Darla Genova - Az én történetem

Darla Genova vagyok. Nevem alapján sokan azt hihetnék rólam, hogy tősgyökeres olasz családból származom. Ám ez csak félig igaz. Vagy negyedéig. Vagy talán egyáltalán nem…
Egy biztos! Sosem éreztem magam olasznak. Anyakönyvi kivonataim lapjain azonban fekete foltként díszeleg apám neve és származása, s így az olasz vér sajnos az én ereimbe is beleivódott. Vér?! Ugyan… Mit számít már a vér…
Na de menjünk szépen sorjában. Apám, Marcello Genova tipikus olasz fiatalember volt, s ifjúságának fellobbanó tüze Anglia felé, az új élet és az új lehetőségek szigetére hajtotta. Tehetős családból származott, így hát szülei rávették, hogy a család nevéhez (és vagyonához) méltóan menjen orvosi karra.
Bár – véleményem szerint – sosem volt túl sok ambíciója a gyógyításhoz…
Végül aztán felvételt nyelt a Cambridge egyetemre. Ily módon ő is meg a szülei is jól jártak. Hisz milyen jó is eldicsekedni a rokonoknak, hogy egyetlen édes fiuk a Cambridge orvosi karának padjait koptatja. Apám pedig végre elindulhatott álmai országa felé az első szemeszter kezdetével.

Itt találkozott anyámmal… Az egyetemen… Ő a biológiaszakot végezte épp nagy lelkesedéssel és szorgalommal. Fellángoló szerelmük olyan volt, akár egy hollywoodi romantikus történet…
Anyámat Miriam O’ Deannek hívták. Ír származású volt. Egy ír kisvárosból jött Angliába, a Cambridge-re, azzal a szilárd elhatározással, hogy biológus lesz, mert imádta a természetet. Imádta, mivel az édesanyja kiskorától kezdve beléoltotta a fák, a növények, s az állatok szeretetét egyaránt. Igen… A nagymamám… Hihetetlen ember volt. De róla majd később!
Szóval anyám és apám egy szép (?) napon egymásba futottak az egyetem udvarán, s attól kezdve sohasem tudtak elszakadni egymástól. Anyám naiv, tapasztalatlan ifjú hölgyként pillanatok alatt beleszeretett a fekete hajú, tüzes szemű olasz srác szeleburdi, forróvérű természetébe. És persze apámat sem hagyta hidegen a szelíd ír szépség hosszú, szőkésvörös fürtjei, melyek oly szépen keretezték a különlegesen szép, bár kissé sápadt arcot, melyet csak még gyönyörűbbé tett a két sötétzölden csillogó szempár.
Az egyetem évei alatt szinte nem is telt el olyan nap, hogy ne látták volna őket együtt szerelmesen, kéz a kézben andalogni az udvar hatalmas fái alatt, vagy röpke csókot váltani a lépcsőfordulóban egy-egy előadás kezdete előtt.
Nem csoda tehát, hogy a diplomaosztó után szinte azonnal megtartották az esküvőt anyámék kicsiny városkájában. Ezután közös megegyezéssel Londonba költöztek, ugyanis itt megvolt minden, ami egy fiatal pár közös életének kezdetéhez szükséges.
Hamarosan megszületett szerelmük gyümölcse is… én. Bár mint később kiderült, kicsit kukacos és erjedt volt ez a gyümölcs…
Későbbi életéveimben is gyakran felemlegették nekem, hogy milyen érdekes, és rendhagyó az, hogy anyám sápadt bőrét, s apám egyenes szálú fekete haját örököltem. Mára már úgy gondolom, csak arra próbáltak utalni, milyen kár, hogy nem lett olyan egészséges, napbarnította bőröm, mint apámnak, vagy legalább olyan fényes, vöröses fürtjeim, mint amilyen anyámé volt… Én sosem tartottam ezt olyan rendellenesnek, sőt, inkább örültem neki…

*

Tipikus, sőt, mondhatni egyhangú gyermekéveim voltak. Az egyhangúságból szinte csak a nyarak zökkentettek ki, amikor is anyámmal hosszú hetekre utaztunk el a nagymamámhoz, Írországba, Kilkennybe, a városba, ahol mindig is élt.

