Sylvanus sorozat, 1. fejezet: Egy 'átlagos' nap

1. fejezet - Egy átlagos nap

Ez a nap is úgy kezdődött Sylvanus életében, mint a többi. Dél körül felkelt, megvakarta korgó hasát, lustán felkelt a szénakazalból és elindult a város felé, hogy keressen egy pojácát, aki megsajnálja és meghívja őt egy étkezésre. Pechére ma egyetlen balfácánnal sem találkozott, ezért éhesen kullogott az egyik kocsma felé. Be akart jutni a mulatóba, hogy ha már enni nem is tudott, legalább igyon valamit. Mivel egy vasa sem volt, nem próbálkozhatott a főbejáratnál. Inkább hátra ment a kocsma mögötti sikátorba, hogy majd a hátsó ajtón vagy az ablakon keresztül besomfordáljon, és jócskán megcsapolja a tulaj vizezett italait. Amint befordult a sikátorba vezető sarkon egy magas, nagydarab alakba ütközött. Hanyatt esett, és felnézett a vele szemben álló férfira. Már éppen annak a felmenőit akarta szidni, különösen a női ágazatot, utalva azok nem túl becses foglalkozására, mikor tudatosult benne, hogy ki is áll előtte. Az illető a harmincas éveiben járhatott, nagy hassal és - látszólag - izmos karokkal megáldva. Haja már kezdett hullani, így feje félig tar volt. Mögötte egy tucat másik férfi tétlenkedett. Ők uralták a város sötét negyedeit. Ők voltak a nagyhatalom. Náluk lehetett beszerezni mindent, amit a város tanácsa betiltott, illegális árucikknek titulált. A nagydarab fickó felemelte Sylvanust a földről és szemmagasságba emelte.
- Emlékszel még ránk, te kis nyomorult anyaszomorító? - kérdezte a fickó.
- Hát - válaszolt Sylvanus -, nem is tudom. Emlékeznem kéne?
- Na ne szórakozz, te rohadék! - üvöltötte az egyik férfi a népes kis csoportból.
- Nyugodj meg, Goltros! - szólt Urgi, a vezér, aki Sylvanust tartotta maga előtt. Faját tekintve ork volt.
- Ugyan, Urgi. Te is tudod, hogy csak vicceltem!
- Te most kussolsz! Tartozol nekünk egy szütyő arannyal, emlékszel? A drága kis gyógynövényed, amit elpipáztál...
- Á, az! Nos az úgy volt...
- Nem érdekel. Három napja vissza kellett volna adnod a pénzt. Vagy most azonnal ideadod, vagy leverjük rajtad!

Urgi háta mögött hangos röhögés támadt. Egyesek a kezeiket ropogtatták, mások tőröket és egyéb veszélytelennek nem mondható tárgyakat vettek elő.
- Figyelj Urgi barátom. Most nincs annyi pénzem (valójában semennyi sincs), de ha adsz egy kis haladékot, akkor...
- Nincs haladék! Vagy most adod, vagy addig verünk, amíg mozogsz - az ork pofáján széles vigyor jelent meg. Sylvanus nyelt egyet, aztán gondolkodni kezdett. Valahogy meg kéne szabadulnia ezektől a barmoktól, de az nem fog könnyen menni. Hirtelen azonban mentő ötlete támadt.
- Ma érkezett a városba egy karaván. Azt mondják a népek, hogy elég sok aranyat hoztak magukkal az utazók, és a mai napot biztos itt töltik, hogy kipihenjék az út fáradalmait. Esetleg...
- Esetleg mit?
- Talán segíthetnék nekik, hogy ne kelljen annyi súlyt magukkal vinniük. Talán két erszény arannyal csökkenthetném a szekerek súlyát. Mit szólsz hozzá?
- Rendben. Egy óra múlva itt vagy a pénzzel, vagy levadászunk. Hidd el, élvezni fogjuk - Urgi még jobban vigyorgott, mint az előbb. Sylvanus már azt hitte, hogy az ork pofája szét fog szakadni a nagy vigyorgásban.
- Letennél, hogy elmehessek végezni a dolgom? - kérdezte végül az ember.
- Oh, persze - felelte az ork és elengedte Sylvanus ingét. A férfi ismét a sárban ült. Az ork és bandája röhögtek rajta, aztán elindultak, hogy másokat is terrorizáljanak.
- Remek - dünnyögte Sylvanus, miközben felkelt a sárból.

