - Sohasem utáltalak, Nat...
- Ezt elég nehéz elhinni... - jött az unott hangú válasz.
- Pedig igaz... egyszerűen csak... túl sok voltál nekem...
A csend szinte belülről marcangolta. Már nagyon úgy nézett, ki hogy annyira megbántotta a férfit, hogy szóra sem méltatja, amikor végül mégis visszakérdezett.
- Túl sok? - Hangja egyszerre volt tanácstalan, vádló, ugyanakkor kíváncsi is. Valerie keserűen felnevetett.
- Tudod, a férjem nem igazán foglalkozott sokat velem... jobban lekötötték a lovai. Ezért... kicsit furcsa volt, az a hirtelen jött figyelem, amit... amit irányomban mutattál, én pedig... megijedtem. Nem mondhatom azt, hogy ez a félelem elmúlt, mert nem, de...
Összeszedte magát annyira, hogy lábra álljon. Hátrasimította haját és szomorú mosollyal a férfira pillantott, aki szintén őt nézte. - Az a gond, hogy nem tudom mire számítsak egy férfitól... - egy pillanatra lehajtotta a fejét, megköszörülte a torkát, és egy hatalmas mű-mosollyal visszanézett rá. - Sajnálom, ha bármivel is megbántottalak, nem szándékosan volt, és az elnézésedet kell kérnem a viselkedésemért... - hadarta egyre gyorsabban. "Könyörgöm, levegőt!" - remélem azért nincs harag - nevetett fel hisztérikusan. - Bajtársak azért maradhatunk, még ha nem is látlak többé... - ÚRISTEN, mit hadovál itt össze? - Azt hiszem én inkább megyek!
"Igen, az jobb lesz!"
Villámgyorsan fordult az ajtó felé, amit szinte feltépett, s kimenekült a folyosóra. Még be sem zárta teljesen az ajtót, amikor meghallotta Nathan hangját.
- Gyere vissza! - a két szó egyszerre volt kérés és parancs.




Viharról, villámokról, mennydörgésről és kiáltozásról, álmodott... Te jó ég, milyen szörnyű álom! Rettenetes volt... Még szerencse, hogy felébredt, mielőtt megtudta volna, mi is történt vele az után a furcsa zuhanás után...
Ijesztően teljes volt a sötétség... egy pillanatra azt sem tudta hol lehet, de a finom ringásokból rájött, hogy még mindig a hajón. Furcsállotta, ugyanis nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen sötét lett volna a kabinban... hol... hol lehet?
Alig bírta megemelni a jobb kezét... olyan volt, mintha vasból lennének a csontjai... a levegővétel is fájdalmas volt... a bordái iszonyatosan sajogtak, minden kis légvétel szenvedés volt... és ez a sötétség! Csak nem megvakult...
Bármennyire is nehezére ment, végül sikerült felemelnie a kezét teljesen. Torkából meggyötört nyögés szakadt fel...
- Csak nyugalom... - szólaltak meg közvetlenül mellőle. Sírni lett volna kedve a megkönnyebbüléstől, mikor felismerte a hangot.
- Rhys... - suttogta, hangjából ki lehetett hallani a kezdődő pánikot.
- Itt vagyok... - fogta meg a férfi a kezét. Az érintéstől teljes nyugalom szállta meg.
- Mi történt? - kérdezte a legrosszabbtól tartva. Vajon az álmának köze van mindehhez? És mégis miért nem lát még mindig semmit?
- A hajókötél eltalált, te pedig leestél a lépcsőn... - válaszolt Rhys halkan. Másik kezével is megfogta a lányét, miközben nagyot sóhajtott. - Két bordád tört el, és több órán keresztül eszméletlen voltál.
Szóval ezért fáj annyira szinte minden porcikája...
- Jellemző rám... - nyögte rekedten. Még ha nem is látta, tudta, hogy a férfi arcán apró mosoly-féle suhan át. Ő is megpróbált mosolyogni de a bal arca feszült, és érezte, hogy van rajta valami. Már éppen azon volt, hogy megkérdezi mi ez, amikor Rhys elvette az egyik kezét. A valamiről kiderült, hogy borogatás, amit éppen most emelt le óvatosan a férfi. Ó szóval ezért volt ilyen sötét...
Lassan felnyitotta szemeit, és oldalra sandított, ahol a férfit sejtette. Rhys őt nézte.
- Szia - köszönt fél oldalas mosollyal. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, haja kócosan terült szét vállán. Bal vállának a tetején elszakadt az ing. A résen át látszódott, hogy lehorzsolta valahol. Nagyjából már megszáradtak a ruhái, de még látszott, hogy itt-ott nedves.
- Szia... - köszönt vissza. Amint ezt megtette, a férfi elkapta róla a pillantását és többet nem nézett vissza rá. Miért kerüli a tekintetét? Ennyire... ennyire súlyos lenne a sérülése? Bal kezét, amit a férfi tartott, elvette onnan, majd az arcához nyúlt. Fájt az érintés, de nem érzett mély sebet.
- Valerie szerint semmi sem fog látszódni. Csak idő kell neki...

Megkönnyebbült, bár így még nagyobb rejtély volt számára a férfi mostani viselkedése. Lehet, hogy haragszik rá, amiért felment? Oldalra hajtotta fejét, hogy az ablakokra pillantson. Legalább hat üvegen végigfutott a repedés...
Visszanézett a férfira, aki furcsán hallgatag volt. Fejét lehajtotta, és saját kezeit nézte, amik az ágyon pihentek.
- Mi a baj? - kérdezte alig hallhatóan, s bal kezét lassan a férfiéra tette. Rhys egy pillanatig csak meredt maga elé, végül nem nézve rá, megszólalt.
- Miért löktél el? - hangja kemény volt, szinte vádló. Meglepte a kérdés, főleg, hogy eléggé felkészületlenül érte. Erre most mit válaszoljon?
- Én... nem akartam.
- Mit nem akartál? - kérdezett vissza türelmetlenül.
- Nem akartam... hogy bajod essen...
Rhys szemei megvillantak, ahogy ránézett. Újra az a kifürkészhetetlen pillantás! Semmi érzelem! Megint elzárta magát előle!
- Nem kellett volna a segítséged... - húzta el kezeit a lányé alól. Beth úgy érezte, hogy a kabin hőmérséklete, legalább tíz fokot csökkent... pedig tudta jól, hogy ez lehetetlen...
- De... én...
- Megígérted, hogy nem jössz fel, mégis megtetted!
- Az ablakok miatt! Megijedtem Rhys! Nem tudtam mit tegyek! - hangja elvékonyodott a jeges rémülettől. Mit tett?
- Átmehettél volna, a szomszédos kabinba, ott volt Valerie is! - emelte meg a hangját. Te jó ég, miért érzi azt, hogy egy életre elrontott mindent? A férfi megharagudott rá... ő úgy vélte jogtalanul.
- Honnan tudhattam volna? - kérdezte, s a hangja már erőteljesen remegett. Nem kell sok, és elsírja magát. Megint előtte. - Rhys...
A férfi, ahelyett, hogy válaszolt volna, felállt, és az ajtóhoz sétált. - Még legalább két nap és kikötünk... már nem kell sok és elérjük a szigetet...




Valerie még szorosabban fogta az ajtó kilincsét. Szíve a torkában dobogott, és az életben először olyan érzése támadt, hogy legszívesebben két részre szakadna. Az egyik fele messzire elrohanna, minél távolabb a bent fekvő férfitól, a másik viszont… ennek az énjének nem szabad engednie!
Ha most visszamegy, lehet, hogy egy életre elront mindent. Az eddig oly könnyű, ugyanakkor veszélyes élete romokban van. Miért tapossa el azt a kicsit is, ami megmaradt? Szegje meg a magának tett esküjét? Egy férfi miatt? Őérte? Szorosan bezárta szemeit, és egy kicsit megrázta a fejét. Mi a kisebbik rossz? Ha elrohan, vagy ha bemegy?
Már több éve él egyedül, „özvegyen”. Nem mintha, túlzottan sajnálná halott férjét, és a tényt, hogy nincs mellette… az sem kifogás, hogy gyászolja, hiszen első pillanattól fogva, mikor megtudta, hogy férje halott, felsóhajtott! A láncai lepattantak csuklóiról, és szabad lett. A maga ura! Ő választ, oda megy, ahova akar, azt teszi, amihez kedve van, saját véleményt mondhat… és ha… végül… úgy dönt, hogy… végleg a szigeten marad… ő fogja kiválasztani azt a férfit, aki… aki majd mellette marad… aki szeretni fogja… és nem a vagyonáért! Önmagáért… de az Istenért, hol talál ilyen férfit?
„Ott bent!”
A francba, egyszerűen nem mehet vissza!
Már csak abból kifolyólag, hogy a férfi azt mondta, nem jön vissza többet! Ő viszont nem áll még készen arra, hogy letelepedjen! Élni akarja az életét! Érezni a szabadságot! Egy férfi csak újra béklyóba zárná. Kalitkába! Még ha aranyból is van, s néhanapján kiengedik egy kicsit… az sem pótolhatja ezt az érzést… Nathan úgysem értheti ezt meg. Ő szabadnak született…
- Sajnálom – krákogta. Ebbe az egy szóba, engedte, hogy minden belezúduljon. Az érzései, a fájdalma, és egyben a búcsúja is. Az utolsó út… milyen kegyetlen vele az élet! Egyszerre „veszíti” el Beth-t is és… őt is. – de mennem kell… dolgom van…