Imádtam azt a helyet… És nem kevésbé a nagyit. Rendkívüli, különleges természettel megáldott nő volt. Mindenki csak Sage mamának szólította, noha a teljes neve egészen más volt. Önzetlen szeretettel fordult az emberek felé, s ezt a városka lakói örömmel viszonozták neki, bár az igazi életéről vajmi kevesen tudtak…
Kicsi koromban nagyon sokat mesélt nekem. Történetei főként a kelta nép ősi legendáiról szóltak: tündérekről, sárkányokról, koboldokról, boszorkányokról, varázslókról, szeszélyes istenségek harcairól…
Olykor még énekeltünk is együtt, régi, szomorkás balladákat, vagy vidám dallamokat az írek zenei kultúrájának terjedelmes tárházából.
A nagy kertes házban a legtöbb helyet könyvszekrényei foglalták el, na meg a hatalmas polcok, tele különböző gyógynövények dobozaival.
Gyakran jártunk nyaranta együtt gyógyfüveket gyűjteni a közeli erdőbe. Ezeket a délutánokat nagyon élveztem… Csodáltam, milyen nagy szeretettel és odafigyeléssel szakítja le a kamilla virágait, s aztán mindig halkan köszönetet mondott a természetnek a kegyes, gyógyító ajándékokért…
Körülbelül 13 éves voltam, amikor egy nyáron különleges dolog történt. Nagyi egy éjjel magával vitt engem az erdő mélyének hatalmas fái közé, egy kicsiny tisztásra, ahol nagy meglepetésemre szép kis tömeg gyűlt össze az éjszaka közepén. Vidáman beszélgettek, nevetgéltek.
Mikor megérkeztünk, csend borult a tisztásra. A figyelem felém és a nagyi felé fordult. A pár másodperces hallgatás után ujjongó tapsvihar tört ki. Akkor még nem értettem, miért e nagy ünneplés… Ma már tudom… Mindig így köszöntik az újdonsült boszorkányokat…
Igen… A nagymamám egy csodálatos, kelta boszorkány volt. Az volt a terve velem, hogy én az örökébe léphessek. Aznap éjjel megvolt a beavatásom. Ifjú wiccává avattak, s a koven hivatalos tagjává váltam. Annyira nagy szeretettel fordultak felém a koven boszorkányai s boszorkánymesterei… Olyasfajta törődést azóta sem éreztem. És nem is fogok már sosem…

Emlékszem, azután a nyár után szinte égető kín volt visszamenni Londonba, a város füstös, zajos falai közé, távol a természettől, a nagyitól, s a szívemnek oly kedves kovenemtől. Persze senki sem tudhatta meg, hogy mi is történt velem azon az éjszakán. Egyedül csak a nagymamám és az anyám tudhatta. Bár anyám sosem volt igazi boszorkány… Az ő útja más volt.

*

Attól a nyártól kezdve már korántsem volt egyhangú az életem. Napjaim nagy részét olvasással töltöttem. Akkoriban már a zene is elkezdett érdekelni. Talán ekkor, és ezzel a két dologgal indult meg az a folyamat, aminek kapcsán az iskolatársaim, s a környezetem is kivetett magából.
Csodabogárnak tartottak, kinevettek a stílusom miatt, s az akkor kialakulóban lévő eszméim, életszemléletem miatt. Szívemnek a pop- és diszkózene helyett az ír dalok után a rock és a metál, később pedig természetese n a gothic zene volt kedves. Tinimagazinok és csajregények helyett pedig az okkultista, természetfölötti dolgokkal foglalkozó könyvek, melyek nagy részét a nagymamámtól kaptam.
Néhány év múlva, mikor középiskolába kerültem, sokan drogosnak tituláltak, emellett pedig még deviánsnak és álmodozónak is. Ezeknek oka nagyrészt a túlzott mennyiségű fekete ruha, a fekete szemceruza és az anyámtól örökölt sápatag arcbőr volt. Miután többszöri felszólításra sem voltam hajlandó ezen változtatni, a tanárok is ellenem fordultak. Ez a jegyeimen szerencsére nem látszott meg, így el tudtam titkolni ezt a szüleim elől. Belül azonban szenvedtem… Egyetlen barátom sem volt, nem létezett számomra más, csak a zene, a könyveim, néhány dal, papír, ceruza, s a fehér angóramacskám, Iris.
Az ilyesfajta művészetekbe való menekülés úgy ahogy, de pótolta a társasági élet hiányát. Szinte ki sem mozdultam otthonról. Mindig csak a nyarat vártam…
Egy napon azonban megváltozott az egész életem. Már csak pár hét volt a nyári szünetig, amikor édesanyám egy délután sírva nyitott be a szobám ajtaján a legrettenetesebb hírrel, amit valaha csak képzelni tudtam: a nagyi meghalt.
Akkor már 16 éves voltam. Azóta sem emlékszem tisztán arra a délutánra. Egy világ omlott össze bennem. Képtelen voltam a sírásra. Az iszonyatos fájdalom mellett egy szörnyű balsejtelem kezdett egyidejűleg kibontakozni. A nagyit megölték… Igen, biztosan megölték… Hisz mesélt azokról a szörnyű teremtményekről, akik rájuk vadásztak az éjszakában, s az életüket, az erejüket, a vérüket akarták…
Igen… Azóta már tisztában vagyok azzal, hogy a nagymamámat, s a kovenjük többi tagját Tremere vámpírok ölték meg… Mily különös a Sors fintora, nem igaz…? És nemcsak őket…
A halálhírt követő napon anyám titkon, az éjszaka leple alatt Írországba utazott. Semmi mást nem hagyott maga után, csak egy levelet, melyben leírta, kötelessége utánajárni annak, mi is történt az édesanyjával. Azért nem szólt nekünk, mert tudta, vele tartanánk… Főleg én… Soha többet nem tért vissza. Tudtam, hogy vele is végezniük kellett…