A férfi megint a sárban volt, de most arccal előre. Egyesek azt mondanák neki, hogy mindegy melyik része van a sárban (az ülepe vagy az arca), mert mindkettő hasonlít egymásra. Sikerült belopóznia a kocsmába, de balszerencséjére a tulaj pont akkor ment le a pincébe, hogy újratöltse a készleteket. Sylvanus hiába magyarázta neki, hogy ő azért van itt, mert az italok minőségét vizsgálja, a kocsma tulajdonosa kidobatta két szekrény kinézetű fickóval. Így Sylvanus se nem reggelizett, se nem ivott. És az egy órájának is eltelt a nagy része. Ha Urgi és a bandája visszajönnek érte, neki annyi. Agyon csapják, akár egy szúnyogot. Nem maradt más választása, vagy ellopja azt a két szütyő aranyat, amit ígért, vagy olajra lép. Egyszer már volt a városon kívül. Még kezdőszarka korában egy Zuil nevű kisvárosba látogatott. Szerencsétlenségére meglopta a város helytartóját, így onnan száműzték. Mehetne más városokba is, de biztos elveszne. Maradtak hát azok a bizonyos szekerek...

- Urgi, eszküszöm, hogy katonák őriszték a szekereket! - selypítette Sylvanus, akinek már hiányzott egy foga és az orra is eltört. Sejtette, hogy az ostoba orkfajzat meg a talpnyaló csicskái nem fognak vele kegyesen bánni, no de ilyet? Amint meglátták, egyből nekirohantak. Meg sem kérdezték, hogy megszerezte-e a pénzt. Ütötték, ahol érték. A férfi csak fetrengett a földön és küzdött fájdalmaival. Sokan voltak, ráadásul az ork folyamatosan rugdosta. A férfi már-már feladta, hagyta, hogy tegyenek vele, amit akarnak, öljék meg, legalább már nem fog szenvedni. De ekkor történt valami, ami megváltoztatott mindent. Furcsa hangok keletkeztek a verekedők körül, aztán egy wyvern jelent meg az égen. A wyvernek különleges lények. Hasonlítanak a sárkányokra, egyesek szerint csökött testi- és agyképességgel született sárkányok, mások szerint csupán testi hasonlóságok vannak, de ennyi, nem több. A wyvernek igen érdekes külső tulajdonságokkal rendelkeznek. Hosszúkás, lapos fejük tetején két nagy szem éktelenkedik, pofájukat hegyes fogat töltik ki. Nyakuk testükhöz képest aránytalanul hosszú. Hátuk elég széles, hogy egy ember, vagy egy emberszerű lény megülje a wyvernt, feltéve, hogy az illető van oly bátor, vagy inkább botor. Vállaik nem karokban, hanem furcsa, szinte csak bőrből álló szárnyakban végződnek, ám ezek a szárnyak meglepően erősek. Akár egy fejlett orkot (110-140 kilogramm) is képesek huzamosabb ideig szállítani Rövid, kurta lábaik éles karmokban végződnek, melyeket elő szeretettel használni is szoktak. Általában kerülik a városokat és az értelmes lények járta helyeket, de időnként megzakkan egy-egy példány, akik bárhova bemerészkednek. Sylvanus csodálkozva nézte a repülő lényt, de közben összehúzta magát, nehogy a ragadozó észrevegye őt. Suttyonba bemászott egy hordó mögé, és onnan figyelte az eseményeket. A wyvern először az ork felé kapott, de erős ellenfélnek találta, ezért tovább nézelődött. Megpillantott egy tizenöt év körüli kamaszt. Odarepült fölé és jellegzetes visításával lecsapott. A fiú a wyvernt megszégyenítő sikítással rohant a vakvilágba. Egy ellenféllel kevesebb. Az egyik férfi, Sylvanus látásból ismerte, de a nevét nem tudta, egy tőrt dobott a lény felé. A fegyver akadálytalanul siklott végig a lényen.