Maga felé húzta az ajtót, hogy teljesen becsukhassa, mikor kirántották kezéből a kilincset. Mire felfogta a dolgot, Nathan már ott állt a szélesre tárt ajtóban, erősen zihálva. Bal lábára nehezedett, a jobbon éppen, hogy csak tartotta magát. Meztelen felsőteste alig láthatóan fénylett az izzadság miatt, amiért megerőltette magát. Haja most még rendezetlenebbül állt, fűzöld szemeiben kétségbeesés csillogott. Szívszorító látvány volt.
- Nekem is… - nyögte ki végül rekedten. Valerie ujjai szinte bizseregtek a vágytól, hogy odamenjen hozzá és visszatessékelje az ágyba. Ezzel csak tönkre teszi magát! A férfi megkapaszkodott az ajtófélfában, hogy megtartsa az egyensúlyát.
- Tessék? – kérdezett vissza Valerie értetlenül. Nathan nyelt egyet, a nő szemei pedig a torkára tapadtak, ahol az ádámcsutkája megemelkedett egy picit, majd visszasüllyedt.
- Nekem is dolgom van.
Valerie nagyon lassan bólintott. – Rendben. Feküdj vissza… ez most nem tesz jót neked.
Azzal megfordult, hogy elmenjen. Nathan ujjai azonban a kezére fonódtak, ami megállásra késztette. Már csak azért is torpant meg, mert nem akarta, hogy elrántsa a férfit. Nem szeretett volna még több fájdalmat okozni neki.
Most ő volt a soron, hogy nyeljen egyet. Megállt ugyan, de nem fordult vissza. Még akkor sem, amikor Nathan lassan húzni kezdte maga felé. Óvatosan lépkedett hátra felé, miközben a szíve vadul vágtatott, dörömbölt a mellkasában. Csak remélni tudta, hogy a férfi nem hallja meg.

Két lépés volt összesen, amit meg kellett tennie. Mire megállt, Nathan karja félig a derekát ölelte hátulról, el nem engedve a kezét.
- Veled van dolgom… - suttogta a nyakába. Valerie-t kirázta a hideg és még az a kis önakarata is füstté vált, amit idáig megőrzött. Vége van…
Elgyengülten hagyta, hogy Nathan beforduljon vele a szobába és becsukja maguk után az ajtót. A férfi keze egy pillanatra elengedte, hogy aztán a vállainál fogva lassan maga elé fordítsa. Valerie nem mert a szemeibe nézni.
- Mindvégig azt hittem, hogy csak egy jégpáncélon kell áttörnöm, hogy hozzád férhessek… - szólalt meg halk, gyöngéd hangon. Egyik kezével átölelte a derekát és magához húzta, másikkal pedig a hajába túrt. Valerie nem bírta tovább, lehajtotta a fejét, s hagyta, hogy könnyei fényes utat hagyjanak az arcán. Nathan a lány homlokára nyomta ajkait, s újra a füléhez hajolt, miközben mélyen belélegezte a lány semmihez sem fogható illatát. – De nincs is semmiféle utálatos páncél, igaz? – suttogta, s arcon csókolta a lányt. Valerie a férfi mellkasára hajtotta a fejét, karjai indaként ölelték át a derekát.
Nathan hangosan felsóhajtott, és még inkább szorította magához. – Te kis bolond! Pedig csak egy szavadba került volna! De szinte semmit sem tudok a múltadról, nem is sejtettem, hogy…
- Sa-sajnálom… - hüppögte közbe a nő. Nathan, válasz helyett csak végigsimított az arcán, és ismét homlokon csókolta. Aztán fejét nekitámasztotta a lányéhoz, s gyengéden letörölte a könnyeit. – Félsz tőlem?
Valerie-t meglepte a kérdés, még inkább a hangjában megbúvó kétség. Lassan, alig észrevehetően megrázta a fejét. A férfi ajkain vidámabb mosoly jelent meg. – Kezdetnek nem rossz…

Valerie a szemeibe nézett, érezte is a hatását. Gyomra szinte a Föld középpontjáig süllyedt, s egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni. Te jó ég… idáig miért nem figyelte meg közelebbről a szemeit? Szinte hihetetlen volt az a zöld árnyalat… Esőerdőkre emlékeztette a lányt, a buja növényzetre… amik szinte mindent eltakarnak… A tekintete szinte keresztül döfte. Egy pillanatra elgondolkodó lett, majd az elhatározás villanása jelent meg benne.
Óvatos mozdulatokkal előre lépett, így Valerie-nek hátrálnia kellett. Meglepődött, mikor a háta a falnak ütközött. El is felejtette, hogy hol van…
- Ez zavar? – kérdezte furcsa hangon, s két kezébe fogta az arcát. Valerie megbabonázva figyelte a férfit. Megrázta a fejét. – Nem.
Nathan kezei lassan lentebb csúsztak a nyakára, onnan tovább pedig a vállaira. – Ez?
- Nem.
Ujjai lesiklottak a karján, le a kézfejéig, majd azokat megfogva, felemelte őket, és a saját vállaira tette. – Ha így érsz hozzám?
Valerie nyelt egyet, mielőtt válaszolt volna. – Nem zavar.
Nathan bólintott egy aprót, inkább magának, mint a lánynak. Most a derekára helyezte két kezét, közelebb lépve hozzá. – Biztosan nem félsz?
- Igen! – válaszolt lehunyt szemekkel.
Kezeit fentebb csúsztatta az ing alatt, követve a nő derekának lágy ívét.
- Ez jó? – mormolta a nyakába.
Hogy jó-e? Milyen idióta kérdés ez?
- Igen… - lehelte, megkapaszkodva a férfi vállaiban, különben a földön köt ki.
- És ez?
Elmondhatatlan érzés volt, ahogy a kezei végigkúsztak a bordáin, majd a mellei alatt hátracsúsztak, s végigzongoráztak gerince csigolyáin.
- Igen…
Nathan lentebb hajolt, ajkait a kulcscsontjai találkozása közti kis mélyedéshez nyomta, s felsimított szájával egészen az álláig. – Ez?
- Ühüm…
Olyan volt, mintha meghallotta volna a gondolatait, hogy mire vágyik most a legjobban. Odahajolt hozzá, majd lágyan megcsókolta. Valerie a nyaka köré fonta karjait, és elhatározta magában, hogy ha törik, ha szakad, ő soha többet nem engedi el!
Elmerült a gondolatban, hogy milyen lenne most az élete, ha a halott férje helyett Nathan vette volna el. Ha ilyen odaadással és figyelemmel szereti az első perctől kezdve. Nem! Ez nem jó! Ha a sors azt rótta ki rá, hogy az első férjének meg kell halnia, és ha az az első férfi Nathan lett volna… az egyáltalán nem lenne jó! Ha tényleg ő halt volna meg… abba ő is belehalt volna… ebben egészen biztos volt.

A férfi megszakította a csókot, s fejét a nő nyakához ejtette. – Ez? – nyögte ki rekedten, s Valerie kihallotta a hangjából, hogy mosolyog. Ő is elmosolyodott. – Igen.
Nathan megemelte a fejét, majd a jól megszokott vigyorával lepillantott rá.
- Szóval jó vagyok!
Valerie a szemét forgatta.
- Egoista… azért ne bízd el magad…




Elizabeth a tengerre meredve bámult ki az ablakon, miközben szorosan magához ölelte a takarót. Bár az ágynemű illata egyáltalán nem javított a hiányérzetét, nem sokat tudott tenni ellene. Három teljes napja színét sem látta a férfinak. Ha nem látta volna a tengert és nem tudná, hogy hol van, azt hinné az egészet álmodta, és éppen egy Amerikába tartó hajón feküdne, amire a Harper család küldte, mert nem voltak megelégedve a munkájával. Ez már csak azért is volt képtelenség, mivel… John Harper önszántából soha nem engedte volna ki a karmai közül. Soha!

Valerie néha ugyan benézett hozzá. Beth nem értette ezt a hirtelen pálfordulást, ami a lányon ment végbe. Szemei ragyogtak, a bágyadt mosoly, ami mindig az arcán volt, lekaparhatatlannak tűnt. Sejtette, hogy mindennek a háta mögött Nathan állt, de nem mert rákérdezni. Utálta is magát az érzésért, hogy irigy Valerie-re, amiért ilyen boldog.
Szinte felemésztette a kétségbeesés, ami belülről égette. Hiszen ha Rhys ennyire haragszik rá, mondani fog egyáltalán bármit is az apjának az ő védelmében? Ki áll majd egyáltalán mellette? Abból, ahogy az elmúlt napokban viselkedett vele, nem úgy látszik. Nem fogja bántani, ez egészen biztos. De védeni sem fogja. Beth-nek pedig saját magára kell majd támaszkodnia, egy teljesen új világban, amit eddig soha nem ismert. Csak egy újabb próba ez is, nem? Egy próba, amit ki kell állnia, különben elveszik. Végül is… mindig azt kívánta bár a maga ura lehetne. Na most aztán megkapta! Erre szokás mondani: Vigyázz, mit kívánsz! Viszont, ha választhatna az idegennel való megbarátkozás és John Harper között, egyértelmű, hogy melyiket választaná. És választja is!
„Nem kellett volna a segítséged!”

