A számla

Paul Hidden kimért, magfontolt mozdulatokkal öltözött a St. Francis Hospital traumatológiai osztályának egyik vizsgálójában. A helyiségben szerte szét orvosi kellékek, használt gumikesztyűk és véres géz hevert. Az erős lámpák még égtek a vizsgálóágy fölött. Az ágy mellette gurulós kocsin orvosi tálcák, rajtuk használt sebészeti eszközök rendezetlen halomban. Látszott, nem is olyan rég még komoly munkában voltak itt az orvosok. De most csend volt. Paul Hidden gondolataiba mélyedve, gondterhelt arccal meredt maga elé miközben belebujt fehér ingébe és a gombokat lassú egymásutánban a gomblyukba fűzte. Átlagos külsejű, ápolt, negyvenes férfi volt. Nem rendelkezett egyetlen olyan tulajdonsággal sem, amivel mély benyomást tudott volna tenni az emberekre. Aki először találkozott Paul Hidennel másnapra biztosan elfelejtette. Mr. Hidden már az utolsó gombnál tartott, amikor a kötszeres szekrény melletti szürke ajtón kopogtak és egy fiatal nő nézett be az rajta.
– Mr. Hidden? – kérdezte a nő zavartan – Elnézést az alkalmatlankodásért. Csak azért jöttem, hogy átkísérjem a… Esetleg várjak kint? – kérdezte mikor látta a férfi hiányos öltözékét.
– Semmi, gond, maradjon csak – felelt a férfi. – Pár perc és kész vagyok.

