Történetek

De hát... itt volt az idő! Ugrani, ugrani, ugrani! Mély levegőt vettem. Nekifutottam. Éreztem, ahogy a levegő karistolja az arcom. Ahogy a hideg belehasít a szememben. És éreztem, ahogy eltűnik a lábam alól a talaj. És akkor már éreztem, tudtam a végzetem...

Majdnem kétszer akkora volt, mint egy farkas, de ezek öten voltak. Elkezdték körbe fogni, és ezt nem hagyhatta. A főordas szeme egyértelműen fenyegető volt. Úgy látszott őt veszélyesebb ellenségnek látták, mint a gazdáját, ezért csak rá figyeltek. Nem hagyhatja, hogy valami baja essen az Embernek. Ekkor egy hatalmas üvöltést hallatott, és nekitámadt a vezérnek...

1930, ősz. Mint minden reggel, ez is álmosan és rossz hangulatban kezdődik. William- nak, az átlagos hétköznapi embernek, kinek munkája a más városban elhelyezkedő exportcégekkel való üzletkötés, ismét egy félelemmel teli napnak kell elébe néznie. El is indul, el fojtva magában azt az érzést, amivel nap, mint nap megküzd. Amint kilép az utcára egy rettegés hatol bele mélyen a lelkébe, keze pedig akár egy parkinson kórosnak, sebes remegésbe kezdett. De nincs más választása, mennie kell......

Amikor már jobban magához tért, erős köhögő roham rázta meg az egész testét. Közben éles késként vágta a torkát a fájdalom. Megfázott, tudatosodott benne ez a szörnyű gondolat. Nagyon utált beteg lenni, de ha nem húzzák ki valahogy, akkor rosszabb is történhet a betegségnél. Ekkor már érezte az éhség párját is, a jó öreg szomjúságot. Kiszáradt ajakkal vette a levegőt, és közben furcsa hangja volt a légzésének. Akadozós, reszelős. Eszébe jutott, amikor még kicsi volt, az apja elvitte a...

Jó néhány éve történt. Munkából hazafelé mindig útba ejtettem egy kis piacot, néha vásároltam is valamit. Egy alkalommal ott tébláboló idősebb úr szólított meg. Valaha kifinomult ízléssel összeállított öltözéke már kissé gyűrött volt. Rémlett, hogy valahonnan a távoli múltból ismerős, de sehogyan sem tudtam hova tenni. Kávéra hívott a közeli presszóba, hogy beszélgessünk...

A két barbár szemeiből meglepő, de félelem sugárzott, ahogyan Homlen lábai mellé szegezett tekintetükkel megbabonázva néztek egy pontra. Az elöljáró földig érő, szürke köpenyt viselt. Ősz szakálla és fehér haja azt sugallta, hogy egy öreg ember áll a terem közepén, tettei pedig azt, hogy egy igazi harcos...

Érzékien, a hátadat homorítva hátrébb csúsztatod a feneked, hopp megakadt valamiben. Kicsit felemeled, közben a melleid pont az én mellbimbóimhoz dörzsölődnek. Lassú, minden pillanatát élvező mozdulattal rácsúszol.
Egyre hatalmasabb lökésekkel néha körbe mozduló csípővel, de nagyokat lökve rajtad, csak ki-be mozgunk...

- De hogy érted, hogy kiképezte? Megtanította lőni, vagy mi?
- Ja… vicces, de a fiú már 5 évesen is elbírt egy pisztolyt, és úgy állt a kezében, mint ha csak te vagy én fognám, sőt, lehet, hogy biztosabban. Pedig csak 5 éves volt. Ölni ugyan nem ölt meg még senkit akkoriban, de a kihelyezett célokat egy lövésből eltalálta, sohasem lőtt ismét. Csakúgy, mint az apja.
- És az anyja mit szólt?
- Tudod jól, hogy ő mindig a férje mellett állt, így azzal sem ellenkezett, hogy...

Az emberek a szabadban ünnepelnek. Kockás takarókat terítenek a műfűre, amivel a Kormányzó minden évben beboríttatja az adófizetők pénzéből a folyópartokat.
A Szaporodás napja. Az egyetlen nap, amikor az ember erre képes...

– Ugye nem akarod megtartani? – kérdezte úgy, hogy rám sem nézett. Tudta, hogy imádom a gyerekeket. Azt is tudta, hogy biológiailag nem sok esélyt mondtak az orvosok babára. Egy fiatalkori betegség után szinte meddővé váltam. Ezért sem védekeztünk. Megbabonázva néztem rá. – Nem szeretném, ha megtartanád. – szólt ellenvetést nem tűrő hangon.
– Pedig nem fogom elvetetni! – kiáltottam. Felpattantam az ágyról, feltéptem az ajtót...