Arcát a párnába temette, szemeit szorosan behunyta. Késként hasított végig rajta az emlék, akárhányszor rágondolt. Máig sem tudta eldönteni, hogy a sértett büszkeség, vagy csupán a lelkiismeret furdalás mondatta vele ezeket a szavakat. És akárhányszor végigment ezen a gondolatmeneten, rá kellett döbbennie, hogy a sértett büszkeség. Ha nem így lenne, nem kerülné őt, mintha valami fertőzött beteg lenne. És ez fájt ebben az egészben a legjobban! Hogy ő őszintén és saját akaratából odaadta magát neki, megmentette, mégsem tudja túltenni magát azon, hogy megszegte az ígéretét. Félelmében! Pedig biztos volt benne, hogy ő maga sem cselekedett volna másképp. Neki is első dolga lett volna a fedélzetre szaladni! És mégsem értette meg.

Mekkora egy bolond volt! Nem hitt a férfinak, pedig az mindig próbálta a tudtára adni, hogy egy nap majd megbánja, hogy közeledett hozzá! És most megtörtént! Nem azért, amit tett vele ebben a kabinban… nem is azért, hogy megfenyegette az után, hogy Rio-val beszélgetett… Csak azért bánta meg, mert míg ő őszinte és adakozó volt, a férfi minden egyes percben, mikor kettesben voltak, elzárkózott, semmit nem osztott meg vele… Nem bízott benne… Miközben ő maga az életét is a kezeibe adta volna.

Te jó ég! Hiszen miért is adta volna ki magát neki, mikor ott van az a… Jane. Valerie sohasem beszélt róla neheztelő hangon, akárhányszor szóba került, sütött a szavaiból, hogy kedveli. Biztosan mindenkinek ő a kis kedvenc. És hogy első pillanattól kezdve Rhysé volt. Az a nő biztosan nem egy használt áru… mint ő. Egy szóval… miért is akarná a kalóz őt, az elhasználódottat, a kiégettet, mikor a szigeten várja egy igazi kincs, ami csak az övé, és senki másé? Egyszerű a válasz, kétség sem fér hozzá.
De nem baj. Neki az is elég, ha lesz egy hely, ahová beköltözhet, és élheti csendesen az életét. Ahol nem háborgatják. Persze minél messzebbre attól a nőtől és a kapitánytól. Akkor minden rendben lesz.
„Ne hazudj magadnak, Beth!”
Nagyot nyelve ellökte magától a takarót, hogy még csak az egyre halványuló illatot se érezze. Nagyon úgy látszik, hogy a sors szereti összetörni a szívét. Egyszerűbb lesz, ha nem ad rá okot, hogy megtegye. Elfelejti… ezt a férfit, akitől rengeteg mindent kapott. És megpróbál teljes életet élni, lehetőleg egyedül. Még ha nem is az egészet, de megtapasztalt valamennyit abból a csodából, amit a férfi nyújthat, és valahol érezte, hogy elég lesz ez élete végéig. Sóvárogni fog utána, ez egészen biztos, tudta, hogy lesz olyan pillanat, mikor majd megőrül, hogy utoljára átölelhesse, de muszáj lesz visszafognia magát. Meg kell keményítenie magát!
Lassan a hátára fordult, vigyázva a bordáira. Kezét homlokához emelte, és egy nagy, keserves sóhaj kíséretében a hajába túrt. Nincs választási lehetősége.

Fülét örömteli kiáltások csapták meg. Érdeklődve fordította fejét az ajtó irányába, de senki nem akart bejönni, hogy közölje vele a nagyszerű hírt, ami ekkora felbolydulást idézett elő a fedélzeten. Elképzelni sem tudta mi lehet az. Sokáig mérlegelte az ötletét, miszerint kimegy, hogy megtudja, mi lehet az, aztán vállat vonva felült. A köntös, amit Valerie hozott be, az ágy mellé állított széken pihent. Az elefántcsont színű selyem köntös érzékien ölelte körbe karcsú alakját. Akárhányszor felvette, mindig olyan érzése támadt, mintha egy láthatatlan kéz simogatná, ahol csak hozzáér az anyag. Az ágyra támaszkodva óvatosan felállt. Mikor végül sikerült kiegyenesednie fájdalom nélkül, összezárta magán a köntöst és megkötötte az övet. Haja szabadon omlott csigákban a hátára, a legalsó tincsek a csípőjét verdesték. Erőltetetten nyugodt léptekkel az ajtóhoz sétált, és kiment a kabinból.

Délután felé járhatott az idő, hűvös szél fújt a fedélzeten. A kalózok most sokkal nagyobb erőbedobással dolgoztak, mozgásukban benne volt a vidámság és a türelmetlenség. Beth nem értette ezt a hirtelen változást. Összezsugorodott gyomorral feltekintett a tatfedélzetre, de Rhys szerencsére nem volt ott. Nem biztos a reakciójában, ha meglátná őt. És ezt mindkettőjükre egyformán érvényes volt. Tim állt a kormánynál, mikor meglátta a lányt, vidám mosoly terült el barna arcán, és egyik kezével intett neki. Beth is elmosolyodott, majd visszaintett, miközben elindult felé. A szél bele-belekapott köntösének aljába, vadul rángatva azt, és Beth megakadályozni sem tudta, nem hogy elkapni…
Mire felért a lépcsőn, zihált, úgy érezte minden ereje elhagyta, alig állt a lábán. A bordatörés nem kispályás!
- Jobban vagy már? – kérdezte mély, öblös hangján. Beth nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el újra. Szerette hallgatni Timet. Mindig is volt valami nyugtató tónus a hangjában…
- Sokkal jobban… bár még mindig óvatosabban kell mozognom. – válaszolt halkan.
- Vigyázz is magadra, nem tudnám elviselni, ha a megmentőnknek komolyabb baja esik!
Beth elpirult a bóktól, miközben mosolygott. – Ti is megmentettetek, szóval kvittek vagyunk!
- Nem volt túlzottan szép életed, Angliában igaz?
Ez enyhe kifejezés!
- Hát nem… de végre eljöhettem onnan, szóval most már nincs gond.
Tim arcára átszellemült kifejezés ült ki. – Jól is fogod érezni magad a szigeten, ebben biztos vagyok! Eddig senki nem jött el onnan… egy nő kivételével. Na nem mintha ott bárki is rab lenne… olyan szabad vagy, mint a madár, kedves! És azt teszel az életeddel, amit csak akarsz!
- Mi történt azzal a nővel? – kérdezte kíváncsian.
Tim megvonta a vállát. – Igazából én sem tudom a teljes történetét. Jack rabolta ki a nő apjának a hajóját. Ha jól tudom a lányt magával vitte… több évig szeretők voltak, de aztán… a nő eltűnt.
- Szerette… ?
- Mindketten halálosan szerelmesek voltak a másikba. Ezért is rejtély, hogy miért ment el a nő… Jack teljesen összetört. Bár ma már sokkal erősebb, látni lehet rajta, hogy túlságosan mélyek a lelki sebek ahhoz, hogy teljesen felépüljön.
Beth némán figyelte Tim profilját. Ezzel a történettel teljesen más szögből világítják meg Calico Jacket, a hírhedt és kegyetlen kalózt. Már csak ebből a történetből kifolyólag is leszűrhető, hogy a kalózok is emberek… Érző, sebezhető emberek.
- Ez mikor történt?
Tim az égnek emelte a szemeit, majd mikor újra előre figyelt, válaszolt.
- Húsz éve.
Ennyi idő elteltével is…
Most már igazán kíváncsi lett erre az emberre. Erre a férfira, aki kalóz volt, embereket gyilkolt, mégis szinte belehalt abba, mikor a nő, akit szeretett, elhagyta.
Beth a korláthoz sétált és a messzi távolba meredt. A habok játszadozva nyaldosták a hajó oldalát, zafír és smaragd színben csillogva, mikor a Nap sugarai ráestek.
Hófehér bárányfelhők úsztak az égen, időnként eltakarva egy kicsit a ragyogó égitestből. Elizabeth elgondolkodott azon, vajon milyen lehetett az a nő. És hogy miért hagyta ott azt a férfit, akit állítólag annyira szeretett!
- Mi volt előbb az a hangzavar? – kérdezte hátra sem fordulva. Furcsállta, hogy Tim nem válaszolt. Csendben maradt. Lehet, hogy nem hallotta?
- Tim? – kérdezte, miközben a férfi felé fordult. Csak hogy már nem volt sehol. Éppenséggel pont akkor ment le a lépcsőn. A kormánynál viszont a Kapitány állt, aki egy ragadozó szemeivel méregette őt. Elizabeth tudta hogy igazából nem történt meg, de úgy érezte, hogy a gyomra több métert zuhant, le egészen a hajófenékig… Szorosabban markolta meg a korlátot, még ha nem is nézett oda, tisztában volt vele, hogy ízületei szinte hófehérek a szorítástól. Nagy levegőt véve kihúzta magát, és egy picit megemelte a fejét. A hatást érezte is a bordáiban. Most valahogy nem érdekelte a fájdalom. Kihívóan viszonozta a férfi pillantását. Látta, ahogy megrándul a férfi arca, mikor az arccsontján lévő sebre nézett. Jesszus, már irtózik is tőle!