A nő kedvesen mosolygott Mr. Hidden felé, majd belépett a vizsgálóba és becsukta maga mögött az ajtót.
A nő fekete kosztümöt viselt combközépig érő szoknyával és magas sarkú körömcipővel. Mr. Hiddennek az volt az első benyomása, hogy ez a nő egy luxusingatlanokat hirdető reklámplakátról léphetett le. Esetleg előzőleg stewardessként dolgozhatott, ahol kötelező volt az állandó diszkrét mosoly illetve a kedvességet és empátiát sugárzó tekintet. A nő észrevette, hogy a férfi alaposan végigméri. Kissé elpirult és lesütötte tekintetét.
– Elnézést, nem akartam megbámulni. Udvariatlanság volt részemről – mondta Mr. Hidden. A nő nem felelt csak szemérmesen mosolygott. – Tudja, ritkán látni ilyen fiatal, csinos hölgyet kórházban dolgozni.
– Köszönöm. – felelt a nő zavartan és hosszú, mélybarna haját igazgatta.
– Nem vártam ilyen korán. – mondta a férfi és gondosan betűrte az ingét élére vasalt nadrágjába.
– Ön kiemelt kliensünk, Mr. Hidden. Nem akartuk megvárakoztatni. Különösen nem most, amikor… – a nő elhallgatott és együtt érző szemekkel nézett Mr. Hiddenre.
– Pedig gondoltam rá, hogy kisurranok a hátsó ajtón, amíg nem figyelnek rám. – Mr. Hidden úgy tett, mintha csak viccnek szánta volna előző megjegyzését és erőltetve elmosolyodott.
– Azt sajnos nem lehet. – mondta a nő kedvesen, de mégis határozottan. – A számlát még ki kell egyenlíteni. – majd sietve hozzá fűzte – Pusztán csak formalitás az egész.
– Hogyne, fizetni mindig kell – dünnyögte a férfi miközben ingerülten bajlódott nyakkendőjével. Sehogy sem sikerült megkötnie a csomót. Dühösen lerángatta nyakáról a kendőt majd újrakezdte a műveletet.
– Hallottam, hogy csúnya autóbalesete volt – mondta a nő részvét teli hangon. A férfi nem felelt. Úgy tűnt el sem jutottak hozzá a másik szavai, annyira belemerült abba a reménytelennek tűnő vállalkozásba, hogy görcsös ujjaival háromszög alakú nyakkendő csomót kössön. – Az orvosok mit mondtak? – próbálkozott újra a nő. Talán udvariasságból, talán valóban érdekelte Mr. Hidden állapota.
– Nem sok mindent – hangzott a felelet kelletlenül. – Beszéltek valamit a CT eredményről egymás között, de azt is latinul. Egy árva szót sem értettem az egészből. – mondta majd lerángatta magáról a nyakkendőt, mivel ismét csak egy kusza bog lett az eredmény.
– Megengedné, hogy segítsek? – kérdezte a nő bizonytalanul.
– Tud nyakkendőt kötni?
– Megpróbálhatom. Persze csak, ha megengedi.
– Tessék csak – mondta a férfi majd zavartan kihúzta magát és felszegte az állát mintha csak egy hősi alakot ábrázoló festményhez pózolna. A nő odalépett Mr. Hiddenhez és nekilátott a nyakkendőcsomónak.
– Maga igazán rutinos – szolt a férfi némiképp oldva a feszültséget. – Régóta csinálja ezt?
– Ó, már vagy ezer éve – felelt a nő majd pillanatok múlva már el is készült a formás nyakkendő csomóval. Miután végzett gondosan középre igazította.
– Kész is – mondta a szokásos udvarias mosolyával.
– Köszönöm – Mr. Hidden megtapogatta a szabályos háromszög formájú csomót. – Szép lett – mondta elismerően. – Én is meg tudtam volna kötni, csak tudja ez az őrjítő fájdalom szétfeszíti a fejem. Nem tudja meddig tart még ez?
– Sajnos, nem segíthetek – mondta a nő bocsánatkérő arccal és feltartott kézzel hátralépett. – Én csak egy kísérő vagyok, nem orvos.
– Persze – persze, semmi gond. – fogadta beletörődéssel Mr. Hidden a választ majd gondosan letűrte inge mandzsettáját és lassú mozdulatokkal begombolta őket. Szemmel láthatóan nem sietett.
Itt rövid csend támadt, amit Mr. Hidden hangja tört meg.
– Tud valamit a családomról? – kérdezte reménykedve, csillogó szemekkel.
– Nem tudok semmit, sajnálom – mondta a nő. – Ők nem hozzánk kerültek.
– Mikor… úgy értem… láthatom őket valamikor?
A nő nem akart újabb elutasító választ adni. Arca és tekintete elárulta, hogy kellemetlenül érzi magát amiatt, hogy nem tud segíteni.
– Ha itt végeztünk – kezdte lassan –, akkor ígérem, utána nézek, hogy mit tehetek az ügy érdekében.
Mr. Hidden értette a diplomatikus választ és nem faggatózott tovább.
– Azért köszönöm – mondta csalódottan. Ezután komótosan egy székhez sétált és levette háttámlájáról a zakóját. Kezével leporolta, majd egyesével lecsipegetett róla néhány apróbb szöszt. Ráérősen kisimította rajta a gyűrődéseket és belebujt. Néhány mozdulattal nyakánál eligazgatta a gallért, a vállánál pedig a bélést. Még egyszer végignézett magán. Miután mindent rendben talált a szék mellől felvette aktatáskáját és a nőhöz fordult. Egy bólintással jelezte, hogy elkészült.
– Erre tessék Mr. Hidden! – mutatott a nő arra az ajtóra, amin az imént bejött, és még egy utolsó kedves mosolyt küldött a férfi felé kivillantva keskeny ajkai mögül hibátlan hófehér fogsorát. A férfi az ajtóhoz sétált, ám ekkor hirtelen megtorpant. Arcán félelem tükröződött, szemében bizonytalanság bujkált.

