Mókuskerék - 3

- Ez az szívem, nagyon jó, csináld még! – suttogta alig hallhatóan, látszólag már nem ezen a világon járt.
E6.
6.

Újra Balambér nyolcadik emeleti panelcellájában vagyunk. A konyhaasztalon elnyúlva hever Maffia, a fekete kandúrmacska. Balambér főzi a kávét, amikor kopognak. Az ajtóban a vállán egyensúlyozó Belfegorral Irma áll. Lila ajkai közt egy félig szívott Kossuth cigaretta remeg.
– Szép jó reggelt! – recsegi reszelős, agyoncigarettázott hangján és koszlott papucsaiba bujtatott lábain, becsoszog az előszobába. Onnan a konyhába mennek, a macska leugrik vállairól és a konyhaasztalon elnyúlva heverő Maffia mellé telepszik. Irma kihúz egy hokedlit, a konyhaasztal másik végére telepszik. Zsebéből előhalássza a fél doboz cigarettát, gyufát és maga elé rakja az asztalra. Balambér pedig elé teszi a kávéscsészét, majd megkérdi. – még mindig sok cukorral– Irma bólint. Kitölti neki és magának is a kávékat, leül szembe vele, és várakozóan rátekint.

– Mi újság a nagyvilágban Balambér úr?
– Mi legyen, nemzetes asszonyom? Élem a munkanélküliek sanyarú életét. Lassan kiputyulok. Rajtam már csak a csoda segíthetne. A tétlenkedés megöli az embert. Jó, kell a pihenés, de ennyi? A jóból is megárt a sok, hát még a rosszból! De, ne beszéljünk rólam, magánál mi újság, van? Indul a következő ciklusban?
– Hát madár vagyok én? Elég volt két ciklusban. Felhoztam a várost. Egyenesben van a költségvetés. Idetelepítettük Emerich segítségével azt a kutya-macska üzemet. Hozza a pénzt. A Suzuki is letelepült. Hagyom a továbbiakat a fiataloknak! Hetvenévesen már nekem is kijár a pihenés. Elég volt az állandó stresszből. Hatvanezer ember létéről gondoskodni!

– Több ideje marad rám. Hátha lesz valami munkám, és átveszi tőlem megint a takarítást.– azért nem eszik ilyen forrón a kását! Lazításul visszamegyek csaposnak az Egyujjasba. Magát meg beajánlom a Polgármesteri Hivatalba Emerich mellé táskavivőnek.
– Mér, csak tán nem, hogy csere lesz? Az anyák helyébe a fiak lépnek alapon az Imre indul a polgármesteri választásokon? – fején találta a szöget. Indul. Vannak érdemei. Végülis fellendítette a várost. Kétezer embernek ad munkát a Kft-je.– Hát akkor, ha megtenné Irmuska, hogy beajánl, akkor még a korteskedésben is tudnék segíteni, szavazatokat venni, agitálni… Tudja mit, Irmuska ezt megünnepeljük! Előveszem a jóféle akasztói lófingatót, azt megisszuk az áldomást! – mondta lelkesen Balambér és kivéve a hűtőből az eszméletlenül büdös bundapálinkát, és egyenként teletöltötte az egy decis poharat. Alighogy lehúzták a nedűt berregve megszólalt az előszobacsengő. A postásnő állt az ajtóban.

Ajánlott leveled van! – Balambér izgatottan tépte fel a borítékot. Hirtelen akkorát ugrott örömében, hogy majdnem beverte a fejét a plafonba.
– Győzelem, Irmuska, reaktivizáltak! Újra kezdjük a Nagymarosi vízi erőművet építeni! Köszönettel visszautasítom a táskavivői ajánlatot, mégiscsak első a szakma! Na, igyunk a reaktiválásomra! – rikkantotta, és újra teletöltötte a poharakat. Lehúzták, kidülledt szemekkel egymásra meredtek, majd nagy komolyan megszólalt Irma. Szűzária Uramisten, visszajöttek a kommunisták! Hirtelen felugrottak, egymásba kapaszkodtak és felszabadultan, boldogan rázendítettek: „sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják! Sej, az van arra írva, éljen a szabadság! Hely szellők, fényes szellők, fújjátok, fújjátok, holnapra felforgatjuk az egész világot!”

7.