Próbált ő is olyan hidegen nézni a másikra, mint amilyennek érezte a szívét. Remélte, hogy többé-kevésbé sikerült.
- Órák kérdése, és elérjük a partot. – szólalt meg végül a férfi kimérten. Elizabeth bólintott. Megtartva a négy méter távolságot kikerülte a férfit, hogy a lépcsőkhöz menjen. Egy lépcső fokot már meg is tett, mikor Rhys hangja megállította. – A közeljövőben jobban tenné, ha nem ilyen lenge öltözetben jelenne meg az embereim előtt!
Magázza… még ettől is mélyebbre tudja taposni?
- Mintha annyira érdekelné, hogy mit teszek és mit nem… - vetette oda gúnyosan.
Rhys arca megkeményedett. – Igaza van, nem az én dolgom. De az, hogy eltereli a figyelmüket, sajnos rám is tartozik!
Jézusom, és ezzel a férfival ölelkezett néhány napja félmeztelenül olyan szenvedélyesen?
- Akkor nevelje meg őket! – morogta oda és folytatta az útját lefelé. – Bár nem mintha olyan sok panaszom lenne ellenük! – emelte meg a hangját, hogy hátraszólhasson a férfinak a válla felett.
Rhys fogait összeszorítva meredt a nő hátára. Azért sem fogja megadni neki az elégtételt, hogy övé legyen az utolsó szó! Itt ő parancsol.
Az életét tette volna fel tétnek, hogy a lány Rio felé tart. És láss csodát, úgy lett. A fiatal férfi vágyakozó mosollyal tekintett le a nőre, aki kicsit pirulva fogadta ezt a leplezetlen pillantást. Megvárta, míg Elizabeth befejezi a mondatot…
- Rio! Menj le, és segíts Bobnak!
A férfi, ajkait penge vékonyra préselve hajtotta le a fejét és elindult az alsófedélzetre. Rhys önelégülten nézte a nő arcát. Bár nem mosolygott, az a kis „jókedv” is kihalt belőle, mikor látta, hogyan villan meg Beth már-már sértően kék szeme. Most már egészen biztosan gyűlölte őt. De hát nem ezt akarta elérni.

Merev testtel nézte, ahogy a lány megfordul, és a lépcsőhöz sétál. A selyem köntös izgatóan simult testéhez… nem azért volt dühös, ahogy a teste reagált a látványra, hanem a tudattól, hogy mindenki más látja ezt a jelenségszerű alakot!
Ez a nő nem bírja felfogni, hogy egy férfiakkal teli hajón van? Hogyha egy kicsit is elengedi magát, lehet hogy harminc, jól megtermett és kiéhezett kalóz veti rá magát? Teljesen elment az esze? És neki?
Fogcsikorgatva bólintott magában. Igen, be kell vallja, hogy elment az esze! De már mikor! Nathanre kellett volna hallgatnia! Amikor a csónakban azt mondta, hogy vigyék vissza! Meg kellett volna tennie! De mint mindig, most is csak az ostoba feje után ment! Nem lett volna szabad, hogy az eddig oly előrelátható, és gubancokkal teli élete még jobban összekuszálódjon. Ez is mind-mind a lány miatt! A feje tetejére állt az egész belső világa. Amíg meg nem ismerte, mindenben teljesen biztos volt, úgy érezte, meginghatatlan. De ehhez elég volt csak egyszer meglátnia, és kész, vége. Nem volt szerelmes… ugyan már, az puhányoknak való! Egyszerűen csak… kizökkentette a megszokott életéből. Ez pedig nem jó… nagyon nem jó…
Egyszerűbb lesz mindkettejük számára, ha elkerüli a lányt. Az sem baj, ha meggyűlöli… annyira. Így a lány is új és boldog életet kezdhet, ráadásul ő sem esik abba a hibába, amibe Jack sajnálatos módon beleesett… nem akar több évtizedeken keresztül szenvedni egy nő miatt!
Már így is szenvedett a tudattól, hogy így kell látnia a lányt. Ezekkel a sebekkel, amiket mind miatta kapott! Nem tudta feldolgozni… megbocsátani sohasem fog magának. Ezt már előre látta. Egy önző dög lenne, ha ezek után bármit is kérne a lánytól. Vagy ha elfogadná azt, amit nyújtana. Az ő élete a kalózkodás. A része. Nem hagyhatja abba csak úgy… az nem is ő lenne. A lánynak viszont nyugodt, kényelmes életre van szüksége, a rengeteg megpróbáltatás után. Ezt a kettőt pedig lehetetlenség összeegyeztetni. Bárhogy is szeretné.



Nathan megvonaglott a fájdalomtól, mikor megpróbálta megmozdítani a lábát.
- Ne mozogj már annyit! - motyogta Valerie, és óvatosan, vigyázva, hogy ne okozzon túl nagy fájdalmat, csomót kötött a kötés végére. Bár nagyon félt attól, hogy a férfi mozgás-mániája miatt, nem úgy fog gyógyulni a lába, mint kellene. A jobb lábszárcsontja repedt meg. Törni egészen biztosan nem tört. Látott már töréseket, ez nem olyan volt. Szerencsére. Ezt meghallva, Nathan már fel is kelt volna... ha nincs Tim, aki megakadályozza, és Rhys, aki megparancsolja, hogy ágyban kell maradnia. Először ő is próbált észérveket felsorakoztatni, de mintha a falnak beszélt volna...
A férfi haragos pillantást küldött felé.
- Neked könnyű, nem vagy az ágyhoz kötve...
- Pedig, ahogy a kalandjaidat ismerem, jó párszor kerültél ilyen helyzetbe... - válaszolt Valerie könnyed hangon, apró mosollyal.
Nathan nem válaszolt, csupán keresztbe fonta karjait és horkantott egyet.
- Amúgy sem vagy az ágyhoz kötözve - folytatta a nő. - csak kényszerpihenőn vagy. Használd ki! - veregette meg a karját és elfordult. Az oly nehezen felállított védfal, lerombolódni látszott, ha ilyen közel volt hozzá. Pedig megerősítette magát lelkileg, hogy úgy fog tenni, mintha az a konyhai beszélgetés meg sem történt volna. Nagyon nehéz volt fenn tartani a látszatot.
- Val...
Jaj neeee! Csak ezt ne! A férfi hangja egészen elkomolyodott, Valerie sejtette, hogy mi fog következni... még sem érezte magát hozzá egészen erősnek lelkileg.
- Még rendet kell tennem a konyhában és a fiúk is várn...
- Szerintem a konyha nem fog sírva fakadni, és a fiúk is kibírják ezt az öt percet... - szakította félbe furcsán mogorva hangon. Na ebből hogy meneküljön ki?
- Neked is pihenésre lenne szükséged... - már előre tudta, hogy rossz érv.
- Nekem arra lenne a legnagyobb szükségem, hogy csendben maradj és...
- Ki is mehetek... - dünnyögte gúnyosan.
- Végig hallgass! - fejezte be a mondatot Nathan, mint ha meg sem hallotta volna a lány közbeszólását. - Hajlandó vagy rám figyelni? - kérdezte immár visszafogottabban. Valerie keresztbe fonta karjait, de semmi pénzért nem nézett volna rá... akkor egészen biztos, hogy minden önuralmát elveszíti. Nem csak hogy nem tudta, hányadán áll az előtte fekvő férfival, de sajgott mindene, irtózatosan fáradt volt, ráadásul szerepet kellett játszania... Egy olyan szerepet, ami most elképzelhetetlenül messze állt tőle.
Nathan először csak a könyökeire emelkedett, majd lassan kinyújtotta karjait, hogy azokon támaszkodjon meg hátul, és felült. Valerie ijedten, ugyanakkor dühösen meredt rá. Talán nem is lenne olyan rossz ötlet a megkötözés...
- Feküdj vissza! - parancsolt rá ellentmondást nem tűrő hangon. Megpróbálta visszanyomni, de Nathan megfogta az egyik kezét, amely éppen a mellkasán feküdt, és nem engedte el, bármennyire is húzogatta a nő. - Nathan!
Most rettenetesen utálta magát, amiért megremegett a hangja. Szerette volna úgy feltüntetni a helyzetet, hogy biztos magában, meginghatatlan, összezavarhatatlan. Aki nem kezd el levegő után kapkodni, amiért megérintették... mégis így tett...
- Szeretnék bocsánatot kérni...
Valerie rögtön tudta mire céloz.
- Ezzel már elkéstél... - rántotta meg ismét a karját, de Nathan erősen tartotta, elvette a mellkasától és az ágynak szegezte.
- Figyelj...
- Most is ugyanazt teszed! - emelte meg a hangját, bár nem tudta eldönteni, hogy a félelemtől, vagy attól a furcsa érzéstől, ami a gyomrát mardosta. A másik szemeibe nézett, hogy lássa mit váltottak ki belőle a szavai. A férfi arca egészen szoborszerű lett, szemei hidegen csillogtak, de lassan lazult a szorítása, majd keze lecsúszott az övéről.
- Nem fogok visszajönni a hajóra, gondoltam azért szólok...
Hangja, mint a jégcsapok, úgy fúródtak teste különböző pontjaiba. Hát még a szavai! Hogy értette azt, hogy... hát nem mindegy? Az a lényeg, hogy nem fogja minden nap látni... nem? Legalább nem lesz mindig zavarban...
- Miért?