Apám a történtek után mély letargiába zuhant. Ahogy én is. Úgy éreztem, elveszett minden, ami valaha fontos és értékes volt számomra. Elveszítettem az egyetlen embert, aki segítségemre volt az önmagamra való rátalálásban, aki biztatott, hogy ne adjam fel, maradjak önmagam, ne féljek senkitől… Hiszen mindennek meglesz a jutalma… De hol van akkor ő?
Ezek után apámmal egyedül maradtunk a londoni házban. Ahelyett, hogy a két haláleset összekovácsolt volna bennünket, inkább csak távolabb kerültünk egymástól, mint valaha. Teltek az évek, s én méginkább magamba fordultam, mint azelőtt. Egyre sötétebb s depressziós hangulatú zenéket hallgattam. Nem énekeltem többé, csak próbáltam kiírni magamból az érzéseimet, mégsem éreztem soha úgy, hogy sikerül. Iris volt talán az egyetlen vigaszom… De a lelkem mélyén megbúvó sötét fájdalom ellen ő sem tehetett semmit.
Épphogy csak betöltöttem a tizenkilencedik életévemet, mikor apám bejelentette, hogy visszamegy a szülőhazájába munkát keresni, mondván, hogy itt Angliában már nem olyan jók a fizetési arányok, mint más országokban. Ezt meglehetősen furcsának találtam, mert azelőtt sosem beszélt ilyesmiről. Titkon azonban örültem is neki, hisz akkor egyedül maradhatok végre, s semmi sem lesz, ami megzavarja csendes letargiába burkolózó magányomat.
Kezdetét vették az utazási előkészületek. Eladtunk az oly sok fájdalmas emlékkel teli családi házat, s kiválasztottam egy házat a külváros szélén, melyet Apám meg is vett számomra. A berendezéshez szabad kezet kaptam. Meg is lett az eredménye. Nagyon szeretem ezt az ódon kis épületet. Még a mai napig jó szolgálatot teljesít…

Szóval Apám megígérte, hogy külföldről támogat majd engem, a tanulmányaimat s egyéb szükségleteimet is, időnként pedig majd meg is látogat engem. Ezzel visszautazott Milánóba.
7 év óta egyszer sem jött el… Bár becsületére legyen mondva, a pénzt azóta is küldi minden évben, néha egy-egy levelet is mellékel hozzá, melyet mindig azzal zár, hogy nemsokára eljön hozzám.
Egy idő után rá kellett jönnöm, csak azért ment vissza, mert meg akart szabadulni tőlem is, mint a múltjának egy fájdalmas szilánkjától. Ha jól csiripelték a madarak, azóta már jól menő állása van, s valami olasz kurvával is összejött… Ennyit erről! Szegény anyám… Na, de hamarosan már a pénzére sem lesz szükségem, s akkor végre elfelejthetjük azt is, hogy valaha vérrokonok voltunk…

*

Ettől kezdve még magányosabban teltek a napjaim. Egyedüli társam most már tényleg csak Iris lett, aki mind a mai napig hűségesen dorombol az ölemben. Igaz, ma már kicsit más módon is ösztönzöm erre, mint annak idején…
Magamra maradtam, és az egyedüllét egy idő után őrjítővé vált. Ekkortájt egy londoni egyetem irodalomkarára jártam, mely talán még nem is lett volna olyan rossz, ha nem vetettek volna ki maguk közül továbbra is a diákok. Titkon még abban reménykedtem, hogy az egyetemen minden más lesz… De az emberek ott is ugyanolyan képmutatóak és önző egoisták, mint bárhol máshol. Senki sem volt képes meglátni a felszín alatt rejtőző értékeket.
Az egyhangúságot és a magányomat megtörve éjszakánként sétálgatni jártam. London fényes, kivilágított utcáit jártam mintegy megváltást keresve.
Egy ilyen éjszakán betévedtem egy Asylum nevű szórakozóhelyre. Eleinte minden nagyon furcsa volt, de örömteli is egyben. Kedvemre való zene szólt, szememet nem bántotta holmi éles fény, s az emberek is mintha hozzám hasonlóak lettek volna. Tétován álldogáltam csak az ajtóban, mire az egyik közeli asztaltól egy hangot hallottam: „Hé, gyere ide közénk, magányos holló!”

