Történetek

A 17 éves Sunny középiskolába jár, van néhány barátja, és nem rég ismerkedett meg élete első igazi szerelmével. Talán tökéletesnek hangzik az élete, de koránt sem az. A lány rengeteget szenvedett családja miatt. Sunny minden napját megkeserítik szülei, és a bátyja is. Hogy miért? Mert nem tetszik nekik amit látnak. Nem képesek elfogadni őt úgy, ahogy van. Nem szeretnek ránézni, mert Sunny kövér...

- Te levetkőztettél? – néztem rá elkerekedett szemekkel.
- Muszáj volt. Nem akartam, hogy összegyűrődjön a ruhád, meg így kényelmesebb is.
- Aha.
Ennyit tudtam csak reagálni.
- De ha ez megnyugtat, előbb betakartalak, és utána bújtattalak ki a ruháidból.
- Ohh, milyen figyelmes – villantottam rá egy gúnyos mosolyt.
- Tudom, hogy szégyellős vagy.
- Még nem válaszoltál, hogy miért is kerültem az ágyadba? – kérdeztem érdeklődve.
- Azt...

Gyűlölök megjósolt baleset lenni. Főleg, ha pont én voltam az, aki előre megjósolta.
Tudod az az érzés, amikor félsz valamitől, hogy bekövetkezik, de azért tovább lépdelsz az ösvényen az agresszív naivitásodban és bízol a halovány "hátha nem "-ben. És akkor meglátod a másik szemében a lassú ködként begomolygó hidegséget, ami egy pillanat alatt költözik a körülölelő melegség helyébe...

Szegény legény, az út porát taposva,
Meglátott egy öregasszonyt rőzsét hordva,
Unatkozott, nem tudta mit tegyen,
Gondolta egyszer az életben, ő is lehet kegyetlen.
Utána eredt a vénasszonynak,
Hátba verte, de nem tudta mily ereje lehet a boszorkának.
Az, két kezével megragadta,
Hatalmasat lökött rajta.
Mondta – Ne bántsd az időseket te galád,
El nem képzelem milyen lehet egy ilyen család!
Most figyelj rám, és tanulj,
Elmondok...

Egész éjen át egy szemhunyásnyit nem aludtam. Összehúzódva ültem a sarkomban, ahol régen is mindig vacogtam a téli estéken, mert tudtam, hogy ott húzódnak a falban a fűtőtestek csövei, így azoknál juthattam némi meleghez.
Persze kilóghattam volna, mint mostanság oly’ sokszor megtettem, de Dana olyannyira megrémített, hogy még a szemhéjam sem mertem lecsukni. Noha azóta egyáltalán nem adta jelét annak, hogy netán komolyan is gondolta volna, amit pillanatnyi őrületében mondott – mégis,...

- Dim, én meghaltam?- terelte másra a szót Marron.
Dim – aki Marron fantáziavilágában képes volt az élet és a halál világa között közlekedni – nem tudta, hogyan vallja be neki az igazságot. Neve is különleges képességéből ered: Dimenzióutazó.
Bár a lányt ideiglenesen meg tudta menteni a haláltól, az ő ereje sem volt mindenható...

– Andreas, miért jöttél ide? – kérdeztem tőle.
– Nem tudom – felelte, és lehajtotta a fejét. – Hiányoztál és látni akartalak. Erre eszméltem, és rögtön el is indultam.
Felsóhajtottam. Én is ugyanezt éreztem. Ha nem kezdek el gyengélkedni, tutira meg-keresem. Mi a fene történik velünk? Túl fáradt voltam, hogy válaszoljak, ezért csak mosolyogva bólogattam, csukott szemmel.
– Aludj.
– Kérlek, maradj itt – susogtam. Éreztem, ahogy ruhástól az ágyamra fekszik....

…tudom hogy valami egyre rohamosan közeledik. Igen. A felejtés. Én nem akarok felejteni én emlékezni akarok, újra és újra átélni minden egyes másodpercet újra és újra átélni mindent és szenvedni. Egyszer majd eljön az az idő, amikor otthon maradok, amikor nem sétálok ki az állomásra, amikor nem számolom tovább a másodperceket. Hiába…
De még emlékszem mire várok, még emlékszem mi hiányzik…
Még emlékszem...

- Hahó! Minden rendben oda bent?! - Dana éles hangja hallatán végigfutott a hátamon a hideg.. Aztán lepillantottam. Az ágy lepedője vörös nedűben ázott, csakúgy, mint a két rajta fekvő áldozat.. S végül az önmagát áldozattá tévő Dolly és melléjük feküdt, fehér bőrén csupán két vágás húzódott, de azokból úgy szaladt kifelé a vér, mintha sietős dolga lett volna odakint.
- Dolly... - könnyes lett a szemem, de nem sajnáltam. Tudtam, neki így lesz a legjobb. Az a mocsadék Jim meg megérdemli.....

Egy nagy ház. Sötét van kívül, belül. Hideg, dermesztő, nyomasztó sötét, szinte érezni, ahogy reszketnek, rettegnek tőle a falak. Ha lábuk volna, messzire szaladnának, a tető cserepei pedig szárnyra kelnének, és elrepülnének, messze innen, el a fojtogató, vérszomjasan vicsorgó Fagytól. Felettese, a Sötét, most hosszú ujjait kinyújtva belöki az ajtókat, s benyúlva rajta, kiszív minden életet, bekúszik a téglák közé, áthatja az épület egészét. Rettegés, félelem jár át mindent, reménytelenség...