Elvesztem

Túl mély ez az űr, túl világos ahhoz, hogy lássak bármit is, hogy érezhessem a kezed ahogy nyúlik felém és a levegő megrezeg a maga érthetetlen magányában. Az ujjaid apró redői értem kiáltanak, az életben maradás eszköze lennék én talán? Porszemek csillannak meg a fényben, mintha ez a mozdulat az örökkévalóság lenne. Ne érints meg, kérlek. Nem érzed, hogy nem birok el vele? Súlyként telepszik meg lelkemben.
Lebegek a talaj felett, virágok szirmait súrolom lábfejemmel. Az ég mély kékben és feketében pompázik, hát hol vagy már jól megérdemelt világom? Hol hagytál el engem? Hol hagytalak el ebben az útvesztőben? Térj vissza és ránts magaddal a mélybe. Elakadtam az érzelem és az értelem között. Kezeimet húzzák és csak húzzák, és lenyúzzák rólam a bőrt, és egyre mélyebbre merészkednek és a csontom rágják. Húsomba másznak és rést rágnak bennem, belülről
emészt fel. Ilyen könyörtelen lenne? Szívembe szakadékot vájnak a szemeim vérben úsznak és még ez sem elég. Sosem elég, mindig több kell. A bőröm fakéregként telepszik rám, a talpam ezernyi évet mesélnek el amíg nem volt ez így. Van e határ? Itt bolyongok régóta, megéltem fák születését és pusztulását, az emberi sorsokat figyelve sem jöttem rá a kiútra. Lehet-e ezek nélkül élni? Lehet-e csak az egyikkel? Már nem vagyok képes a sírásra sem.

Mivé lettem? Milyen lény vagyok itt egyedül a rengetegben? Hangtalanul kapcsolom össze az eget és a földet. Én mutatom az utat a folyóknak, és én vezetem az állatokat. Engedj már el te fenevad! Hát nem volt elég? Nem volt elég ennyi év, hogy engem használj? El fogok pusztulni. Remeg a testem, zajos kéreg vagyok csak ebben a világban. Old hát fel a lelkem. Miért nincs válasz? Ez a megoldás? Engedj hát, könyörülj rajtam te világ!