- De hát ez nem is igazi! - üvöltötte Urgi. Néha meglepően okos tudott lenni. De csak néha. Miután kitudódott, hogy a wyvern nem valódi, már a banditák is bátrabbak lettek. Urgi körülnézett, aztán feltűnt neki, hogy Sylvanus lelépett.
- Az a mocskos kis féreg! - kiáltotta. Sylvanusban felment a pumpa, annyira ideges lett, hogy őt szidni kezdte a tohonya, bamba ork, hogy kiugrott a hordó mögül, és leordította Urgit. Csak utána esett le neki, hogy most felfedte magát. Ekkor egy újabb jelenés tűnt fel az égen. Egy tűzlabda.
- Senki se mozduljon, ez se igazi! - parancsolta Urgi. De hamar megbánta eme felelőtlen kijelentését, mikor egyik emberét eltalálta a löveg, és az sikoltozva, lángokba borulva esett össze. Hamar meghalt. Viszonylag.
- Ez igazi volt! - kiáltották páran. Most végképp elszabadult a káosz. Urgi hiába üvöltözött, hogy mindenki kövesse a parancsait, az emberei fejvesztve rohantak. Mindegyik minél messzebb akart kerülni a "csata" színhelyéről. Az ork végül egyedül maradt, vele szemben pedig Sylvanus. Az ember gyomra összeszűkült. Mi van, ha a titokzatos megmentő úgy gondolja, hogy most már ő is meg tudja magát védeni? Akkor Sylvanus nagy bajban lesz. De szerencséjére nem ez történt. Az egyik ház tetején megjelent egy férfi, hosszú, fekete köpenyben, csuklyával a fején, íjjal a kezében. Rögtön ezután a sikátor mindkét végében előbukkant egy-egy harcos. Egy ember, meg egy drow. És végül még egy ember. Egy nő. Halványkék köpenyt viselt aranyszínű szegélyjel és ezüstös rúnákkal. Sylvanus ahogy végigmérte a nőt, rögtön rájött, hogy ő a mágus. És mellette még szép is. Urgi eközben felmérte az esélyeit. Hát nem nagyok, hisz jelentős túlerővel áll szemben.
- Ha egy ujjal is hozzáérsz az emberhez, véged van, te büdös orkfajzat! - sziszegte a drow, miközben fenyegetően megvillantotta egyik mérgezett tőrét. Urgi továbbra sem tágított, egy lépést tett a hordó mögött lévő férfi felé. A lovag pallosa markolatára helyezte kezét, a tetőn lévő alak egy nyilat helyezett íjja húrjára és megfeszítette azt, a nő felemelte kezeit, készen arra, hogy újabb varázslatot zúdítson az orkra. Urgi nyelt egyet, végül megszólalt.
- Ha nem engedtek ki, halálom előtt ezt a kis férget is megölöm - jelentette ki, és felemelte szekercéjét, jelezve, komolyan gondolja előbbi kijelentését. A drow habozás nélkül félreállt, így az ork elmenekülhetett volna. De mégsem tette. Határozott mozdulattal meglendítette a fegyvert és...

Felüvöltött fájdalmában. A varázslónő savsugár varázslata telibe találta az ork pofáját. Urgi földhöz vágta a fegyverét és üvöltözni kezdett.
- Ezt még megbánjátok, ti mocskos patkányok, ti aljas...
- Na hord el magad, vagy most nem savat kapsz. Egyenes halálvarázst - jelentette ki a nő. Az ork a fejét fogta, eltakarta arcát, de még így is lehetett látni gyűlölködő pillantását. Aztán morgott egyet, és elkezdett rohanni a drow felé. A sötételf nem állt az ork útjába, pedig könnyűszerrel megölhette volna. Miután Urgi "méltóságteljesen" elvonult, füst keletkezett a sikátorban. Sylvanus köhögni kezdett, de a megmentői meg se rezzentek.
- Úgy látszik ezeknek ez a rohadt füst mindennapos, de nekem majd’ kimarja a szemem! - gondolta Sylvanus. De nem kellett sokat szenvednie. A füst pillanatok alatt eloszlott, a sikátor közepén pedig ott állt egy öregember, vörös köpenyben, nagy szakállal. Odalépett Sylvanus elé és meghajolt előtte.
- Légy üdvözölve Sylvanus de Maire, a Kiválasztott! - szólt az öreg. Sylvanus meglepetten bámult maga elé. Nem tudta, hogy az öreg honnan tudja az ő nevét. És miért szólította kiválasztottnak? Őt senki sem választotta ki. És ne is válassza!
- Kik vagytok ti? - kérdezte a férfi. Az öregember felemelte kopott végű vándorbotját, tett vele néhány különös mozdulatot, aztán a hordóban lévő vízre mutatott a bottal. A víz bugyogni kezdett, aztán egy kép jelent meg benne. A képen az öregember volt látható, csak jó pár évvel ezelőtt, mikor még nem volt kopasz, se görnyedt.
- Már megint kezdi! - szólalt meg a sötételf, de hamar megbánta tettét, mert az öreg intett felé a botjával és a drow hanyatt esett a hirtelen keletkezett széllökéstől.
- Most mutatok valamit ifjú Sylvanus de Maire - jelentette ki az öreg, miközben a vízben látható kép megváltozott.