A szocik visszatérése még jobban lepusztította a lakosságot. A nép, mivel Uniós ország lévén, elnyerte a szabad mozgást, puhatolózott, hogyan lehetne egy jobb élethez jutni valahol, az Unón belül. Végül is a huszonegyedik század kalandozó magyarjai addig, addig kerestek-kutattak, amíg rátaláltak a tejjel-mézzel folyó Kánaánt jelentő Nakonszipánba. Nakonszipán, az elvágyódás, a béke, nyugalom, boldogság szigete, ahová csak az istenek kedveltjei kerülhetnek. Jelenleg az Ufók igazgatása alatt áll, és szigorú bevándorlási törvények vannak érvényben. Csak a kimondottan jó kvalitású, az ország fejlődését, a kultúra, tudomány, művészetek és a jólét kiteljesedését szolgáló egyéneket engednek meg letelepedni. A bevándorlási kvótát az istenek bizony szűkre szabták.Nakonszipánban mindig kék az ég, és zöld a fű. Szférák zenéje szól, és meztelen angyalkák lejtenek csábtáncot a függőágyakon heverésző megvilágosodottaknak. A hintaágyak függesztőláncaiba is virágokat fonnak. Kolbászból van a kerítés, és mézeskalács-házikókban múlatják napjaikat, az újonnan betelepülök.

Hatalmas, virágzó cseresznyefa alatt két hintaágyban ringatózik az Ufó, Nakonszipán kormányzója és a hozzá audienciára bejelentkező pokol ura, a Sátán. Azért eszközölte ki a meghívást, hogy interveniálhasson a magyar lakosság érdekében. Hallgassunk bele beszélgetésükbe! Imígyen’ gombolyítja a Sátán a beszélgetés fonalát.
– Uram referálni jöttem hozzád a földi pokolból.
– Hallgatlak, mik a tapasztalataid a magyaroknál?
— Uram, a mai Magyarország felbolydult méhkashoz hasonlít. Az emberek nem érzik jól magukat a saját bőrükben. A második kalandozások korát élik. Kirajzanak az Unióba hogy munkaerejüket felkínálva, tehetségüket, szorgalmukat aprópénzre váltsák.

– És mi van azokkal, akik otthon maradtak?
— Ó, csak a tehetlen, önmagában nem bízó, és az idealista népség maradt otthon. Egyik fele, már megadta magát a sorsnak, és nem akar küzdeni. Ezek nagy része öngyilkosságba menekül, remélve, hogy hátha bejutnak a mennyországba. Természetesen Szentpéter leküldi őket hozzám, a pokol tisztítótüzébe, de nem győzzük már kapacitással
– És mi van a többiekkel?
– A többiek szent meggyőződésükből jobbítani próbálnak az ország sorsán, jobbnál jobb tervekkel rukkolnak elő, de a kormány sorra lesöpri tervjavaslataikat az asztalról..
– És, mit tesznek, nem lázadnak fel? Hagyják, hogy palira vegyék őket a hatalmasok?
– Mit tehetnének uram, rágják a politikai gittet, a csepűt. Ki kellene találnunk valami köztes megoldást uram, mert nem nézhetjük ölbe tett kezekkel, hogy egy nemzet lassan eltűnik a népek tengerében. Kihal, kivándorol, s helyébe mások jönnek Pannónia áldott földjére.

– Ennyire katasztrofális a helyzet?
– Igen. Az öngyilkosságba menekülés, vagy az éhhalál nem ad vízumot a mennyországba. Viszont Hádés az alvilág ura panaszkodik, hogy új égetőkemencéket kell építeni, nagyméretű szurokfőző üstöket beszerezni, hogy győzzék a purgálást.
– Tett ön lépéseket a helyzet tisztázására, a migráció okainak kiderítésére?
–Hogyne. Segítőmmel adatgyűjtést végezve bejártuk az egész országot. Tele van a szája panasszal gazdagnak, szegénynek. Senki sem érzi jól magát a saját bőrében. Mindenki fel akar ülni az Elziumba induló szerelvényre. Segíts rajtuk Ufó úr! Szánd meg a magyarokat és tárd ki nekik Elízium kapuját!
– Halljuk, hát mit mondanak! Vezesd őket elém, egyenként!- mondta az Ufó és tapsolt. Két kerub jelent meg és meghallgatván a parancsot elindultak az űrkompon várakozó küldöttséghez, hogy egyenként az Ufó elé vezessék őket.

8.

