aggacac adatai

Egy helyi temetés alatt fogant meg bennem az ötlete ennek az rövidke elbeszélésnek. Ha valakit megbántana az írásom, attól elnézést kérek, csupán csak a véleményem öltött testet benne.

Már nem emlékszem tisztán, hogy hogyan kerültem ide. Az utolsó lépcsőforduló képe még valahogy feldereng, de hogy előtte hol jártam, azt már sűrű homály fedi. Amint kiléptem a tető kavicságyára, a kövek sercenése egy pillanatra megtántorított, de a második lépés után már újult elszántsággal indultam a tető széle felé.
Amint odaértem, újra megálltam, magam sem tudtam, hogy miért. Mint ha azt vártam volna, hogy valaki figyeljen rám, ahogy leugrom, hogy legyen szemtanú, hogy legyen...

Ahogy Mihály testvér, a kertész lapátolta a havat, egy pillanatra megpihent. A hegyi kolostorban mindig is kemény telek voltak, de olyan havazást, mint tegnap, még a sokat látott barát sem tapasztalt: több, mint két és fél arasz hó esett egy este alatt. Ahogy újra elkezdett lapátolni, rögtön az első lapát hó alatt egy piros foltot talált. Megijedt, hogy mi lehet az, de szinte ezzel egy időben fedezett fel egy furcsa buckát, aminek igen-igen emberi formája volt...

A nővér arra lesz figyelmes, hogy az EKG-monitorom, ami az életjeleimet figyeli, el kezd sípolni egy eszméletlenül kellemetlen, magas hangon. Egy pillanatra a légzése – akár csak az enyém – megáll, de aztán – az enyémmel ellentétben – újraindul, és már rohan is az orvosért. Megérkezik a szaki, nyomában egy csapat másik fehér köpenyes. Nekilátnak az újraélesztésemnek, defibrillátort is hoznak, kiütnek vele, kétszer is, de nem sikerül semmi sem. Nem folytatják...

Miközben radioaktív sugárral lőnek, hallom, ahogy a két orvos a biztonságos szomszéd szobában épp beszélget.
- Igen, egy EEG-t is el kellene végezni. Szólok a nővérnek, hogy készítsék elő a pácienst.
Szuper. Ne tessék félre érteni engem, az elektroencefalográfia egyáltalán nem fájdalmas, de egyszerűen nincs kedvem hozzá. Mit remélnek? Négy éve vagyok ebben az állapotban, eddig már párszor megcsinálták ezt rajtam, de a műszer szerint kómában vagyok, annak ellenére, hogy látok...

bocsánat, ön biztos most meg van zavarodva, hogy most akkor mi is van? Kómában vagyok-e vagy sem? Az igazság az, hogy én is csak onnan tudom, hogy mondták nekem. Én sem így képzeltem a kómát, azt hittem, hogy egy nagy semmi, vagy egy álom, ami évekig tart. Azonban már az első pillanatban úgy mond „kitágult” a tudatom. Nem vicc, tényleg...

Az osztályon normális a nyüzsgés, annak ellenére, hogy intenzív osztály, nem egészen olyan, mint ahogy a tankönyv írja, egy kis zsivaj mindig van. Az is lehet, hogy csak én veszem ezt észre, a többit nem zavarja. Jó kis kórház ez, minden betegnek saját szobája van. Az ügyeletes nővér már kezd fáradni, egész éjszaka telefonált. Az orvos már a negyedik kávéját issza, kezd remegni a keze a koffeintől. A takarítószemélyzet már egyszer végigtörölte a folyosókat. Még korán van, reggel fél öt....

A könyvekben lapok,
A lapokon rajzok,
A rajzokon arcok,
Az arcokon bánat...

Meleg van,
mégis fázok.
Világos van,
mégsem látok...

Ez a tavasz valamiért megfogott. Eddig nem is figyeltem fel rá, hogy milyen csoda történik minden tavasszal. Úgy tűnik, mint ha minden egy csapásra itt termett volna, és egy éles vágással télből tavasz lett, pedig ezt az egészet hosszas előkészületek előzték meg...