A hang forrása felé fordultam, majd egy furcsa gót-társaságot pillantottam meg az asztal körül ülve. A hang egy szőke rasztahajú sráctól származott, s vidám arcán egy mosoly ült, miközben integetett felém.
Négyen voltak, szinte egytől egyig extrém fekete ruhákba öltözve, néhányukon testékszerek és különleges tetoválások díszelegtek. Ezekkel az egyedi és ötletes kombinációkkal szinte azonnal belopták magukat a szívembe.
A raszta srác haja válláig ért, fülében fülbevalók voltak, vékony testalkatára elegáns, de meglehetősen extravagáns fekete nadrág s póló feszült. Vékony ajkait még mindig mosolyra húzva emelte rám kék szemeit.
„Úgy látom, nincs társaságod, magányos holló… Volna kedved csatlakozni hozzánk?” – kérdezte.
A mellette ülő fiú sötét hajában mélyvörös csíkok bújtak meg. Enyhén festett szemei és lágy arcvonásai csendes melankóliát tükröztek. Vékony ajkaiban ajakpiercing csillogott. Hellyel kínált.
Az asztalnál ült még egy tűzpiros hajú, erősen sminkelt leányzó, meglehetősen formás és tetovált testét kihangsúlyozó lenge, de annál vadabb stílusú szerelésben. Mellette pedig egy tépett fekete hajú, szemüveges fiú ült biztató mosolyt küldve felém néhány piercingen át, melyek arcán díszelegtek.
Életem egyik legjobb döntése volt, hogy elfogadtam a meghívásukat. Akkor még persze sejtelmem sem volt, hogy a jövőbeni zenekarommal, s a leendő legjobb barátaimmal elegyedek beszélgetésbe.
Azon az éjszakán véget ért számomra a magány. Attól kezdve szinte minden nap találkoztunk az Asylumban.
Kis idő múlva kiderült, hogy a négy különc fiatalkoruk ellenére is jelentős zenei alappal és elvont érdeklődéssel rendelkezik. Őszinte figyelemmel fordultak mindazon történetek felé, amit annak idején a nagymamámtól tanultam. Sokszor szinte ámulattal hallgattak egy-egy ír népdalt, amire nagy nehezen sikerült rávenniük, hogy elénekeljem. Később aztán levetkőztem a kezdeti szégyenlősséget, és ismét énekelni kezdtem. Visszatért belém az alkotói kedv.
Barátságunk lassacskán elmélyült, s egy szép éjszaka elhatároztuk, zenekarrá alakulunk. Én kaptam meg az énekesi posztot. A nevünk pedig az első találkozás emlékére „magányos holló”, azaz Neglectum Corvus lett. Néhány hónap múlva már azon kaptuk magunkat, hogy a házam egy használaton kívüli szobájában már igazi kis próbaterem áll rendelkezésünkre, és egyre több időt töltünk itt együtt.

A banda tagjai eleinte olyanok voltak, akár a tűz és a víz, a stílus és a zene iránti rajongás azonban a legszorosabb kapcsolatot vonta közénk, ami valaha is létezett.
Elsőként talán Wictort kell megemlítenem, mert mindig is ő volt a nagydumás. Annak idején is ő volt az, aki valami isteni sugallat hatására maguk közé hívott azon a bizonyos éjszakán. Tipikus társasági arcnak számít a helyi gót körökben (na meg hatalmas Don Juan is egyben), a banda kitűnő szólógitárosa. Van mire büszkének lennie…
Van közöttünk egy francia származású srác, Xavier Zaitoun, aki sokszor átkozta már el jellegzetes hangzású francia nevét egy-egy bemutatkozáskor. Ő a basszusgitáros, még a különcök közt is a legnagyobb különcnek számít a zenekarban. A többiek úgy gondolják, hogy világéletében olyan csendes és mélabús volt, mint amilyennek megismerték. Titokzatos arc, tulajdonképpen senki sem tud róla túl sokat… És ez így van jól. Velem persze más volt a helyzet…
Aztán ott van még a másik női tag, Miranda, a tipikus „vad csaj”. Lángvörös fürtjeivel és extrém megjelenésével remekül mutat a szintetizátorok mögött. Na meg a nagy szája a koncertek után, ha jóképű gót srácok vannak a közelben… Hm…
És nem szabad megfeledkeznem Danről sem, az extravagáns dobosról, a „zenekar eszéről”. Tinikorában állítólag sokat lógott a londoni punkok társaságában, úgyhogy számos punkos elemet épített bele akaratlanul is a Neglectum Corvus hangzásvilágába. Remekül csinálja azt, amit csinál. Az ő esetében tökéletesen igaz az a mondás, hogy a látszat néha csal. Szélsőséges, deviáns megjelenése ellenére ő a banda talán legmegfontoltabb embere.