Nathan zöld szemei az arcát pásztázták. Volt bennük valami nyugtalanító, mintha egészen a csontja belsejébe látna... ami persze teljességgel lehetetlen! Szájának a sarkában apró, alig észrevehető, cinikus mosoly jelent meg. Te jó ég! sosem látta még ilyennek.
- Azt hiszem elegem lett ebből az életből… keresnem kell valami jobbat... - nyomta meg az utolsó szót, miközben közelebb hajolt. Valerie annyira ledöbbent, hogy még hátrálni sem jutott eszébe. - hiszen itt úgysem kaphatok meg mindent, nem igaz?
Percekig némán meredtek egymásra. Valerie mondani szeretett volna valamit, de semmi ötlete nem volt. Ilyenkor mégis mit mondhatna az ember? Hülyén jönne ki, ha marasztalni kezdené… és bántotta is a tudat, hogy legszívesebben ezt tenné.
- Te tudod… a te életed…
- Így igaz… úgyhogy akár itt is hagyhatsz, ahogy előszeretettel szoktad... tudok vigyázni magamra! - ereszkedett vissza a könyökeire. Valerie összeszorította ajkait egy pillanatra, szemeit a szemben lévő falra szegezte.
- Parancsot kaptam a maradásra. - közölte hideg hangon.
- És te mindig engedelmeskedsz, igaz? - vigyorogta el magát, de ebben nem volt egy csepp jó kedv sem. Tömény gúny!
- Ne kezd el megint! Nem vagyok hajlandó végig hallgatni...
- Ó elnézést… elfelejtettem, hogy mindig az van, amit te akarsz!
Valerie felpattant az ágyról, és megpördült tengelye körül, hogy a férfira nézhessen. - Mire jó ez az egész? Mit ezzel akarsz elérni?
- Én? Semmit… egyszerűen csak úgy viselkedem, ahogy te szoktál… nem semmi, mi? Milyen érzés csótánynak lenni? A hanghordozásodból ítélve, soha nem néztél többnek...
- Hagyd abba... - suttogta remegve. Nathan viszont nem kegyelmezett neki.
- "Hagyd abba!" Mint ha te bármikor is szüneteltetted volna a lenéző hangnemet! Felfogtam, hogy rangban felettem állsz, de soha sem képzeltem, hogy valóban ilyen vagy... ennyire...
- Nem! - kiáltott rá a sírással küszködve. - Sohasem tartoztam igazából az angol társadalom elitjéhez, ezt te is tudhatnád! Csak tönkretettek és...
- Az, hogy tönkretettek, nem mentség arra, hogy úgy bánj az emberekkel, mint valami undorító dologgal...
- Nem bánok úgy az emberekkel! - védekezett, miközben átölelte saját magát.
- Igazad van... csak velem bántál mindig úgy...
Valerie-ben még a levegő is benn akadt. Elszörnyülködve nézett a férfira, miközben lassan a fejét kezdte rázni. - Én nem...
- Legalább ne tagadd... - mondta halkan Nathan és teljesen visszafeküdt, a plafont bámulva. - Ettől még az is jobb, ha pofán vágsz.
A nő egészen az ajtóig hátrált. Mikor a háta nekiütközött, térdei felmondták a szolgálatot, és a földre csúszott. - Én... nem... én... sajnálom... - suttogta elgyötörten. Nathan semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna, csupán összeszorította a fogait. Valerie beletúrt a hajába és hangosan, még mindig reszketve felsóhajtott. - Sohasem utáltalak, Nat...
- Ezt elég nehéz elhinni... - jött az unott hangú válasz.
- Pedig igaz... egyszerűen csak... túl sok voltál nekem...
A csend szinte belülről marcangolta. Már nagyon úgy nézett, ki hogy annyira megbántotta a férfit, hogy szóra sem méltatja, amikor végül mégis visszakérdezett.
- Túl sok? - Hangja egyszerre volt tanácstalan, vádló, ugyanakkor kíváncsi is. Valerie keserűen felnevetett.
- Tudod, a férjem nem igazán foglalkozott sokat velem... jobban lekötötték a lovai. Ezért... kicsit furcsa volt, az a hirtelen jött figyelem, amit... amit irányomban mutattál, én pedig... megijedtem. Nem mondhatom azt, hogy ez a félelem elmúlt, mert nem, de...
Összeszedte magát annyira, hogy lábra álljon. Hátrasimította haját és szomorú mosollyal a férfira pillantott, aki szintén őt nézte. - Az a gond, hogy nem tudom mire számítsak egy férfitól... - egy pillanatra lehajtotta a fejét, megköszörülte a torkát, és egy hatalmas mű-mosollyal visszanézett rá. - Sajnálom, ha bármivel is megbántottalak, nem szándékosan volt, és az elnézésedet kell kérnem a viselkedésemért... - hadarta egyre gyorsabban. "Könyörgöm, levegőt!" - remélem azért nincs harag - nevetett fel hisztérikusan. - Bajtársak azért maradhatunk, még ha nem is látlak többé... - ÚRISTEN, mit hadovál itt össze? - Azt hiszem én inkább megyek!
"Igen, az jobb lesz!"
Villámgyorsan fordult az ajtó felé, amit szinte feltépett, s kimenekült a folyosóra. Még be sem zárta teljesen az ajtót, amikor meghallotta Nathan hangját.
- Gyere vissza! - a két szó egyszerre volt kérés és parancs.




Viharról, villámokról, mennydörgésről és kiáltozásról, álmodott... Te jó ég, milyen szörnyű álom! Rettenetes volt... Még szerencse, hogy felébredt, mielőtt megtudta volna, mi is történt vele az után a furcsa zuhanás után...
Ijesztően teljes volt a sötétség... egy pillanatra azt sem tudta hol lehet, de a finom ringásokból rájött, hogy még mindig a hajón. Furcsállotta, ugyanis nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen sötét lett volna a kabinban... hol... hol lehet?
Alig bírta megemelni a jobb kezét... olyan volt, mintha vasból lennének a csontjai... a levegővétel is fájdalmas volt... a bordái iszonyatosan sajogtak, minden kis légvétel szenvedés volt... és ez a sötétség! Csak nem megvakult...
Bármennyire is nehezére ment, végül sikerült felemelnie a kezét teljesen. Torkából meggyötört nyögés szakadt fel...
- Csak nyugalom... - szólaltak meg közvetlenül mellőle. Sírni lett volna kedve a megkönnyebbüléstől, mikor felismerte a hangot.
- Rhys... - suttogta, hangjából ki lehetett hallani a kezdődő pánikot.
- Itt vagyok... - fogta meg a férfi a kezét. Az érintéstől teljes nyugalom szállta meg.
- Mi történt? - kérdezte a legrosszabbtól tartva. Vajon az álmának köze van mindehhez? És mégis miért nem lát még mindig semmit?
- A hajókötél eltalált, te pedig leestél a lépcsőn... - válaszolt Rhys halkan. Másik kezével is megfogta a lányét, miközben nagyot sóhajtott. - Két bordád tört el, és több órán keresztül eszméletlen voltál.
Szóval ezért fáj annyira szinte minden porcikája...
- Jellemző rám... - nyögte rekedten. Még ha nem is látta, tudta, hogy a férfi arcán apró mosoly-féle suhan át. Ő is megpróbált mosolyogni de a bal arca feszült, és érezte, hogy van rajta valami. Már éppen azon volt, hogy megkérdezi mi ez, amikor Rhys elvette az egyik kezét. A valamiről kiderült, hogy borogatás, amit éppen most emelt le óvatosan a férfi. Ó szóval ezért volt ilyen sötét...