A hordó vize megváltozott. Az előbb az öregember volt látható benne, amint térdelt egy oltár előtt és imádkozott. Aztán újabb váltás, és a kép teli volt más emberekkel is. Körülvették az öreget, aki valami kopott, kékes színben derengő tekercset szorongatott. Bár hangokat nem lehetett hallani, Sylvanus sejtette, hogy az öreg felolvassa a tekercs tartalmát.
- Az istenek küldenek majd egy ifjú és tehetséges harcost, ki felszabadítja a népet Nez’tharud hatalma alól. A főpap feladata lészen megkeresni a harcost, és társakat szerezni mellé, hogy megtörjék a zsarnok démonúr hatalmát. A harcos a főpap érkezésekor egy szörnnyel és annak csatlósaival küzd majd. Segítségre lesz szüksége, vagy halálát leli. Támogassa őt a mágia, balján álljon egy fondorlatos, ám megbízható társ, jobbján az istenek felszentelt lovagja. Felette pedig őrködjenek az elfek figyelő szemei - miközben az öreg a jóslatot mondta, végig Sylvanus szemeit fürkészte. A fiatal férfi lopva körültekintett, mikor a jóslat az irányokról szólt. Valóban, a bal oldalán ott volt a sötételf, jobbra tőle pedig egy lovag, a Hamir-rendtől. A tetőn gubbasztó alak, aki az íjjal játszadozott, valószínűleg csak az elf lehetett. Sylvanus tekintetével a mágust kezdte keresni.
- Te nem hallottál még róla? Hisz rólad szól. Az istenek meg kellett, hogy mutassák álmodban a neked szánt sorsodat.
- Pedig nekem szenki szemmit szem mutogatott alvász közben.
- Kár. Ezek szerint nem is te vagy a kiválasztott.
- Nem, tényleg nem. Szóval, viszlát! - mondta Sylvanus, aztán már indult is volna tovább, de megtorpant, mert egy lánggyűrű közepén találta magát. A varázslónő közben folyamatosan kántált valamit.
- Az ifjú nem lesz hajlandó elfogadni sorsát, így erővel kell feltartani, de végül megtörik és beteljesíti azt. Istraanus Sylvanius neve legyen szent.
- Szylvaniusz iszten neve legyen szent? - kérdezte hüledezve Sylvanus.
- Igen. Ez a sorsod. Meg kell ölnöd Nez’tharudot, hogy a csatában istenné válhass - fejezte be az öregember. Sylvanus csak hallgatott egy picit, végül megszólalt.
- Ész mi van, ha nem vállalom el?
- A sorsod elől nem menekülhetsz - felelte a nő.
- De én még szokáig nem akarok meghalni. Ész egyáltalán nem akarok Nesz’tharuddal harcszolni. Iszmerem a róla szóló történeteket. Ő egy élő féliszten. Legyőzhetetlen.
- Azért vagyunk mi, hogy ezt a téveszmét eloszlassuk a népek szeme elől - jelentette ki a lovag, mintha egy betanult szöveget mondana.
- Persze, persze faszikám. Lehet, hogy te aszért vagy, de én nem. Én bisztos nem fogok aszzal az őrült démonveszérrel hadba szállni. Agyő! - intett a férfi, aztán megérintette a nyakában lógó nyakláncot, mondott valami parancsszót és vakító fények között elteleportált.
- Fiatalok - mondta az öreg - mind olyan kiszámíthatatlan. Veszélyesebbek, mint Ő.