Hm… Még mindig ugyanúgy beszélek róluk, mintha minden ugyanúgy lenne, mint akkor volt… De nem.. Sajnos nem…

*

Az egyetemet otthagytam, hiszen nem éreztem már szükségét, hogy egy napnál is többet töltsek egy olyan átkozottul szar környezetben, ahol tombol a képmutatás és a beszűkült ostobaság. Úgy döntöttem, magántanuló leszek, s ezentúl az éneklésnek, a művészetnek, a zenekaromnak áldozom az életem. Végre volt valami, amit annyi idő után ismét igazán magaménak érezhettem.
A nagymamámtól hallott versek, történetek és dalok mind-mind beépültek a zenénkbe, lassan egybeforrottak a gótikus zene hangzásvilágával, hangulatával. A számok szövegének nagy részét én írtam, és boldog voltam, hogy megőrizhetem egy általam olyannyira szeretett személy emlékét ilyen formában is.
Szépen-lassan összerázódott tehát a társaság, és kis idő múlva a helyi klubok után már London szerte s néha vidékre is meghívtak minket egy-egy kisebb klubkoncert erejéig.
A start elég kemény időszak volt számunkra, hiszen minden segítség nélkül vágtunk bele a bizniszbe. Hamarosan viszont azon kaptuk magunkat, hogy a saját szubkultúránk egyik legismertebb helyi zenekara lettünk Londonban. Egyre nagyobb mértékben lett úrrá rajtunk az izgalom és az adrenalin a koncertjeinken tomboló kisebbfajta tömeg láttára.
A sikereken felbuzdulva még több időt töltöttünk együtt zenéléssel, új dalok írásával, de azért bőven jutott idő szórakozásra is. Egész népes rajongótáborunk alakult ki a helyi gothic körökben, szóval a nyüzsgés minden egyes koncert alkalmával garantált volt.
Néhány nyugisabb időszakban az éneklés mellett basszusgitározással foglalkoztam, melyet Xavier birkatürelmének köszönhetően pár hónap múlva sikerült is elsajátítanom valamilyen szinten. Ezzel az ártalmatlan oktatással azonban kezdetét vette valami más, furcsa dolog is, mely számomra addig szinte teljesen ismeretlen volt.
Azon kaptam magam, hogy a zenekar esti próbái után a Xavier-vel való gitárgyakorlás egy vagy két órával is tovább tartott. De ezeknek a nagy része már nemcsak gitározással telt. Eleinte csak néhány félénk pillantás a gitárhúroktól egymás szemébe utalt arra, hogy közöttünk már nem csak a zene az egyetlen összekötő kapocs.
A kezdetektől fogva éreztem, hogy Xavier is őriz magában valamit (akárcsak én), és nem gótikus megszokásból van az arcán az a mély és méltóságteljes melankólia. Az igazat megvallva az első pillanattól vonzódtam ehhez a titokzatos, árnyékokba burkolózó sráchoz, de még magamnak sem mertem beismerni. Vagy talán nem ismertem fel az érzést…? Ki tudja…

Pár hét alatt a fokozatosan elhúzódó gyakorlások hosszú, átvirrasztott éjszakákká értek, melyekben már egyre inkább a lelkünk húrjai vették át a szerepet. Sok-sok kávéscsésze, jó néhány szál cigaretta, teli hamutálak, csonkig égetett gyertyák, és pár száz szénné hallgatott CD tudna mesélni ezekről az éjszakákról.
Emlékeim szerint Xavier volt az első ember, akinek képes voltam igazán megnyitni a lelkem. Rengeteget beszélgettünk. Az elején persze óvatosan bántunk egymással. Később aztán egyre többet adtunk át a másiknak, megismertük egymás életét, s a végén már súlyos titkok őrizőivé váltunk.
Kiderült örök komorságának oka is: alig volt 17 éves, mikor elvesztette a húgát, s ezt az óta sem tudta teljesen feldolgozni.
Lassanként egy lelki társat kezdtem érezni Xavier személyében, és ezzel ő sem volt másképp. A távolság éjszakáról éjszakára egyre rövidült közöttünk (mindkét értelemben), azonban az első csókig még hosszú út vezetett…
Mindeközben a zenekar karrierje egyre csak felfelé ívelt, s hamarosan már távolabbi nagyvárosokba is kaptunk felkéréseket, mindezzel pedig egy feladatot is, miszerint pezsdítsük fel az ottani szubkultúra képviselőit.
Nos… Mi tagadás… Az esetek csaknem 100%-ában sikerrel jártunk.
Azt hiszem, ez volt életem legszebb időszaka… A zenekarom, a barátaim karrierje s egyben a magánéletem is csúcsponton volt.