Kisvártatva a két kerub kíséretében egy nyugdíjas házaspár tippi-topi csoszogott a hintázók elé. A férfi inas, hosszú nyakán, mint a napraforgó a fonnyadt száron, imbolygott herélt svájcisapkába bújtatott feje. Szederjes, kékeslila, ezerránc arcából felkiáltójelként ugrott elő horgas orra. Két basedowosan dülledt, véreres szemével sunyin pásztázta végig őket. A mellette, félretaposott sarkú papucsában csoszogó, hátul gumival összefogott, szürke, zsíros hajú asszony zihálva, fújtatva sípolt minden lépésnél. Szederjes arcáról lerítt, hogy komoly asztmával küszködik. Ennek ellenére, vagy éppen a mielőbbi pusztulás reményében, lila ajkai közt ott remegett egy félig szívott Kossuth cigaretta.

Az ember mélyen meghajolt, levette fejéről a herélt svájcisapkát, s markában gyűrögetve félénken, kehintve egyet, megszólalt.
– Jó napot kívánunk!
Az Ufó imigyen szólitá’ meg a megilletődött házaspárt.
– Halljuk hát, miért kuncsorogtok, s dörömböltök oly erőszakosan Nakonszipán kapuján? Na, ki vele, most itt az alkalom, mondjátok el!– biztatta őket a Sátán is. Az ember egyik lábáról a másikra állt, félénken körbetekingetett, miközben zanzafeje úgy járt, mint a vibrátor.
– Hogy miért kopogtatunk olyan türelmetlenül? Jó kérdés… hiszen egész életünk egy merő várakozásban telt el Ufó úr. Amióta megszülettünk mást, sem tettünk, csak várakoztunk. Vártunk egy emberibb, szebb jövőre, egy jó szóra, egy vállveregetésre, tudomisén mire?

— Higgyék el, belerokkantunk a várakozásba. Szívünk és lelkünk fáj bele! — A Sátán ingerülten vette közbe.– Mire vártak maguk szerencsétlenek, a sült galambra tán, hogy majd a szájukba repül? — Az öreg zavarodottan, pislogva, mint a rimóci nyúl, megbökte az asszony oldalát könyökével, mintegy jelezve neki, hogy ő is szóljon már valamit. Erre az asszonyból keresetlenül böffentek fel a szavak és kitálalt. Kezeit csípejére tette, lila ajkai közül a földre köpte a csikket és hörögve, vérbeforgó szemekkel a hintázókra meredve, sípolva törtek elő a szavak gigájából.
– Hogy mire vártunk? Megmondom én itten, magának édes úr! Emberi életmódra, hogy kiemelkedjünk végre az állati sorsból, a nyomorból kikupálva, végre, öregségünkre gondtalanul élhessünk. De, nem lehet.
– Miért?

– Higgye el uram, nekünk nem volt életünk, mert a mi generációnk hetven év alatt átélte a földi poklot. Sóvárgó tekintetünket keletre vetettük, hogy majd onnan felkel a vörös csillag, és vele együtt a népek hajnalhasadása. Negyvenötben megérkezett a felszabadulás. Hódítóként jöttek, rabolva, pusztítva, lányainkat, asszonyainkat megerőszakolva, gyermekeinket megbecstelenítve tettek látogatást otthonainkban. Kibírtuk. Nem számít, semmi sem számít! Átvonultak rajtunk, mint a sáskajárás. Mi maradt utánuk? Egy kifosztott, meggyalázott ország. Aztán egy svédcsavarral visszakanyarodtak, s negyvenöt évig vendégeskedtek nálunk. –Fejezte be a tirádát, s míg keshedt tüdejébe pár kapkodó lélegzetvétellel megpróbált az ózondús levegőből beszippantani az öreg átvette tőle a szót.

– A kommunisták szekerén bejöttek Rákosiék, a Moszkoviták! A férfiak javát eladták a ruszkiknak málenkij robotra. Évekig senyvedtek Szibériában, és az itthon maradottak, asszonyok, gyerekek, hadirokkantak a tíz körmükkel kaparták ki a téglákat a romok alól, hogy felépítsék a kommunizmust. Mikor már fellégeztünk volna, beültek a kommunisták a hatalomba. Államosításokkal, a kulákok kiirtásával, Tszcsébe kényszerítéssel, beadással, nyomorba és kétségbeesésbe taszítottak bennünket uraim! Kényszermunkára vitték, Ávós pincékben verték nyomorékká, aki szólni, mert. Megkoplaltuk az ország felépítését: hároméves, ötéves tervek… Békekölcsön, Tervkölcsön. Bevettük a maszlagot, amit harsogtak a kolhozdobozokból felénk, és nemzettük a gyerekeket nyakra-főre, mert a szebb jövő építésére mind több munkáskézre volt szükség. Marxszal és Engelssel tágították az agyunkat. Kenyérjegyekkel és korbáccsal idomították a népet, mint a cirkuszos lovakat. – hörögte kifulladtan levegő után kapkodva, mire az asszony vette tőle vissza a szót.