– Valami baj van Mr. Hidden? – kérdezte a nő látva a férfi hezitálását.
– Nem semmi… – dadogta zavartan a másik minta csak az időt próbálná húzni –, csak tudja… csak tudja a fejem. Igen, a fejem! Nagyon fáj még mindig és… biztos, hogy nem tudna segíteni?
A nő zavartan toporgott. Szívesen segített volna, de ez nem az ő szakterülete volt. Idegesen tördelte ujjait és bocsánatkérően nézett Mr. Hiddenre.
– Csak nézze meg! – erősködött a férfi. – Abból még nem lehet baj, ha ránéz. Az nem árthat.
A nő végül engedett és a férfihoz lépett.
– Rendben Mr. Hidden, mutassa! – mondta
A férfi megfordult.
– Itt hátul fáj, látja? – mutatott a feje hátsó részére.
A férfi teljes hátsó koponyacsontja hiányzott az agyvelő jelentős részével együtt. A még a koponyában maradt velő is erősen roncsolódott. Az agytörzs és a gerincvelő találkozásától egy lefűrészelt végű, harminc centiméter hosszú, vastag alumínium cső állt ki a koponyából. A férfi tarkójánál lelógó, nagyjából tenyérnyi méretű koponyacsont darabot csak némi fejbőr tartotta.
– Nem tűnik vészesnek. – mondta a nő. – Láttam már rosszabbat is.
– Valóban?
A nő megfogta a kiálló alumínium cső végét és megforgatta a koponyában.
– Ezt most érzi? – kérdezte.
– Nem, semmit sem érzek.
– Akkor jó. Nem lesz semmi gond, meglátja. – a nő hangja magabiztosságot sugárzott. – A lőtt és szúrt sebek egy ideig még fájnak, de idővel a helyük teljesen érzéketlené válik. Inkább a csonkolásos sérülések azok, amik hosszútávon kellemetlenséget szoktak okozni. De önt szerintem ez nem fenyegeti. El fog múlni a fájdalom, ez biztos.
– Ez remek – hangzott a válasz bár nem úgy tűnt, hogy a férfi valóban megnyugodott volna.

– Nos, indulhatunk végre, Mr. Hidden? – kérdezte a nő, akinek hangjában a tőle megszokott udvariasság helyett halvány türelmetlenség bujkált.
– Hogyne… – felelt rövid habozás után a férfi. – Csak tudja… arra gondoltam, hogy esetleg… talán elintézhetnénk ezt az ügyet másképp is… – nézett reménykedve a másikra.
A nő arca megváltozott. Elillant róla a kedvesség és a mosoly. Vonásai immár szánalmat, szemei pedig csalódottságot sugároztak.
– Mr. Hidden, én próbáltam megkönnyíteni a dolgát amennyire csak lehet. Nagyon jól tudja, hogy most mi következik.
A férfi lassan hátrálni kezdett az ajtótól.
– De én ezt akkor sem akarom… – hebegte rémülten. – Biztos van más megoldás…
A nő hírtelen elkapta Mr. Hidden karját és magához húzta a férfit.
– Nincs semmilyen más megoldás! – szólt a nő határozott és éles hangon majd lassan a férfi füléhez hajolt és súgva folytatta.
– Eddig kedves és megértő voltam önhöz Mr. Hidden, mert reméltem, hogy így mindkettőnk számára könnyebb lesz. De nem ajánlom, hogy visszaéljen a türelmemmel! Van nekem egy másik arcom is, amit egészen biztosan nem szeretne látni. Itt az idő, hogy kiegyenlítse a számlát, úgyhogy most gyerünk lefelé!

A nő egy erős taszítással az ajtó felé lökte a férfit, aki kis híján átesett a küszöbön. A férfi megkapaszkodott az ajtófélfában és néhány pillanatig csak rémülten bámult le a lépcsőn. Már tudta, hogy nincs választása, innen nincs visszaút. Ahogy ezt a tényt tudata is kezdte befogadni erőt vett magán. Arcáról letörölte a félelmet, helyére dacos elszántság került. Ezután még egyszer megigazította tökéletes nyakkendőcsomóját, végigsimította gyűrődésmentes zakóját és vett egy nagy levegőt. Kihúzta magát, fejét délcegen felszegte, és komoly arckifejezést erőltetett magára. Utoljára körbenézett a vizsgálóban, mintha csak ellenőrizné, hogy mindent rendben hagyott–e maga után és határozott léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. A nő szótlan követte a férfit és mindketten eltűntek a kötszeres szekrény melletti szürke ajtó mögött..


A vizsgálóra néhány pillanatra néma csend telepedett.
Ezután a kétszárnyas lengőajtó kivágódott és két betegszállító jelent meg, maguk előtt üres hordágyat tolva. Az ajtón keresztül a traumatológián zajló élet mindennapi zsivaja árasztotta el a szobát.
Némelyik türelmetlen beteg a recepciós nővérrel, mások egymással kiabáltak. A váróban egy férfi hangos jajveszékeléssel próbált magának mielőbbi ellátást kiharcolni és egy kisgyerek sírása is hozzákeveredett a kinti lármához. Ezt a kaotikus hangzavart egy orvos próbálta meg túlkiabálni, hogy a gyakornokai jól értsék az utasításait. A két betegszállító nem törődött a nyüzsgő forgataggal, a saját munkájukra koncentráltak. Az egyikük alacsony, kopasz a másik magas kifejezetten erős fizikumú férfi volt. A hordágyat rutinosan a vizsgálóasztal mellé tolták. Az asztalon egy holttest feküdt fehér lepellel letakarva.