Lassan felnyitotta szemeit, és oldalra sandított, ahol a férfit sejtette. Rhys őt nézte.
- Szia - köszönt fél oldalas mosollyal. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, haja kócosan terült szét vállán. Bal vállának a tetején elszakadt az ing. A résen át látszódott, hogy lehorzsolta valahol. Nagyjából már megszáradtak a ruhái, de még látszott, hogy itt-ott nedves.
- Szia... - köszönt vissza. Amint ezt megtette, a férfi elkapta róla a pillantását és többet nem nézett vissza rá. Miért kerüli a tekintetét? Ennyire... ennyire súlyos lenne a sérülése? Bal kezét, amit a férfi tartott, elvette onnan, majd az arcához nyúlt. Fájt az érintés, de nem érzett mély sebet.
- Valerie szerint semmi sem fog látszódni. Csak idő kell neki...
Megkönnyebbült, bár így még nagyobb rejtély volt számára a férfi mostani viselkedése. Lehet, hogy haragszik rá, amiért felment? Oldalra hajtotta fejét, hogy az ablakokra pillantson. Legalább hat üvegen végigfutott a repedés...
Visszanézett a férfira, aki furcsán hallgatag volt. Fejét lehajtotta, és saját kezeit nézte, amik az ágyon pihentek.
- Mi a baj? - kérdezte alig hallhatóan, s bal kezét lassan a férfiéra tette. Rhys egy pillanatig csak meredt maga elé, végül nem nézve rá, megszólalt.
- Miért löktél el? - hangja kemény volt, szinte vádló. Meglepte a kérdés, főleg, hogy eléggé felkészületlenül érte. Erre most mit válaszoljon?
- Én... nem akartam.
- Mit nem akartál? - kérdezett vissza türelmetlenül.
- Nem akartam... hogy bajod essen...
Rhys szemei megvillantak, ahogy ránézett. Újra az a kifürkészhetetlen pillantás! Semmi érzelem! Megint elzárta magát előle!
- Nem kellett volna a segítséged... - húzta el kezeit a lányé alól. Beth úgy érezte, hogy a kabin hőmérséklete, legalább tíz fokot csökkent... pedig tudta jól, hogy ez lehetetlen...
- De... én...
- Megígérted, hogy nem jössz fel, mégis megtetted!
- Az ablakok miatt! Megijedtem Rhys! Nem tudtam mit tegyek! - hangja elvékonyodott a jeges rémülettől. Mit tett?
- Átmehettél volna, a szomszédos kabinba, ott volt Valerie is! - emelte meg a hangját. Te jó ég, miért érzi azt, hogy egy életre elrontott mindent? A férfi megharagudott rá... ő úgy vélte jogtalanul.
- Honnan tudhattam volna? - kérdezte, s a hangja már erőteljesen remegett. Nem kell sok, és elsírja magát. Megint előtte. - Rhys...
A férfi, ahelyett, hogy válaszolt volna, felállt, és az ajtóhoz sétált. - Még legalább két nap és kikötünk... már nem kell sok és elérjük a szigetet...




Valerie még szorosabban fogta az ajtó kilincsét. Szíve a torkában dobogott, és az életben először olyan érzése támadt, hogy legszívesebben két részre szakadna. Az egyik fele messzire elrohanna, minél távolabb a bent fekvő férfitól, a másik viszont… ennek az énjének nem szabad engednie!
Ha most visszamegy, lehet, hogy egy életre elront mindent. Az eddig oly könnyű, ugyanakkor veszélyes élete romokban van. Miért tapossa el azt a kicsit is, ami megmaradt? Szegje meg a magának tett esküjét? Egy férfi miatt? Őérte? Szorosan bezárta szemeit, és egy kicsit megrázta a fejét. Mi a kisebbik rossz? Ha elrohan, vagy ha bemegy?
Már több éve él egyedül, „özvegyen”. Nem mintha, túlzottan sajnálná halott férjét, és a tényt, hogy nincs mellette… az sem kifogás, hogy gyászolja, hiszen első pillanattól fogva, mikor megtudta, hogy férje halott, felsóhajtott! A láncai lepattantak csuklóiról, és szabad lett. A maga ura! Ő választ, oda megy, ahova akar, azt teszi, amihez kedve van, saját véleményt mondhat… és ha… végül… úgy dönt, hogy… végleg a szigeten marad… ő fogja kiválasztani azt a férfit, aki… aki majd mellette marad… aki szeretni fogja… és nem a vagyonáért! Önmagáért… de az Istenért, hol talál ilyen férfit?
„Ott bent!”
A francba, egyszerűen nem mehet vissza!
Már csak abból kifolyólag, hogy a férfi azt mondta, nem jön vissza többet! Ő viszont nem áll még készen arra, hogy letelepedjen! Élni akarja az életét! Érezni a szabadságot! Egy férfi csak újra béklyóba zárná. Kalitkába! Még ha aranyból is van, s néhanapján kiengedik egy kicsit… az sem pótolhatja ezt az érzést… Nathan úgysem értheti ezt meg. Ő szabadnak született…
- Sajnálom – krákogta. Ebbe az egy szóba, engedte, hogy minden belezúduljon. Az érzései, a fájdalma, és egyben a búcsúja is. Az utolsó út… milyen kegyetlen vele az élet! Egyszerre „veszíti” el Beth-t is és… őt is. – de mennem kell… dolgom van…
Maga felé húzta az ajtót, hogy teljesen becsukhassa, mikor kirántották kezéből a kilincset. Mire felfogta a dolgot, Nathan már ott állt a szélesre tárt ajtóban, erősen zihálva. Bal lábára nehezedett, a jobbon éppen, hogy csak tartotta magát. Meztelen felsőteste alig láthatóan fénylett az izzadság miatt, amiért megerőltette magát. Haja most még rendezetlenebbül állt, fűzöld szemeiben kétségbeesés csillogott. Szívszorító látvány volt.
- Nekem is… - nyögte ki végül rekedten. Valerie ujjai szinte bizseregtek a vágytól, hogy odamenjen hozzá és visszatessékelje az ágyba. Ezzel csak tönkre teszi magát! A férfi megkapaszkodott az ajtófélfában, hogy megtartsa az egyensúlyát.
- Tessék? – kérdezett vissza Valerie értetlenül. Nathan nyelt egyet, a nő szemei pedig a torkára tapadtak, ahol az ádámcsutkája megemelkedett egy picit, majd visszasüllyedt.
- Nekem is dolgom van.
Valerie nagyon lassan bólintott. – Rendben. Feküdj vissza… ez most nem tesz jót neked.
Azzal megfordult, hogy elmenjen. Nathan ujjai azonban a kezére fonódtak, ami megállásra késztette. Már csak azért is torpant meg, mert nem akarta, hogy elrántsa a férfit. Nem szeretett volna még több fájdalmat okozni neki.
Most ő volt a soron, hogy nyeljen egyet. Megállt ugyan, de nem fordult vissza. Még akkor sem, amikor Nathan lassan húzni kezdte maga felé. Óvatosan lépkedett hátra felé, miközben a szíve vadul vágtatott, dörömbölt a mellkasában. Csak remélni tudta, hogy a férfi nem hallja meg.
Két lépés volt összesen, amit meg kellett tennie. Mire megállt, Nathan karja félig a derekát ölelte hátulról, el nem engedve a kezét.
- Veled van dolgom… - suttogta a nyakába. Valerie-t kirázta a hideg és még az a kis önakarata is füstté vált, amit idáig megőrzött. Vége van…
Elgyengülten hagyta, hogy Nathan beforduljon vele a szobába és becsukja maguk után az ajtót. A férfi keze egy pillanatra elengedte, hogy aztán a vállainál fogva lassan maga elé fordítsa. Valerie nem mert a szemeibe nézni.
- Mindvégig azt hittem, hogy csak egy jégpáncélon kell áttörnöm, hogy hozzád férhessek… - szólalt meg halk, gyöngéd hangon. Egyik kezével átölelte a derekát és magához húzta, másikkal pedig a hajába túrt. Valerie nem bírta tovább, lehajtotta a fejét, s hagyta, hogy könnyei fényes utat hagyjanak az arcán. Nathan a lány homlokára nyomta ajkait, s újra a füléhez hajolt, miközben mélyen belélegezte a lány semmihez sem fogható illatát. – De nincs is semmiféle utálatos páncél, igaz? – suttogta, s arcon csókolta a lányt. Valerie a férfi mellkasára hajtotta a fejét, karjai indaként ölelték át a derekát.
Nathan hangosan felsóhajtott, és még inkább szorította magához. – Te kis bolond! Pedig csak egy szavadba került volna! De szinte semmit sem tudok a múltadról, nem is sejtettem, hogy…
- Sa-sajnálom… - hüppögte közbe a nő. Nathan, válasz helyett csak végigsimított az arcán, és ismét homlokon csókolta. Aztán fejét nekitámasztotta a lányéhoz, s gyengéden letörölte a könnyeit. – Félsz tőlem?
Valerie-t meglepte a kérdés, még inkább a hangjában megbúvó kétség. Lassan, alig észrevehetően megrázta a fejét. A férfi ajkain vidámabb mosoly jelent meg. – Kezdetnek nem rossz…
Valerie a szemeibe nézett, érezte is a hatását. Gyomra szinte a Föld középpontjáig süllyedt, s egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni. Te jó ég… idáig miért nem figyelte meg közelebbről a szemeit? Szinte hihetetlen volt az a zöld árnyalat… Esőerdőkre emlékeztette a lányt, a buja növényzetre… amik szinte mindent eltakarnak… A tekintete szinte keresztül döfte. Egy pillanatra elgondolkodó lett, majd az elhatározás villanása jelent meg benne.
Óvatos mozdulatokkal előre lépett, így Valerie-nek hátrálnia kellett. Meglepődött, mikor a háta a falnak ütközött. El is felejtette, hogy hol van…
- Ez zavar? – kérdezte furcsa hangon, s két kezébe fogta az arcát. Valerie megbabonázva figyelte a férfit. Megrázta a fejét. – Nem.
Nathan kezei lassan lentebb csúsztak a nyakára, onnan tovább pedig a vállaira. – Ez?
- Nem.
Ujjai lesiklottak a karján, le a kézfejéig, majd azokat megfogva, felemelte őket, és a saját vállaira tette. – Ha így érsz hozzám?
Valerie nyelt egyet, mielőtt válaszolt volna. – Nem zavar.
Nathan bólintott egy aprót, inkább magának, mint a lánynak. Most a derekára helyezte két kezét, közelebb lépve hozzá. – Biztosan nem félsz?
- Igen! – válaszolt lehunyt szemekkel.
Kezeit fentebb csúsztatta az ing alatt, követve a nő derekának lágy ívét.
- Ez jó? – mormolta a nyakába.
Hogy jó-e? Milyen idióta kérdés ez?
- Igen… - lehelte, megkapaszkodva a férfi vállaiban, különben a földön köt ki.
- És ez?
Elmondhatatlan érzés volt, ahogy a kezei végigkúsztak a bordáin, majd a mellei alatt hátracsúsztak, s végigzongoráztak gerince csigolyáin.
- Igen…
Nathan lentebb hajolt, ajkait a kulcscsontjai találkozása közti kis mélyedéshez nyomta, s felsimított szájával egészen az álláig. – Ez?
- Ühüm…
Olyan volt, mintha meghallotta volna a gondolatait, hogy mire vágyik most a legjobban. Odahajolt hozzá, majd lágyan megcsókolta. Valerie a nyaka köré fonta karjait, és elhatározta magában, hogy ha törik, ha szakad, ő soha többet nem engedi el!
Elmerült a gondolatban, hogy milyen lenne most az élete, ha a halott férje helyett Nathan vette volna el. Ha ilyen odaadással és figyelemmel szereti az első perctől kezdve. Nem! Ez nem jó! Ha a sors azt rótta ki rá, hogy az első férjének meg kell halnia, és ha az az első férfi Nathan lett volna… az egyáltalán nem lenne jó! Ha tényleg ő halt volna meg… abba ő is belehalt volna… ebben egészen biztos volt.
A férfi megszakította a csókot, s fejét a nő nyakához ejtette. – Ez? – nyögte ki rekedten, s Valerie kihallotta a hangjából, hogy mosolyog. Ő is elmosolyodott. – Igen.
Nathan megemelte a fejét, majd a jól megszokott vigyorával lepillantott rá.
- Szóval jó vagyok!
Valerie a szemét forgatta.
- Egoista… azért ne bízd el magad…




