Történetek

Biolencse ugyanilyen című szösszenetére.

Egy saját tapasztalattal járulok a marfan szindrómával kapcsolatos történetek sorához.
Jó olvasni, ahogy a különféle gyógykezeléseken átesett emberek el tudják mondani sokszor szenvedésekkel terhelt életüket.
Jó az is, amikor azt érzékelem, hogy az életkilátások, a későbbre várható különféle súlyosságú események ismeretében úgy tudnak szólni ezek az emberek, hogy humoruk, életvidámságuk nem csorbul.

Elmúlt a nyár, megjött az ősz és Irma újfent behúzódott a lakásba. Így ment ez éveken át. Aztán az egyik tavaszon már nem ment Irma a bicikli megőrzőbe. A cukra is vacakolt,a vérnyomása is ugrált,a reumája is kínozta… szóval volt indok a távolmaradásra bőven. Irma kezdett mindjobban magába zárkózni...

gyszer aztán szörnyű dolog történt: Mici megsebesült! Egy hűvös, novemberi reggelen éjszakai műszakból hazaérve éppen biciklimet toltam be a pincébe, mikor panaszos macskasírásra lettem figyelmes. A sírás a liftakna felől jött. Odarohanok, benézek: két könyörgő, elgyötört macskaszempárba ütközik kutató tekintetem. Mici volt az...

Fatima már tudta, hogy jönni fog, szörös punciját már dörzsölgette elöre, a sűrű fekete bozontos pinájából csak a kis csiklója világított, kívánatosan, szemetelenül. Amikor a vezír berontott hozzá, és durván a szemérmébe markolt, felnyögött a vágytól. Fatimának volt egy tulajdonsága, ami a vezírt megörjítette. 40-szer is el tudott élvezni, amíg a vezír benne jártatta vaskos, hosszú farkát. Amikor az imádott farkat magában érezte, begörcsölt a gyönyörtől és élvezett sorozatban...

Köszönöm annak, aki olvas, ime itt a 4.rész! Kicsit még húzom a történetet, de szép lassan jön bele a lényeg, ezt a részt nem hagyhattam ki, ez az egyik lényeg.
Jól olvasást! :)

A farkas túl korán örült. Azt hitte, ha csak ritkán látják az emberek - főleg az a fejkendős vénasszony- talán majd nem félnek tőle. Talán elengedik azt a kis törékeny lánykát egyedül is az erdőbe gombát szedni. Talán ... talán havonta egyszer végre jól lakhatna és rovarok, meg csúszómászók helyett emberhúst is ehetne. Erre most itt áll az esőben és semmi. Fejét alaposan eltakarta, hátha a jólelkű emberek megszánják a hideg, sötét éjszakában várakozó hontalant...

Irmát csak úgy ismertük a házban, hogy „a macskás”. Irma öreglány volt, egyedül élt állatseregletével együtt, magányosan megbújva kilencemeleti panelcellájában. Élete egyhangú, szürke, semmitmondó, mint afféle pókhálóba burkolódzó vénlányé. Tulajdonképpen negyvennyolcéves koráig nem történt vele semmi. Akkor aztán csuda dolog esett vele: Irma meghalt. De hogyan?

A nő már nagyon készülődött, a barátja minden percben betoppanhat. Két hónpaja voltak együtt, legutóbb a szex hiányát az esti gyors önkielégtések nem pótolták teljes mértékben. Fantáziájában visszagondolt legutóbbi szeretkezésükre, amikor barátjának dagadó makkját csókolgatta, és a spontán ejakuláció összspriccelte nyakát, mellét...

– Énekeljen csak kedves amennyit, jólesik, engemet nem zavar! – mondtam, hiszen a diszpécser központ kapcsolgatásában tényleg nem zavart meg.
– Tényleg nem tetszik rám haragudni, az éneklés miatt? – kérdezte újra, esdeklőn várva igenlő válaszomat.
– Úgy énekel, ahogyan akar! Szívesen hallgatom...