*

Xavier-n eleinte csak annyit lehetett észrevenni, hogy valamivel többet, és mintha valamivel őszintébben is mosolyogna a megszokottnál. Na meg hogy szokatlanul sok időt tölt Darla Genova lakásán a zenekarpróbák után…
A bandatagok szépen-lassan megneszelték az amúgy sem túl nagy titokban tartott dolgot, miszerint a magányos holló nem magányos többé. A két hallgatag különc egymásra talált. Ki tudja, ha nem történik meg az, ami megtörtént, talán még az eljegyzésünk napja is megvirradt volna. (…) Ez mára már több szempontból is irreális…
A zenekar két éves pályafutása után 2001-re a Neglectum Corvus neve úgy híresült el Londonban és néhány régióban, mint az igazi, romlatlan gothic zenekar. Rövidesen már kisebb fesztiválok állandó fellépőivé váltunk.
Nemsokára elérkezett 2001 nyarának legnevesebb rockbulija, melyen Anglia legtehetségesebb zenekarai csillogtathatták meg tudásukat. Mi elég fényesen csillogtunk… Legalábbis elég fényesen ahhoz, hogy egy Toreador vámpír éles szeme kiszúrja magának az akkor még korántsem olyan nagynevű együttest. És ezen belül is az énekest… Engem…
Nem sokkal a koncert után az egyik fesztiválszervező jött oda nagy lelkesedéssel a backstage-ben üldögélő csapatunkhoz azzal, hogy egy neves menedzser kíván beszélni a zenekarral. A banda természetesen ujjongott örömében. A kitörés lehetőségét láttuk egy menedzserben, aki akár országosan is ismertté teheti a Neglectum Corvus nevét. Akkor még én is velük örültem… Hisz nem tudtam, mi vár rám…
Néhány perc múlva egy magas, szemüveges, barna hajú és szemű, megnyerő külsejű, fekete öltönyös alak lépett be a backstage ajtaján. Visszagondolva, talán csak az volt rajta kissé rendellenes, hogy a szokásosnál sápadtabb volt, mit az arcába hulló félhosszú sötét haj ki is hangsúlyozott. De ez a tulajdonság egy gót szemében inkább csak szexepilnek számított…
Bemutatkozott: a neve Victor Hudson, elég régóta dolgozik már ezen a pályán (de még milyen régóta…), s úgy véli, már kellőképpen fogékony ahhoz, hogy ki tudja választani a kivételes tehetségű együtteseket. És mivel megragadta őt a Neglectum Corvus egyedi, bár kissé szokatlan hangzásvilága, szeretné felajánlani a segítségét a későbbiekben, s szárnyai alá venni a csapatot, mert kár lenne értünk, ha csupán csak az angolok hallgathatnák a banda rendkívüli ízléssel megáldott tagjainak zenéjét.
A többiek – s köztük én is - természetesen azonnal és izgalommal teli örömünket egyáltalán nem leplezve igent mondtunk.
Victor mosolyogva rázott kezet mindannyiunkkal, s bejelentette, hogy holnap este várja a zenekar frontemberét – engem – a lakásán a részletek megbeszélése érdekében. Majd távozott.
Aznap este hatalmasat bulizott a banda. Felszabadultak voltunk és gondtalanok, a ránk váró siker édes ízét éreztük a zengő koccintások után minden egyes korty alkoholban, amit a ránk váró jövőbeli izgalmakra ittunk.
A hírnévért azonban a legnagyobb áldozatot kellett fizetnem, amit csak lehetett. Ez vezetett végig azon az úton, mely végén az életem gyökeresen és visszafordíthatatlanul megváltozott.

