Történetek

Olivia kicsinosította magát, mint aki buliba készül. Zöldesbarna szemeit fekete szemfestékkel hangsúlyozta, telt ajkaira ezüstösen csillogó szájfény került. Felvette kedvenc fekete nadrágját, egy vastag talpú csizmát, egy fekete topot, melyből kilátszott lapos, aranybarna hasa, majd befejező akkordként felvett egy bőrdzsekit. Elment sétálni, vagyis csak úgy tett, mintha elmenne. De csak a szemben lévő üres ház udvarára mászott be, hogy láthassa végre ki kukkolja őt oly régóta...

Hasra vágtam magam, a Terminátor pedig tüzet nyitott a Westinghouse-ból, az acélgerenda felé. Nemsokára én is bekapcsolódtam az M249 könnyű géppuskával, amit a Terminátor adott nekem. Tüzeltünk a semmire. De az a semmi is tüzet nyitott ránk és lát is minket, viszont mi nem látjuk őt. Nem tudtam, hogy mit gondoljak, nem tudtam hogyan kezelni a helyzetet, hiszen láthatatlan az ellenségünk, így hogyan végezzek vele? Életemben nem volt részem ilyesmiben...

Övemről hiányoztak fegyvereim, csizmám szárából a jól megszokott tőr rubinköves ezüstmarkolata. Amik viszont nem hiányoztak, azok a bokáimat vasmarokként tartó bilincsek, melyek jó egyméteres lánccal voltak a falhoz erősítve. A szemöldököm fennakadt a meglepetéstől, s gyorsan nyúltam volna a bokámhoz, ám a csuklómba hirtelen éles fájdalom hasított, amit lánccsörgés követett. Felkaptam a fejem: körülöttem rácsok, több cella is, de mind üres, persze az enyémet kivéve...

Hittel kapcsolok minden apró gondolatot, ami felszökken a fejembe, eltolja minden vágyam, és a térbe löki őket. Bele az üres légbe. Áttöri a koponyád, behatol és felrobban agyad tekervényei között...

Nem egy egyszerű út vezetett a boldogsághoz, fiatal korom ellenére értek meglepő dolgok, egyik zavaros kapcsolat a másik után, volt szerencsétlen, agresszív és kihűlt kapcsolatom, próbálkozások, vergődések sokasága szerencsétlen botorkálások...

Hirtelen pánik fog el, ki kell lépnem az álomból. Fel kell ébrednem. Könnyű ezt mondani. Úgy érzem magam, mint egy elhipnotizált srác, aki nem tudja kontrollálni, hogy mi folyik körülötte.. Megreccsen a parketta, úgy érzem, valaki elsétál mellettem. Csak nyugi, amíg azt hiszi, hogy alszol - ráadásul alszol is, még - addig nem lesz gáz...

Az egész osztály felsorakozott a reggeli referálásra, nővérek, ápolók, különböző segédszakmákban dolgozók. Csak a nővérszobán maradt egyvalaki ilyenkor –mindig más, persze-, őhozzá öt perccel ezután fog menni. Mindenki szólhatott ilyenkor bármilyen szakmai dologban, rangjától, korától függetlenül. A reggeli referáló olyan szerves része volt az életének, mint a fogmosás. Rend, egyenlőség, szakmaiság –mindig is ezek vezették a pályáján. Az utóbbi huszonhat évben...

Közel 930 éve élt két testvér egy békés világban. Ez a két testvér Stormwind trónörökösei voltak. Stormwind az emberek faluja volt, akiknél minden nap ugyanúgy telt:
Reggelenként mindenki a Nap tűző sugaraitól kelt fel, elment a piacra, megvette az ételt, megette, majd dolgozott, aztán elment a minden este megrendezett ünnepségre...

- Ne beszélj, arra koncentrálj, amit érzel! – intettem. Kezemet becsúsztattam az alsóba, és a vágáson keresztül kibújtattam a már kőkemény falloszt. Sejtettem, nem volt túl sok öröme az odabent nyomorgásban, szinte kipattant a tenyerembe. Óvatosan végigsimítottam, aztán hozzádörzsöltem az arcomat, simogatva vele a bőrömet.
- Ez az! – motyogta...

A kutyus kikászálódott az autó alól, és a lábát húzva leült a járdára. Apukám az utcában volt, így szóltam neki, beraktuk a kutyust az autóba, és elvittük az állatkórházba. Megröntgenezték, szerencsére semmije nem tört el, a sebeit ellátták. Jött a kérdés, mi legyen vele. Mivel az előző kutyánkat el kellett altatni, ezért magunkhoz fogadtuk. Misinek neveztem el egy ismerősünk hatalmas német juhásza után...