A boldogtalanság varázslata

Újabb zord téli este köszöntött be Budapest forgó-nyüzsgő életében. Az utcán fekete-szürke ruhákba bujtatott férfiak és nők járják céltalan útjukat. Az esti lámpák fénye, és a helyi közlekedés dübörgő járatai világítják meg az utakat. A járdát sűrű hó lepi el. Néhol már takarítják, sózzák az utcákat. Az emberek nem törődnek semmivel,csak egy rakás érzelemmentes droid. Ha foglalkoznak is valamivel, az a saját önzőségük, követik a saját fejüket, majd elbuknak. Arcukra tökéletesen érzelemmentes kifejezés ül ki. A totális elhidegülés. A lépések zaját elnyeli a friss hó, érezni lehet az illatát. A levegő 0 fok alatti, éppen ezért még jobban elszigetelődik mindenki a tömegtől, elkerülve a tökéletes megfázást vagy fagyhalált. Nekem jönnek, nekik megyek, kikerülnek, elkerülöm őket, ellépek a sodró forgataguk elől.

Hiába céltalan a járásuk, ha mégis keresztezik az utamat. Én úgy teszek mintha tudnám mit akarok, pedig lehet elveszek a tömegben. Csak egy pontnak érzem magam a nagy fekete körben. Ez jó? Tovább haladva a Corvin sétányon meglátok egy testvérpárt akik vidáman játszanak a hóban. Az egyik hó angyalt alkot, míg a másik az épületek falát dobálja a friss hóval. Miből gondolom, hogy testvérek? Az édesanyjuk ott áll tőlük alig fél méterre, sál, sapka, kesztyű, tetőtől talpig bebugyolálva, akárcsak a gyerekei. Az ujjai között felparázslik a cigaretta szál. Ilyen hidegben? Vajon mennyi az esélye annak, hogy a gyerekei is rászokjanak a későbbi életük folyamán? Megfordulok és várok. Várom, hogy teljen az idő.

Lecsukom a szemem, a következő pillanatban már egy kórházban vagyok. A nővér azt mondja nem súlyos az állapotom, elém helyezi a beteglapot, miszerint ki kéne töltenem ezeket. Helyeselek, bólogatok. Elolvasom a lapot, furcsállom, ami oda van írva. Ez lenne a nevem? Ízlelgetem, kimondom magamba többször.

Ahogy a szemem végigfut a sorokon, rájövök, hogy ezek az én adataim és a nővér is említette, hogy a személyes holmim között volt a pénztárcám és abban az irataim. Én mért nem emlékszem? Hova tűnt minden? Eltévedtem. Talán rossz időben jártam rossz helyen. A hölgy azt mondta, pár napja hoztak be a kórházba, kisebb-nagyobb fej-, boka-, bordasérülésekkel. Nem értem az egészet. Megkaptam az ukázt, vegyem be az adagomat a pirulákból és pihenjek le, lecsukom a szemem és már el is bóbiskolok a kényelmetlen betegágyon.
Következő ébredésemkor körbe járattam a tekintetem a szobában és a totális káosz jeleit véltem felfedezni. A tabletták a földön hevertek szanaszét, ruha cafatok, étel foszlányok mindenhol a padlón. Vagy legalábbis a maradványán.

Tekintetem nehezen felemeltem a a kidőlt falakra, a leszaggatott tapétára. A levegőben érezni lehetett, a mit is? Tipikus kórház szag. Ez biztos, ilyet csak ott érez az ember. A meglepő káosz ellenére, az ágyon feküdtem tökéletes állapotban, sértetlenül. És akkor felkeltem.