– Gyerekeinket kitanítatta az állam, hogy kirepülve legyenek, akik a kommunisták szekerét tolják majd! S kikupálódva, felismerve a szocializmus dugába dőlését így szóltak hozzánk.– Édesanyám, látják maguk miben élünk? Mi van körülöttünk. – És mi szemlesütve kushadtunk. Próbáltuk őket visszafogni ötvenhatban, nem hallgattak ránk. Forradalmat csináltak. És újra lerombolták az országunkat a ruszkik. Összedöntötték, mint a kártyavárat. Kezhettünk mindent elölről. Átdolgoztuk az életünket, mit a szorgalmas kis nünükék. Kádár szólamokkal, kajával tömte be a szánkat, hogy ne tudjunk pofázni, kritizálni! Kis telkeket, Trabantokat tudtunk vásárolni összekuporgatott pénzünkből. Annyi a nyögdijunk, hogy a megélhetéshez kevés, az éhenhaláshoz sok! – zihálta s utolsó mondta már hörgésbe fulladt. Az öreg vette vissza a szót.

– A Rendszerváltás aztán betette nekünk a kaput.A vadkapitalizmus burjánzik, mint a vadkender, vagy a parlagfű! A nyögdij, semmit sem ér! Az árak az egekig szöknek és elszabadult a szerzés ördöge. Újgazdagok vásárolják fel a nép által összekuporgatott szakszervezeti üdülőket, ifjúsági táborokat. Bagóért osszák ki egymás közt az általunk felépített s megkoplalt gyárainkat! Lassanként széjjelhordanak mindent, végül a lábunk alól a földet is eladják! Tombol az erőszak. Nyílt utcán, nappal is ölnek húsz forintért! Nem tisztelik az öregeket, útban vagyunk nekik, az erősebb nemzedéknek! A durvaság, csúf beszéd, erőszak uralkodik a földön! Nem, már nem akarunk ilyen országban élni! Engedjenek be Elíziumba bennünket! – sipította, és térdre rogyva a Sátán lábaiba kapaszkodva zokogni kezdett. Az asszony szólalt meg újra.

– Uraim, mi örök életünkben csak adtunk. Apránként elosztogattuk a munkaerejünket, a szeretetünket, a kitartásunkat, szívünket, a lelkünket. Mindenünket az államnak adtuk. Elvette tőlünk és a saját arculatára nevelte gyermekeinket, kitörölték belőlünk a büszkeséget, az identitásérzést, a magyarok kicsinységét sulykolták belénk. „ Merjetek kicsik, lenni!” Búgták, mint a vadgerlice. Örüljünk, hogy lyuk van a seggünkön! Ami arra lesz jó, hogy boldogan kifingjuk ebből a rohadt világból! Engedjenek be! Ne, akarják, hogy lelkünk örökké bolyongjon az univerzumban, mint egy céltalanná vált rakéta. Vagy azt akarják, hogy visszamenve kimúljunk, mint egy kimustrált bakaló? Kérem, uraim, könyörgünk: adjanak letelepedési engedélyt! Dógos emberek vagyunk mi, nem henyélnénk. Az uram elmenne utcaseprőnek én meg WC-és néninek, csak engedjenek be!– zokogta és átölelte az Ufó lábát. A hinta hirtelen megállt. Az Ufó intett a fejével a keruboknak és azok elvonszolták a két öreget a kijózanítóba. Az Ufó elhaladtukban még utánuk szólt.

– Mossátok ki az agyukból azt a sok dőreséget, maszlagot, amit bevettek a szocializmusban. Hánytassátok meg őket fiaim, hagy okádják ki azt, a csepűt, amit rágattak velük egy életen át! Ha megtisztultak, akkor vigyétek őket a befogadó állomásra!

9.

A két nyugdíjas után a középréteget képviselő negyvenes házaspár járult elébük, bebocsátást kérni Nakonszipánba. A ötvenvenöt éves enyhén kopaszodó szemüveges férfi megtört gerinccel álldogál a hatalmasságok előtt. Szépsége romjain őrködő szalmasárgára festett hajú felesége kart, karba fűzve támogatta őt, hogy nagy igyekezetében hasra ne essen előttük. Az Ufó intézi az első kérdést hozzájuk.
– Mondjátok meg nekem, miért dörömböltök olyan kitartóan Nakonszipán kapuján? Mért akartok mindenáron bejutni hozzánk, mi hajt benneteket?

