Vér a hóban

Az a decemberi reggel is pontosan ugyanúgy, ahogy egy téli reggelnek kell: a konyhafőnök a megkelt kenyértésztát szakajtotta, a kertész a virágjai helyett most a hólapátolással foglalkozott, a többi szerzetes pedig a kápolnába igyekezett a reggeli misére.
A misén – fent említett szerzeteseken kívül – csak ketten nem jelentek meg: Tibor és Márk testvér. Az egyik elrévedt tekintettel ült a szobájában, míg a másikat a tegnap esti mise óta nem látta senki sem. Nem keresték őket, a mise előrébb való volt ennek a szemellenzős kolostori közösségnek, ahol a egyik a másikról csak a nevét tudja, meg esetleg azt, hogy mihez ért.

Ahogy Mihály testvér, a kertész lapátolta a havat, egy pillanatra megpihent. A hegyi kolostorban mindig is kemény telek voltak, de olyan havazást, mint tegnap, még a sokat látott barát sem tapasztalt: több, mint két és fél arasz hó esett egy este alatt. Ahogy újra elkezdett lapátolni, rögtön az első lapát hó alatt egy piros foltot talált. Megijedt, hogy mi lehet az, de szinte ezzel egy időben fedezett fel egy furcsa buckát, aminek igen-igen emberi formája volt. Gyorsan elkezdett ott lapátolni, majd amikor meglátta, hogy mi van a bucka alatt, rémült ordítozásban tört ki s rohant a kápolna felé:
- Tibor halott! Tibor halott!

Eluralkodott a káosz. Minden szerzetes kisietett az udvarra, ahol döbbenten nézték a rendtestvérük megkékült és csonttá fagyott testét. Az apát is megdöbbent, és jó fél perc múlva terelte csak vissza a rendtestvéreket a kápolnába, hogy újrakezdjék a megszakított misét, és hogy imádkozzanak az elhunyt lelki üdvéért.
A mise és az imádkozás végeztével az apát felkereste Márk testvért, aki még mindig a cellájában ült, tekintete előre meredt, szemei karikásak voltak az egész estét virrasztástól, szelleme pedig kiszakadt térből és időből. Nem volt kérdéses, hogy ő a gyanúsított, fura viselkedése is ezt támasztotta alá. Mivel a cellájába nem nyílt titkos ajtó, ezért az apát nyugodt szívvel zárta rá az ajtót, amíg nem érkezik valaki, hogy ítélkezzen felette.

A sors fanyar fintora volt-e tán, vagy puszta véletlen, de még aznap délután kopogtattak a kolostor kapuján: Felföldi Gergely inkvizítor, aki szúrópróbát tartott a kolostorban. Nem telt bele sok időbe, hogy a fülébe jusson a gyilkosság híre. Egy gyors étkezést követően már indult is a gyilkos cellájába.
- Miért ölted meg a testvéredet? - kérdezte higgadtan, mégis fenyegetően, szemével és nyelvével jeget lövelve.
- Én...
- Volt rá bármi okod? Megsértett tán?
- Én...
- Igen te. Te ölted meg? - tette fel az utolsó, végzetes kérdést az inkvizítor.
- Én... - Márk, mint minden kérdésre, erre is csak ennyit tudott válaszolni.

A rövid kihallgatást és a kivégzést csak az a pár óra választotta el, amíg a szerzetesek elmentek fáért a máglyához. Márk önként ment a máglyahalálba, zokszó nélkül tűrte először a maró füstöt, majd pedig a lángokat. Sok rendtársa megrendülten nézte, ahogy a bűnös ártatlanként vállalja a büntetést, ezek között volt az apát is.
A kivégzést követően a halott hamvait a kolostor temetőjében ásták el, közvetlenül utána az apát felkereste a lepedőbe csavart Tibor holttestét. Magának sem akarta beismerni, de bizonyítékot keresett a gyilkosságra. Meg is találta a sebet Tibor tarkóján, valami kemény tárgy okozta ütés okozta, mintha elesett volna. Az apát lázasan rohant az udvarra, ahol megtalálták Tibort. Az udvaron átvezető kövezet út egyik kövén egy véres folt, nem sokkal arrább pedig egy csúszásnyom a földön.
- Jézus Krisztus! - vetett keresztet az apát. Egyből megértette, hogy mi is történt. Tibor az udvaron ment át, a saruja megcsúszott a friss havon, beverte a fejét a kövön, Márk pedig csak szemtanúja volt ennek, mégis halálra ítélték, csupán csak azért, mert nem volt képes beszélni a megrázkódtatástól.

Az apát megtört lélekkel vonszolta be magát a kápolnába, ahol hosszú-hosszú órákon át imádkozott az Úrhoz, hogy bocsásson meg neki.