Egy gyilkos elméje

Annyira szép, annyira jó. Finom puha, az édes illata elárasztja az orrom. Nem éreztem még ilyet. A régebbiek, mások voltak. Kesernyésebbek. Most, mintha a Mennyben lennék. Ahogy hozzáér a kés, apró pici vágást ejtve rajta. Ahogy látom az első csepp vért felbuggyanni. Mélyebbre vágok, s mintha vajat szelnék. Hallom az éles sikolyait. Ő lesz az első remekművem. Pici szemei rám merednek. Egy szó hangzik el a szájából.

- Kérem ne! – óvatosan mondja, a fájdalom kiszűrődik a hangjából. Elmosolyodok. Biztatóan. Erre ő is bár kínnal teli, de mosolyra húzza pici puha ajkait. Azt hiszi megenyhült a szívem. Abbahagyom. Nézem, ahogy remegés fut végig testén. Picike kezét felémnyújtja. Apró kezét látván, az őrület lesz úrrá rajtam. Szemeim kidüllednek. Szám őrült vigyorba húzódik. A kicsi megrémül. Újra sikítozni kezd, erre én sátáni kacajba kezdek. Menekülni próbál. Apró kezeivel húzza magát a földön. Hagyom, hadd higgye, hogy elmenekülhet. Megpróbál felállni. Sikerül neki. Pici lábait egymás után szedve futni kezd. Nekem csak lépkednem kell. De 2 méternél közelebb nem megyek. Szeretek játszani. Most fogócskázni akar? Minden bizonnyal. Elmosolyodok újra. Ez a kedvenc játékom. Emlékek villannak a fejemben.

„Még fiatal koromból, ahogy édes drága húgom menekül előlem. Ő is ugyanígy sikított. Imádtam a hangját. Imádtam a testén ejtett vágásaimat. Eleinte nem félt tőlem. Csak játszottunk, de a vér megbolondított.”

Mind a mai napig, imádom a kis patakocskákban csordogáló vér látványát az emberi testen. De felnőttekhez nem nyúlok, azok erősebben küzdenek, velük nem lehet játszani. De ő, aki itt fut előttem. Ő minden percben csak a játékra gondol. Megérte várni rá.

„Mikor kint álltam a ház előtt. Figyeltem következő áldozatom, de megláttam őt. Olyan kicsi volt. Még zsenge hús. Éretlen, puha bőr. Gyönyörű szőke haja megrészegített. Első látásra beleszerettem. El kellett hoznom. Ő megadhatja nekem azt a kellemes érzést, hogy édes magas hangján sikolt fel az éjszakába.”