– Egyszerre emeljük! – mondta a magasabb, majd mindketten megmarkolták a lepedőt a holttest alatt és egy határozott mozdulattal átemelték a hordágyra.
A lepel, ami a testet takarta kissé félrecsúszott és láthatóvá vált a fej. Az alacsony betegszállító felhorkant.
– Figyelj csak Al! Ez nem az a mókus, akit délelőtt mutattak a tv–ben?
– Ne már haver! Lehetne benned némi tisztelet a halottak iránt.
– Ugyan, hagyd már ezt és gyere, nézd meg! – erősködött az alacsonyabb.
Végül kollégája is szemügyre vette az arcot. Az ágyon Paul Hidden ruhátlan holtteste feküdt, feje kissé oldalvást fordítva. A koponya hátsó része erősen roncsolt, belőle egy vastag alumínium cső állt ki.
– Nem is tudom, haver. Gondolod, hogy ő az? – kérdezte kétkedve a magasabb betegszállító.
– Szavamra Al, ez tutira az az ürge!
– Biztos vagy benne, hogy őt láttad?
– Na, hallod! Tele volt ezzel a fickóval a komplett média! Mi van? Te nem nézel tv–t?
– Miért? Mi történt?
– Hát apukám, ezt kapd ki! – az alacsony kopasz lelkesen mesélni kezdett. – Azt mondták, hogy ez az ürge totál bekattant. Volt valami zűrje a melóhelyén de, hogy mi arra nem emlékszem pontosan... Na mindegy, a lényeg, hogy reggel bement szépen az irodájába, elszürcsölte a kávéját majd kivette az aktatáskájából a pisztolyt és lemészárolta a komplett főnökséget.
– Ez kemény – szörnyülködött a magasabb.
– Várjál, ez még semmi! Ezután hazament, és beszámolt otthon az asszonynak, hogy mit művelt reggel a melóhelyén. Valószínűleg nem aratott osztatlan sikert az asszonynál vele. Képzelheted! A férj hazaállít és közli: „Szia, drágám ma lepuffantottam tíz embert, mi az ebéd?” A nő erre totál kiborult és le akart lépni. Ekkor a férj mit tett? Kiosztott az asszonynak meg a két srácának egy – egy golyót. Bumm– bumm – bumm és mindegyiknek kampec, esélyük sem volt. Őket egyébként egy órája toltam le a korbonctanra.
– Ez nagyon beteg, haver! – szörnyülködött Al.
– Az ürge száguldozott még egy darabig a városban – folytatódott a beszámoló –, amíg végül elszállt egy kereszteződésben és felnyársalta egy útjelző tábla. A tűzoltók vágták le róla.
– Remélem, nem ússza meg ennyivel!
– Ezt hogy érted?
– Remélem, a pokolra jut a lelke!

A másik felnevetett.
– Ugyan már Al! Lélek meg mennyország meg pokol, baromság az egész! Ez amúgy sem a mi asztalunk. Nekünk csak a testekkel foglalkoznunk. Azok meg úgyis mind egy helyen kötnek ki, ott lent. – mutatott ujjával lefelé. – Na, toljuk haver! De várj csak. Kéne még valami a feje alá, már így is tiszta szósz minden. Hozz egy lepedőt a szekrényből!
Al a kötszeres szekrény melletti szürke ajtóhoz ment és kinyitotta. Az ajtó mögötti polcokon fehér lepedők és zöld műtősöltözékek sorakoztak. Az egyik polcról kivett két összehajtogatott lepedőt.
– Ez jó lesz – mondta majd kollégájával Paul Hidden feje alá tették őket.
– Gyerünk, szedjük a lábunkat, még várnak ránk néhányan! – türelmetlenkedett az alacsonyabbik
– Azért remélem, hogy rendesen megfizet mindenért! – mondta Al miközben elkezdték kitolni a hordágyat.
– Abban biztos lehetsz. Fizetni mindig kell. – felelt kollégája, majd a hordággyal együtt mindketten eltűntek a lengőajtó mögött.