Elizabeth a tengerre meredve bámult ki az ablakon, miközben szorosan magához ölelte a takarót. Bár az ágynemű illata egyáltalán nem javított a hiányérzetét, nem sokat tudott tenni ellene. Három teljes napja színét sem látta a férfinak. Ha nem látta volna a tengert és nem tudná, hogy hol van, azt hinné az egészet álmodta, és éppen egy Amerikába tartó hajón feküdne, amire a Harper család küldte, mert nem voltak megelégedve a munkájával. Ez már csak azért is volt képtelenség, mivel… John Harper önszántából soha nem engedte volna ki a karmai közül. Soha!
Valerie néha ugyan benézett hozzá. Beth nem értette ezt a hirtelen pálfordulást, ami a lányon ment végbe. Szemei ragyogtak, a bágyadt mosoly, ami mindig az arcán volt, lekaparhatatlannak tűnt. Sejtette, hogy mindennek a háta mögött Nathan állt, de nem mert rákérdezni. Utálta is magát az érzésért, hogy irigy Valerie-re, amiért ilyen boldog.
Szinte felemésztette a kétségbeesés, ami belülről égette. Hiszen ha Rhys ennyire haragszik rá, mondani fog egyáltalán bármit is az apjának az ő védelmében? Ki áll majd egyáltalán mellette? Abból, ahogy az elmúlt napokban viselkedett vele, nem úgy látszik. Nem fogja bántani, ez egészen biztos. De védeni sem fogja. Beth-nek pedig saját magára kell majd támaszkodnia, egy teljesen új világban, amit eddig soha nem ismert. Csak egy újabb próba ez is, nem? Egy próba, amit ki kell állnia, különben elveszik. Végül is… mindig azt kívánta bár a maga ura lehetne. Na most aztán megkapta! Erre szokás mondani: Vigyázz, mit kívánsz! Viszont, ha választhatna az idegennel való megbarátkozás és John Harper között, egyértelmű, hogy melyiket választaná. És választja is!
„Nem kellett volna a segítséged!”
Arcát a párnába temette, szemeit szorosan behunyta. Késként hasított végig rajta az emlék, akárhányszor rágondolt. Máig sem tudta eldönteni, hogy a sértett büszkeség, vagy csupán a lelkiismeret furdalás mondatta vele ezeket a szavakat. És akárhányszor végigment ezen a gondolatmeneten, rá kellett döbbennie, hogy a sértett büszkeség. Ha nem így lenne, nem kerülné őt, mintha valami fertőzött beteg lenne. És ez fájt ebben az egészben a legjobban! Hogy ő őszintén és saját akaratából odaadta magát neki, megmentette, mégsem tudja túltenni magát azon, hogy megszegte az ígéretét. Félelmében! Pedig biztos volt benne, hogy ő maga sem cselekedett volna másképp. Neki is első dolga lett volna a fedélzetre szaladni! És mégsem értette meg.
Mekkora egy bolond volt! Nem hitt a férfinak, pedig az mindig próbálta a tudtára adni, hogy egy nap majd megbánja, hogy közeledett hozzá! És most megtörtént! Nem azért, amit tett vele ebben a kabinban… nem is azért, hogy megfenyegette az után, hogy Rio-val beszélgetett… Csak azért bánta meg, mert míg ő őszinte és adakozó volt, a férfi minden egyes percben, mikor kettesben voltak, elzárkózott, semmit nem osztott meg vele… Nem bízott benne… Miközben ő maga az életét is a kezeibe adta volna.
Te jó ég! Hiszen miért is adta volna ki magát neki, mikor ott van az a… Jane. Valerie sohasem beszélt róla neheztelő hangon, akárhányszor szóba került, sütött a szavaiból, hogy kedveli. Biztosan mindenkinek ő a kis kedvenc. És hogy első pillanattól kezdve Rhysé volt. Az a nő biztosan nem egy használt áru… mint ő. Egy szóval… miért is akarná a kalóz őt, az elhasználódottat, a kiégettet, mikor a szigeten várja egy igazi kincs, ami csak az övé, és senki másé? Egyszerű a válasz, kétség sem fér hozzá.
De nem baj. Neki az is elég, ha lesz egy hely, ahová beköltözhet, és élheti csendesen az életét. Ahol nem háborgatják. Persze minél messzebbre attól a nőtől és a kapitánytól. Akkor minden rendben lesz.
„Ne hazudj magadnak, Beth!”
Nagyot nyelve ellökte magától a takarót, hogy még csak az egyre halványuló illatot se érezze. Nagyon úgy látszik, hogy a sors szereti összetörni a szívét. Egyszerűbb lesz, ha nem ad rá okot, hogy megtegye. Elfelejti… ezt a férfit, akitől rengeteg mindent kapott. És megpróbál teljes életet élni, lehetőleg egyedül. Még ha nem is az egészet, de megtapasztalt valamennyit abból a csodából, amit a férfi nyújthat, és valahol érezte, hogy elég lesz ez élete végéig. Sóvárogni fog utána, ez egészen biztos, tudta, hogy lesz olyan pillanat, mikor majd megőrül, hogy utoljára átölelhesse, de muszáj lesz visszafognia magát. Meg kell keményítenie magát!
Lassan a hátára fordult, vigyázva a bordáira. Kezét homlokához emelte, és egy nagy, keserves sóhaj kíséretében a hajába túrt. Nincs választási lehetősége.
Fülét örömteli kiáltások csapták meg. Érdeklődve fordította fejét az ajtó irányába, de senki nem akart bejönni, hogy közölje vele a nagyszerű hírt, ami ekkora felbolydulást idézett elő a fedélzeten. Elképzelni sem tudta mi lehet az. Sokáig mérlegelte az ötletét, miszerint kimegy, hogy megtudja, mi lehet az, aztán vállat vonva felült. A köntös, amit Valerie hozott be, az ágy mellé állított széken pihent. Az elefántcsont színű selyem köntös érzékien ölelte körbe karcsú alakját. Akárhányszor felvette, mindig olyan érzése támadt, mintha egy láthatatlan kéz simogatná, ahol csak hozzáér az anyag. Az ágyra támaszkodva óvatosan felállt. Mikor végül sikerült kiegyenesednie fájdalom nélkül, összezárta magán a köntöst és megkötötte az övet. Haja szabadon omlott csigákban a hátára, a legalsó tincsek a csípőjét verdesték. Erőltetetten nyugodt léptekkel az ajtóhoz sétált, és kiment a kabinból.
Délután felé járhatott az idő, hűvös szél fújt a fedélzeten. A kalózok most sokkal nagyobb erőbedobással dolgoztak, mozgásukban benne volt a vidámság és a türelmetlenség. Beth nem értette ezt a hirtelen változást. Összezsugorodott gyomorral feltekintett a tatfedélzetre, de Rhys szerencsére nem volt ott. Nem biztos a reakciójában, ha meglátná őt. És ezt mindkettőjükre egyformán érvényes volt. Tim állt a kormánynál, mikor meglátta a lányt, vidám mosoly terült el barna arcán, és egyik kezével intett neki. Beth is elmosolyodott, majd visszaintett, miközben elindult felé. A szél bele-belekapott köntösének aljába, vadul rángatva azt, és Beth megakadályozni sem tudta, nem hogy elkapni…
Mire felért a lépcsőn, zihált, úgy érezte minden ereje elhagyta, alig állt a lábán. A bordatörés nem kispályás!
- Jobban vagy már? – kérdezte mély, öblös hangján. Beth nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el újra. Szerette hallgatni Timet. Mindig is volt valami nyugtató tónus a hangjában…
- Sokkal jobban… bár még mindig óvatosabban kell mozognom. – válaszolt halkan.
- Vigyázz is magadra, nem tudnám elviselni, ha a megmentőnknek komolyabb baja esik!