Ahogy fut előttem, virágos ruhácskája ide-oda ring rajta. Annyira szép látvány. A padlóra nézek. Picike vörös foltok. Vér. Jobban felnyitotta a sebet, amit vágtam rajta. Igen, ez tetszik nekem. A foltok lassan tócsába válnak.
- Ne menj tovább, ha életben akarsz maradni drágaságom! – kiáltom utána, némi gúnnyal a hangomban. Hirtelen megáll. Nem mozdul. Csak a fejét fordítja felém. Milyen csinos arc. Szinte fehér a bőre. Szőke, göndör haja, keretbe foglalja arcát. Szemhéján pici kék festék. Ajkai vörösen csillognak akár csak a vér. Porcelánbaba. Én festettem ki. Így sokkal élénkebben néz ki, s mégis egy babára hasonlít. Ajkai mozognak, de a fejemben csak saját vonzó képeimet látom. Végül mégiscsak hallgatom, hogy mit mond.
- … nem tettem semmi rosszat. Kérem bácsi, ne bántson. – apró könnycsepp folyik le arcán. Milyen megható. De így túlságosan életszerű. Most már nem vigyorgok. Bosszankodok. Miért nem néz ki úgy, mint egy baba? A könnyek, le kell törölnöm a könnyeit. Közelebb lépek hozzá.
- Nem foglak bántani, csak hadd töröljem, le a könnyeid, kérlek. – lehet, hogy a „kérlek” szó volt, de hatott. Újra mosolyogni látom. Mutatóujjamat felemelve, bőréhez érek. Megrázkódok. Nem, nem a félelemtől, hanem attól a selymes bőrtől, amit az ujjam alatt érzek. Feljebb viszem ujjam, s letörlöm a picike könnycseppet az arcáról. Most már kedvesen mosolyog, miközben még mindig csordogál a vére. De nyugodtabb. Ilyenkor olyan aranyosak. Végig simítok arcán. S ujjaimat beletúrom hajkoronájába. Olyan meleg, vanília illatú. Milyen finom. Felemelem a földről, s az ölembe ültetem. Ő csak mosolyog. Már nem fél. De én még ott vagyok. Nem tűnt el az ölni vágyásom. Simogatom illatos haját, s közben halkan beszélek hozzá.
- Nem lesz semmi baj, nem fog fájni, nem fogok semmit érezni. Olyan kis törékeny vagy s gyönyörű. Te vagy a legszebb kislány, akit valaha láttam. Mond, hogy hívnak s hány éves vagy? – kérdem tőle lágyan.
- Bácsi, engem Charlotte-nak hívnak. És… - pici kezét felemelve, mutatóujjával elkezdi számolni ujjait. – … és 3 éves vagyok – mutatja fel három ujját mosolyogva.
- Hogy te milyen ügyes vagy – bólintok. Kicsit erősebben húzom meg véletlenül a haját. Halk sikkantás hagyja el a torkát. Hirtelen meg is feledkeztem, hogy mit akartam csinálni, de ez a kis hang visszatérített a valóságba. Igen, én fel akartam vágni picike testét s elmerülni mennyei édes vérében. Ettől újra visszaköltözik az őrület a szemembe s a mosolyomba. A kislány kikerekedett szemekkel néz rám. Újra ellepte a félelem pici arcát. Felállok a székről, s visszatérek, oda ahonnan elindultunk. Ahol hagytam a késem. Újra a földre eresztem, de kezecskéjét nem engedem. Ő szaladni próbál, de én erősen tartom. S újra sikítozni kezd. Most már kezdem unni picit, ezt a játékot. Nem várok tovább, eleget vártam már erre a pillanatra. Meg fogom a még mindig vértől csillogó késem, s lassan közelíteni kezdek a nyakához. Ő a döbbenettől s a rémület miatt mozdulni nem bír. Lefagyott. Csak nézte a kést, s ajkait nyitogatta további hangok kiengedésére, de már nem jött ki torkán semmi. Csak halk könyörgés.
- Esküszöm, hogy élvezni fogom. – vigyoromat még szélesebbre húzom.
- Kérem… Neeee! – s egyetlen vágással elmetszem a torkát. A vér melegen folyik rá a kézfejemre. Elengedem, s az ujjaimat ajkaimhoz emelem. S lassan élvezettel lenyalogatom róla a vért. Édes, meleg, mintha cukorkát ennék. Részeggé tesz. Egyre jobban elhatalmasodik rajtam az őrület. Letérdelek pici teste mellé. Szemei üvegesen néznek rám. Gyönyörű kék szeméből kiveszett a fény. Ajkai kiáltásba fulladtak, de már csak csendben kiált. Ruhácskáján vérfoltok jelentek meg az iméntivágás miatt. Megfogom a kezét. Leteszem a földre, hogy kinyújtva legyen. S a késsel apró darabokra kezdem el vágni a testét. Olyannyira szép a látvány, hogy nem bírok betelni vele. Felüvöltök, akár egy farkas. S egy utolsó csapást mérek a szíve irányába. Kivágom. Felállok, s csak nézem a pici szívet, amint vértől elázva az utolsó lüktetéseket próbálja nyomni. A kést egyenesen bele a szív közepébe állítom. S nem mozdul többet. Vigyorom lehervad.
- Azt hittem, hogy szórakoztatóbb lesz – mondom szomorúsággal a hangomban. – Nem baj, a következő élvezetesebb lesz – s az őrült kacajom hallatán felkelek, még mindig a cellában vagyok, az ágyon fekszem és röhögök, még mindig.
- Micsoda remekmű lesz belőle. Alig várom már, hogy kiszabaduljak innét, s elkezdhessem. – nézek mosolyogva fel a plafonra. S újabb képek tölti be az elmémet.