A Földért mindent!

Hideg szél, kopogó eső, könnyes szemek. Ez az, mi jellemzi azt, ami jár bennem. Egy ablakon nézek ki. A kerete fehér, már apró darabkák potyognak le róla. Az ablaküveg törött. Pici szúrást érzek a vállamon. Nekidőltem. Megkarcolt a törés. Nem fáj, ennél nagyobb fájdalmaim is vannak. A szemem nyitva, de nem kifelé nézek. Lefele, mindennél mélyebbre a lelkembe. Tudom jól, nem fehér. Vannak rajta fekete lyukak és karcolások. Kicsi sebek, amiket felnyitottam. Halk zeneszó. Zongora. Ismerem. Clint Mansel. Nagyon szép. Kívülről jön, de, mintha a lelkemben hallanám. Sír a hangszer, mert szomorú az előadó. A dal könnyekre fakaszt. Bánatomban sírok. Reménytelenségemben.

Üresnek érzem magam, mint holmi bábu. Marionett baba, akit ide-oda lehet mozgatni. Az életet hívom Bábmesternek, de az érzelmek azok, amik cibálnak s őrlik fel minden gondolatom. Ebben a pillanatban, mindennél nehezebb létezni. Nem akarok. Csak eltűnni, elbújni a világ elől. Egy vagyok a sok ember közül, de nem érzem magam annak. Kevesebbre tartom önmagam. Itt állok az ablak előtt és a fájdalmakra gondolok, amik történtek velem. Nem, nem megy másra terelni a gondolatokat. Nyomasztja a lelkem a magány és csalódás. Irigylem az esőcseppeket. Mindegyiknek meg van a maga párja. Ők nem egyedül esnek a földre. Többen vannak. Akárcsak télen a hópelyhek. Szépek és nem magányosak. Rajtuk nem lehet látni a fájdalmat, ahogy elolvadnak és elveszítik párjukat, mert újak és újak jönnek. Nem hallani sikolyaikat, ahogy szólítják vissza kedvesüket. Nem, mert később velük mennek. Nem maradnak sokáig magukra.

De az ember, ő sokáig is magára maradhat, ebben a kietlen és kaotikus világban. Nem mer egyedül lenni. Mérgezi lelkét a magány. Ugyanúgy, mint az enyémet. Cigarettára gyújtok. Narancssárga fénye rávetül az ablakra. A kifújt füst egy alakot formál. Mintha egy pár táncolna benne. Figyelem, ahogy távolodnak a szellővel s lassan eltűnnek. Szemem még mindig könnyektől nedves. A le nem hullott gyöngyöktől. Mert a könny, olyan érték, mint a tenger fenék legszebb igazgyöngye és csak kevés van belőle. Ámbár ebben a világban nem csak az emberek sírnak, hanem maga a Föld is. A Föld is veszített fényéből. Elpusztítják az emberek, ahelyett, hogy vigyáznának rá, pedig Ő, ami igaz szerelmünk. Senki és semmi nem lehet fontosabb, mint a szépséges Föld. Én is magányos vagyok. Gondolataim vissza-visszatérnek a Földre, de azonnal szárnyalni szeretnének újra. A cigaretta elégett. Kiejtem kezemből. Felhúzom magam az ablakpárkányra. Lenézek. Hatalmas köd és titokzatos mélység. Már nem jár más az elmémben, minthogy: „Ugorj!” De félek. Remegnek a kezeim, a lábaim. Nem merem megtenni. Becsukom a szemem s elképzelem azt a felhőtlen boldogságot, amit majd az Anya Föld fog adni. Előre lépek. A talpam alatt az üresség. S végül előredőlök. Kinyitom a szemem. Hatalmas köd, alattam s felettem. Ajkaim mosolyra húzódnak.

- Gyógyítsd meg magad szerelmem! – majd elnyel a teljes sötétség. A gondolataim már nem szárnyalnak. S végül én is csak abban a térben létezem tovább, ahova szerelmem szíve is száll majd…