Beth elpirult a bóktól, miközben mosolygott. – Ti is megmentettetek, szóval kvittek vagyunk!
- Nem volt túlzottan szép életed, Angliában igaz?
Ez enyhe kifejezés!
- Hát nem… de végre eljöhettem onnan, szóval most már nincs gond.
Tim arcára átszellemült kifejezés ült ki. – Jól is fogod érezni magad a szigeten, ebben biztos vagyok! Eddig senki nem jött el onnan… egy nő kivételével. Na nem mintha ott bárki is rab lenne… olyan szabad vagy, mint a madár, kedves! És azt teszel az életeddel, amit csak akarsz!
- Mi történt azzal a nővel? – kérdezte kíváncsian.
Tim megvonta a vállát. – Igazából én sem tudom a teljes történetét. Jack rabolta ki a nő apjának a hajóját. Ha jól tudom a lányt magával vitte… több évig szeretők voltak, de aztán… a nő eltűnt.
- Szerette… ?
- Mindketten halálosan szerelmesek voltak a másikba. Ezért is rejtély, hogy miért ment el a nő… Jack teljesen összetört. Bár ma már sokkal erősebb, látni lehet rajta, hogy túlságosan mélyek a lelki sebek ahhoz, hogy teljesen felépüljön.
Beth némán figyelte Tim profilját. Ezzel a történettel teljesen más szögből világítják meg Calico Jacket, a hírhedt és kegyetlen kalózt. Már csak ebből a történetből kifolyólag is leszűrhető, hogy a kalózok is emberek… Érző, sebezhető emberek.
- Ez mikor történt?
Tim az égnek emelte a szemeit, majd mikor újra előre figyelt, válaszolt.
- Húsz éve.
Ennyi idő elteltével is…
Most már igazán kíváncsi lett erre az emberre. Erre a férfira, aki kalóz volt, embereket gyilkolt, mégis szinte belehalt abba, mikor a nő, akit szeretett, elhagyta.
Beth a korláthoz sétált és a messzi távolba meredt. A habok játszadozva nyaldosták a hajó oldalát, zafír és smaragd színben csillogva, mikor a Nap sugarai ráestek.
Hófehér bárányfelhők úsztak az égen, időnként eltakarva egy kicsit a ragyogó égitestből. Elizabeth elgondolkodott azon, vajon milyen lehetett az a nő. És hogy miért hagyta ott azt a férfit, akit állítólag annyira szeretett!
- Mi volt előbb az a hangzavar? – kérdezte hátra sem fordulva. Furcsállta, hogy Tim nem válaszolt. Csendben maradt. Lehet, hogy nem hallotta?
- Tim? – kérdezte, miközben a férfi felé fordult. Csak hogy már nem volt sehol. Éppenséggel pont akkor ment le a lépcsőn. A kormánynál viszont a Kapitány állt, aki egy ragadozó szemeivel méregette őt. Elizabeth tudta hogy igazából nem történt meg, de úgy érezte, hogy a gyomra több métert zuhant, le egészen a hajófenékig… Szorosabban markolta meg a korlátot, még ha nem is nézett oda, tisztában volt vele, hogy ízületei szinte hófehérek a szorítástól. Nagy levegőt véve kihúzta magát, és egy picit megemelte a fejét. A hatást érezte is a bordáiban. Most valahogy nem érdekelte a fájdalom. Kihívóan viszonozta a férfi pillantását. Látta, ahogy megrándul a férfi arca, mikor az arccsontján lévő sebre nézett. Jesszus, már irtózik is tőle!
Próbált ő is olyan hidegen nézni a másikra, mint amilyennek érezte a szívét. Remélte, hogy többé-kevésbé sikerült.
- Órák kérdése, és elérjük a partot. – szólalt meg végül a férfi kimérten. Elizabeth bólintott. Megtartva a négy méter távolságot kikerülte a férfit, hogy a lépcsőkhöz menjen. Egy lépcső fokot már meg is tett, mikor Rhys hangja megállította. – A közeljövőben jobban tenné, ha nem ilyen lenge öltözetben jelenne meg az embereim előtt!
Magázza… még ettől is mélyebbre tudja taposni?
- Mintha annyira érdekelné, hogy mit teszek és mit nem… - vetette oda gúnyosan.
Rhys arca megkeményedett. – Igaza van, nem az én dolgom. De az, hogy eltereli a figyelmüket, sajnos rám is tartozik!
Jézusom, és ezzel a férfival ölelkezett néhány napja félmeztelenül olyan szenvedélyesen?
- Akkor nevelje meg őket! – morogta oda és folytatta az útját lefelé. – Bár nem mintha olyan sok panaszom lenne ellenük! – emelte meg a hangját, hogy hátraszólhasson a férfinak a válla felett.
Rhys fogait összeszorítva meredt a nő hátára. Azért sem fogja megadni neki az elégtételt, hogy övé legyen az utolsó szó! Itt ő parancsol.
Az életét tette volna fel tétnek, hogy a lány Rio felé tart. És láss csodát, úgy lett. A fiatal férfi vágyakozó mosollyal tekintett le a nőre, aki kicsit pirulva fogadta ezt a leplezetlen pillantást. Megvárta, míg Elizabeth befejezi a mondatot…
- Rio! Menj le, és segíts Bobnak!
A férfi, ajkait penge vékonyra préselve hajtotta le a fejét és elindult az alsófedélzetre. Rhys önelégülten nézte a nő arcát. Bár nem mosolygott, az a kis „jókedv” is kihalt belőle, mikor látta, hogyan villan meg Beth már-már sértően kék szeme. Most már egészen biztosan gyűlölte őt. De hát nem ezt akarta elérni.
Merev testtel nézte, ahogy a lány megfordul és a lépcsőhöz sétál. A selyem köntös izgatóan simult testéhez… nem azért volt dühös, ahogy a teste reagált a látványra, hanem a tudattól, hogy mindenki más látja ezt a jelenségszerű alakot!
Ez a nő nem bírja felfogni, hogy egy férfiakkal teli hajón van? Hogyha egy kicsit is elengedi magát, lehet hogy harminc, jól megtermett és kiéhezett kalóz veti rá magát? Teljesen elment az esze? És neki?
Fogcsikorgatva bólintott magában. Igen, be kell vallja, hogy elment az esze! De már mikor! Nathanre kellett volna hallgatnia! Amikor a csónakban azt mondta, hogy vigyék vissza! Meg kellett volna tennie! De mint mindig, most is csak az ostoba feje után ment! Nem lett volna szabad, hogy az eddig oly előrelátható, és gubancokkal teli élete még jobban összekuszálódjon. Ez is mind-mind a lány miatt! A feje tetejére állt az egész belső világa. Amíg meg nem ismerte, mindenben teljesen biztos volt, úgy érezte, meginghatatlan. De ehhez elég volt csak egyszer meglátnia, és kész, vége. Nem volt szerelmes… ugyan már, az puhányoknak való! Egyszerűen csak… kizökkentette a megszokott életéből. Ez pedig nem jó… nagyon nem jó…
Egyszerűbb lesz mindkettejük számára, ha elkerüli a lányt. Az sem baj, ha meggyűlöli… annyira. Így a lány is új és boldog életet kezdhet, ráadásul ő sem esik abba a hibába, amibe Jack sajnálatos módon beleesett… nem akar több évtizedeken keresztül szenvedni egy nő miatt!
Már így is szenvedett a tudattól, hogy így kell látnia a lányt. Ezekkel a sebekkel, amiket mind miatta kapott! Nem tudta feldolgozni… megbocsátani sohasem fog magának. Ezt már előre látta. Egy önző dög lenne, ha ezek után bármit is kérne a lánytól. Vagy ha elfogadná azt, amit nyújtana. Az ő élete a kalózkodás. A része. Nem hagyhatja abba csak úgy… az nem is ő lenne. A lánynak viszont nyugodt, kényelmes életre van szüksége, a rengeteg megpróbáltatás után. Ezt a kettőt pedig lehetetlenség összeegyeztetni. Bárhogy is szeretné.