Történetek

Hogy csináljam? Honnan tudnám én azt. Még sosem csináltam. Nekifussak rögtön? Bele a dolgok közepébe? De hát mégis hogy?
Ismeretlen ösvényeken barangolva gondolkodtam hasonló zagyvaságokon...

A hiány egy különös érzés. Egyben jó és rossz, nehéz elfogadni, ez tény. Ennek is, mint mindennek, vannak különböző válfajai. Nem olyan egyszerű ezt megérteni, és még nehezebb felboncolni...

Ebben az írásomban tisztelegni akartam b. Temesvári Pelbárt előtt, aki szerintem a középkori skolasztikus irodalom csúcsát képviseli: felépítése, hosszadalmas körmondatai a középkort képviselik, de gondolatai, megfigyelései szinte a XX. század lélektani megfigyeléseit idézik. Művei közül mai szemmel talán a Példázatok a leginkább élvezhetők a mai olvasóknak, ennek stílusát vettem alapul ezen írásomhoz.

Kicsit idősebb voltam, mint te, amikor találkoztam vele.
Ahogy megláttam, valami furcsa érzés kerített a hatalmába. Ismerős és egyszerre ismeretlen.
Ragyogott. Kívül- belül. Aranyszínűen. És nevetett, úgy, ahogy én sosem tudtam. Gondtalanul és boldogan…

Az öreg kétségbeesésében bucskázott egyet a fején és úgy eltűnt előlük, mint a kámfor. A kocsmatöltelékek egyre csak meresztgették a szemeiket, mint borjú az újkapura. Az ördög pedig mintha a földből nőt volna ki ott állt előttük. Meghajolt, és a kezében tartott aranytojást tojó tyúkocskát az asztal közepére állítva, így szólt hozzájuk.
– Kérésetek parancs. Elvittem a Józsi bácsit. Mi legyen a kendermagossal?
Egyszerre éktelen hangzavar keletkezett, és mindenki magának követelte...

Nagyon szerény körülmények közt, mégis jól elvoltunk, mert ahogy szokás mondani: Mindenütt jó, de legjobb otthon. Ez számomra új. Ezen nem kell sokat filoznom, bármit is mond Airon, elszökök innen. Na és ha nem tévedek, akkor Mrs. Lakroa segíteni fog, mivel úgy tűnik, nagyon nem kedvel. Már csak azon kell gondolkoznom, hogyan ússzam meg az estélyt, mert semmit sem tudtam róla azon kívül, amit olvastam. Nem tudtam se táncolni, se olyanról beszélni, ami nemesek témája...

– Küldetésben járunk. Egyenesen Lucifer küldött bennünket a magyarok megsegítésére.
– De, mért éppen hozzánk? Nincs nekünk elég bajunk ezzel a madárinfolenzával? Mindjárt itt vannak a Köjálosok, azt fertőtlenítenek, dobálják be a baromfiáinkat a kukásautóba, azt égetik is el őket egy füst alatt!
– Ha jönnek, itt lesznek. Semmit se féljen öregapám! Olyan hatalommal ruházom én fel magát, hogy csak egyet kell bucskáznia a fején és máris maga mellett termünk. Mindent kérhet, megtesszük...

„…Az 1925-ös esztendő során két esemény lett szenzációvá frissen szétporciózott hazánkban.
Az első ilyen történés Léderer Gusztáv csendőr főhadnagy, volt különítményes tiszt, valamint neje, Schwartz Mici jóvoltából eshetett meg: a házastársak lakásukon meggyilkolták Kodelka Ferencet, aki akkoriban már régóta ügyködött a feleség asszonyi kívánalmainak csillapításán, ráadásul ezt olyan furmányos módon tették, hogy a bűnesetet követően a tehetős hentesáru gyáros nyolcvanmillió...

A kastélynak az alagsorában volt egy nehéz, vasalt tölgyfaajtóval lezárt terem. Itt középen márvány talpazaton egy kettős érckoporsó volt elhelyezve. A fedél nehéz, ólomsúlyú fedelét csörlőn lehetett felemelni. Ekkor feltárult a koporsó belseje, mely rugalmas matraccal volt ellátva, selyembrokáttal leterítve. Két ember számára kényelmes fekhelyül, avagy szerelmi fészekül is szolgálhatott. A terem oldalfalaiból kiálló fáklyák, kísértetiesen világították meg a helységet...

Végre megint találkozott vele. Szíve úgy zakatolt, mint egy tehervonat, melynek túl nagy a rakománya ahhoz, hogy még egy métert megtegyen és a rakodómunkások nem dolgoznak többé. Nem érdekli őket, ha a masina megáll és örökre ottmarad a sínen, hogy aztán a korrózió menyasszonyává váljon és szerelmes frigyük gyümölcseként megszülessen az örök enyészet, amely az anyai méhből rágja magát a napvilágra...