*

A következő nap is jóleső izgatottságban telt. Mindenki az estét várta. Én is. Fogalmam sem volt, hogy aznap lélegzem utoljára… Pedig, ha sejtettem volna valamit is, azt hiszem, felkelek hajnalban, hogy láthassam az utolsó napfelkeltémet…
Lassan elérkezett a megbeszélt időpont, és megjött értem Hudson sofőrje egy fekete Mercedesszel, és elvezetett egy viszonylag gazdagnak számító londoni negyedbe, ahol köztudottan neves üzletemberek, brókerek, kereskedők és jogászok laktak. Felkísértek Victor nem túl nagy, ámde annál elegánsabban berendezett lakásába, mely éppen attól volt olyan ízléses, hogy mellőzte a fölösleges fényűzést és luxust. Elismerősen nyugtáztam is magamban: nem egy ostoba sznob fedele alá kerültem. Bár ez vajmi keveset számított…
Miután kettesben maradtunk, hellyel kínált a nappaliban álló keleties stílusú bőrfotel egyikében, majd leült velem szemben, s kezdetét vette a megbeszélés.
A zenekar történetéről kérdezett, a pályafutásunkról, a tagokról, a szövegek születéséről, céljainkról, s egyéb hasonló dolgokról. Majd a téma szinte egyik pillanatról a másikra furcsamód az okkultizmus és más természetfölötti dolgokra terelődött. Ha jól emlékszem, a dalok szövegeivel kapcsolatban…
Az érdekelte, hogyan viszonyulok az ilyesmikhez… Pár perc múlva már azon kaptam magam, hogy könnyezve mesélem neki a nagymamám és a boszorkánykovenem történetét. Ez még önmagam számára is megdöbbentő volt, hisz Xavier-n kívül soha senkinek nem beszéltem ezekről. De valami furcsa erő arra késztetett, nyíljak meg ennek az… embernek?!
Victor együttérzően hallgatta a történetem, s aztán különös dolgokat mondott… Hogy segíteni fog nekem megbékélni önmagammal… Hogy lehetőséget ad nekem kiadni magamból a mardosó fájdalmat, s talán esélyt is arra, hogy egyszer majd bosszút állhassak mindenért… És… kötelességének érzi, hogy megőrizzen engem keserédes ragyogásomban az örökkévalóság számára.
Elindult felém. Nem emlékszem pontosan, hogy mi is történt. Eleinte féltem, azt hiszem… de nem próbáltam menekülni. Az a titokzatos hatalom arra késztetett, maradjak. Közel engedtem magamhoz. Lassan, gyengéden átölelt, és a következő pillanatban egy éles fájdalmat éreztem a nyakamban, mit egy addig még soha nem tapasztalt extázis és gyönyör követett. Aztán minden elsötétült…
Nem emlékszem semmire, csak valami koromsötét, csöndes, halálosan csöndes, ringató érzésre…
A következő tiszta emlékem, hogy vérízzel a számban fekszem egy ágyon, Atyám (igen… Victor Hudson… az Atyám…) pedig felsebzett, vértől csöpögő csuklóval térdel fölöttem, s fürkésző tekintete az arcomat kutatja… Majd néhány perc múlva segítségével kitántorogtam a fürdőszobába, hogy kiadjam magamból mindazt, amire az elkövetkezendő időkben már nem lesz szükségem.
Később ismét az ágyon feküdtem, s egy sötét színű pohárból bíborvörös vért itatott meg velem… Nem éreztem semmit, csak az isteni vitae erejét, ahogy szétárad a tagjaimban.
Végül első égető és kínzó Éhségem lecsillapodtával Victor beszélni kezdett…
Én nem tettem mást, csak hallgattam… És arra gondoltam, miért én…

Aznap éjszaka már nem mentem vissza. Victor nem engedett. Azt mondta, majd holnap visszamegyünk, és közöljük az együttessel, hogy megkötöttük a szerződést, és elkezdhetjük a közös munkát. Ezzel együtt pedig a kettőnk közös munkáját is…
Hihetetlen volt ez számomra… Nem tudtam elképzelni, hogyan kerülök majd az emberek szeme elé. Úgy éreztem, megtámadott valami halálos kór, ami elsorvasztja az egész testet, s én magamon viselem a rothadás jeleit. Azt gondoltam, ha a többiek meglátnak, az egész az arcomra lesz írva, s romba dől minden… Bár ha őszinte akartam lenni magamhoz, ez már pár órával ezelőtt bekövetkezett.
Victor csak annyit mondott, hogy az érzéseim természetesek. De nyugodt lehetek afelől, hogy a többiek semmit sem fognak észrevenni, hisz látszatra cseppet sem változtam. De azt a két hegyes szemfogat jobb, ha nem mutogatom… Meg kell tanulom leplezni az immár természetfeletti mivoltomat. Természetfeletti… Én akkor még a „mocskos vérszívó” kifejezést használtam volna…
Egyszóval Atyám semmi akadályát nem látta abban, hogy ugyanúgy folytassam a számára oly rendkívüli, művészettől sugárzó létemet. Irigyeltem ezért… Én egyáltalán nem így voltam ezzel…
Pár dolog kétségkívül meg fog változni, de azzal nyugtatott, ő ott lesz mellettem, és segíteni fog beilleszkedni abba az újszerű létbe, melynek most már én is tagja vagyok, és elsajátítani mindent, amiben a vámpírlét ajándékaként én is részesülhetek.
Hiába értettem minden szavát… Mégsem tudtam felfogni szavainak valódi jelentéseit. Voltaképpen ott voltam anélkül, hogy a világban bármi is változott volna, és mégis minden átalakult a szememben. Meghaltam… De mégsem teljesen… Fene se értette ezt…
Annyit viszont biztosan tudtam, hogy ugyanúgy ott van Xavier, a zenekar, a színpad, az emberek… Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam… De valahol a lelkem mélyén, azt hiszem, valami halvány gyönyör parázslott fel bennem… Elkezdtem szeretni az Atyámat…

*

Még abban a néhány szenvedéssel teli órában, amit Victor lakásán töltöttem, megfogadtam, hogy nem szennyezek be senkit a társaim közül az engem ért mocsokkal. Bár minden éjjel egy fedél alatt lesznek egy két lábon járó halottal, meg kell próbálnom ezentúl a lehető legkisebb felületen érintkezni velük. És még mindig ott volt Xavier…
Másnap este felhívtam Mirandát, s meglehetősen remegő hangon arra kértem, hogy egy óra múlva mindenki legyen a lakásomban. Victorral hamarosan odamegyünk, és megbeszélünk minden további teendőt a zenekar ügyével kapcsolatban. Miranda erre gyanakvó hangon (vagy talán csak én éreztem annak?) azt kérdezte, történt-e valami baj…
Nem történt semmi… Igazán semmi…
Azon az éjjelen megkötöttük a szerződést, s Victor Hudson hivatalosan is a Neglectum Corvus menedzserévé vált.
És azon az éjjelen Xavier utoljára maradt velem… Nem sírtam. Nem volt szabad sírni. Az arcomon legördülő vércseppeket nem tudtam volna kimagyarázni. Így is túl nehéz volt… Erőt kellett vennem magamon.
Nem felelhettem neki a miértekre… Megfogadtam, hogy nem rántom magammal a kárhozatba, mégis oly nagy volt a kísértés… A hajnal lassan közeledett, s a Nap első sugarainak beköszöntével a holló ismét magányos lett… Kegyetlen álomba sírtam magam…

A zenekar karrierje hónapról hónapra egyre felfelé ívelt, Xavier pedig lassanként visszatért a rá oly jellemző csendes melankóliába. Minden a kezdetekhez vált hasonlatossá. A tagok eleinte gyanakodva szemlélték nappali kimaradásaimat és a furcsa távolságtartást velük szemben, de egy idő után láthatólag hozzászoktak. A kimerültség és a Xavier-vel való szakításom számlájára írták az egészet. Ám ez csak egy nagyon kis részét képezte az igazságnak…
Azt hiszem, így is hálás lehetek a Sorsnak azért, hogy a zenekar, s ezzel együtt a barátságunk is – bár igaz, kicsit máshogyan –, de megmaradt.
Fogadalmam, miszerint senkit nem szennyezek be az átkommal, sajnos teljesíthetetlen maradt. Miranda mindig is minden lében kanál volt… De nem gondoltam volna, hogy egyszer ez még komolyan a kárára válhat.
Egy kisebb klubkoncert után véletlenül (?) megpillantotta, amint az aznap esti vacsorámat fogyasztom éppen az öltözőrészlegben. És ahogy az lenni szokott, sikítva rohant volna kifelé az éppen a pultnál állomásozó bandatagokhoz. Ehelyett egyenesen az ajtóban álló Victor karjaiba futott. Atyám akkor először parancsolt rám: vagy a ghoulommá teszem, vagy meg kell halnia. A Maszkabál nem sérülhet…
Én pedig – vonakodva bár – de megitattam őt a véremből… s közben átkoztam Miranda heves és meggondolatlan természetét…

*

7 év telt el attól a naptól kezdve, mely örökre megváltoztatta az életem. A Neglectum Corvus neve már nem csak Nagy-Britannia-szerte ismert. Ugyanúgy telt házas koncerteken játszunk Londonban, ahogy egy berlini fesztiválon. Sőt, többen már azt rebesgetik, hamarosan Amerika kapui is megnyílnak előttünk.
Victor is jól végezte a munkáját. A zenekart és engem illetőleg is… Azt hiszem, hálás vagyok neki…
Amióta megörökölte a Toreador elsőszülötti posztot a londoni Herceg mellett, egyre kevesebb ideje jut a Neglectum Corvusra. De hát erről szól a vámpírok élete… Végeérhetetlen hatalmi harcokról…
Tulajdonképpen igaza volt Atyámnak. Nem sok minden változott. Ugyanott lakom, ugyanúgy színpadon állok, ugyanúgy éneklek, mint azelőtt (sőt, a vámpírlét áldásos hatásának köszönhetően talán még jobban is), ugyanazok az emberek vesznek körül…
Ugyanúgy élek, csak a táplálék más… rettenetes táplálék… És a Nap iszonytató hiánya…
Xavier… Nem! Őrá nem szabad gondolnom! Rá már nem gondolhatok!
Néha összevillan a tekintetünk… S még ma is ott látom benne azt a vád nélküli, szomorú miértet, ami annak idején megválaszolatlan maradt. Valahol mégis úgy érzem, hogy számára már mégsem teljesen megválaszolatlan. Hiszen abba a bánatos tekintetbe valami különös részvét is vegyül… Kétlem, hogy csak képzelegnék… Talán a szerelem bukott angyalai fülébe súgtak valamit az igazságból…
Ölelésem éjszakája óta folyamatosan azt a bizonyos miértet keresem. És a célt… A létezésem e formájának célját. Még most is hiszek abban, hogy mindennek, ami megtörténik velünk, oka és célja van!
Ízig-vérig az éjszaka gyermekévé váltam. De mégis, mikor a közeledő hajnal érkeztével álomra hajtom a fejem, sokszor látom felsejleni csukott szemeimen keresztül a nagymamám alakját. És mesél nekem… Mesél, ahogy régen tette, s én hallgatom… De ezek a mesék már nem tündérekről és varázslókról szólnak…
Hanem az utamról a Megváltás felé…


Varis
2008. július (a Vampire - The Masquerade alapján)