A férfi, félénken egy lépést előre lép, leveszi szemüvegét, kabátja ujjával törölgeti, miközben vaksin pislog a hintázók felé, majd szemüvegét orrnyergére akasztva félénken megszólal.
– Uraim, ötvenöt éves okleveles gépészmérnök vagyok. Vörös diplomával megszereztem a másoddiplomámat Vizépítőmérnöki karon is. Kellett az új beosztásomhoz. Minden kihívásoknak igyekeztem mindenhol megfelelni. Egyszerre születtem a Nagy Szabadsággal, mely ránk köszöntött a Világháború után. Nem mondom, az ötvenes években boldog gyerekkorunk volt. Gondos kezek, amikor eljött az ideje nyakunkba kötötték a kék pajtás, majd, piros úttörőkendőt. Rákosi és Kádár elvtársak nevével az ajkunkon vígan, dalolva meneteltünk a szocializmusba. Szorgalmasan gyűjtöttük a papírt és a fémet, mert elhittük a szlogent, „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!” – Miközben szusszanásnyi szünetet tartott és kockás zsebkendőjével megtörölte habzó száját, előlépett a felesége és folytatta a megkezdett felsorolást.

– Kisdobosokként, majd úttörőkként egyik táborból a másikba meneteltünk. Rajtanács, csapattanács, Kisz, Ifjúgárda, Zánka! Úttörővasút, Alsóőrs. Belénk sulykolták, hogy miénk a jövő, csak ki kell tátani a szánkat és belerepül a sült galamb! Beprogramozták az agyunkba a Leninnek tulajdonított szólamot: Tanulni, tanulni, tanulni! És mi hittünk a szólamoknak, tanultunk, mint egy ökör és tinó lett belőlünk! Elvégeztem a gimnáziumot, a vegyipari egyetemet. Kutatóintézetbe kerültem. Aztán beköszöntött a rendszerváltás. Egy tollvonással megszüntették a Kutató Intézetet, mondván nincs mit kutatni, mindent készen kapunk az Uniótól. Útilaput kötöttek ötvenévesen a talpam alá. Úgy érzem hogy szembeköptek, a munkámat értékelték le. Kiselejteztek, mint egy kopott, rossz cipőt és a sarokba vágtak. Nincs rám szüksége az országnak. Tagadjak meg mindent? Felejtsem el Zánkát, a Vitet, a zakatolásokat… Kérdem én, akkor mi marad az embernek, ha a múltját is elveszik tőle? A jelenben megélni nem lehet, jövőképe nincs… akasszam fel magam? Vagy menjek ki Amerikába gazdag, öreg embereket ápolni bagóért, diplomával a zsebemben?


— Suttogta, mintegy önmagának, majd elhallgatott. A Sátán kényszeredetten elfordította róla tekintetét és összenéztek az Ufóval.
– Van még valami? Ki vele!-biztatta a férfit. Az pedig folytatta.– Lerombolják a hitünket, elbizonytalanítanak bennünket. És, amikor már itt, belül teljes a káosz, kirúgják alólunk a kissámlit, elveszítjük lábunk alól a talajt. Ránk szabadították Molochot, aki kitátva mohó, éhes száját megcsócsál bennünket, mint egy copákát, és undorral köpi ki lerágott csontjainkat. Bedobtak bennünket, úszni nem tudókat a kapitalizmus mélyvizébe. Lenyomva fejünket a víz alá, csodálkoznak, hogy fulladozunk. Elvették az álmainkat, és mit adtak érte cserébe: nyugtalan, álmatlan éjszakákat. Szipogva sírjuk vissza felhőtlen gyermekkorunkat, mint a sarokba állított kisgyerek. Miért tették ezt velünk, az ötvenesek nemzedékével, miért? Kérdezem a szelet, nem felel… Csak sírunk és sírunk– hüppögte és mélyről feltörő zokogását zsebkendőjébe, fojtotta. Ekkor újra az asszony szólalt meg.

Gyermekeket nemzettünk a hazának, taníttattuk őket. Szépen gyarapodott a kis család. És mikor kirepülnének a kis madárfiókákat fejbe kólintják őket a rideg elutasítással: „hiába tanultál, nincs számodra munka!” Ha, munka nincs, családalapítás sincs, gyerek sincs, marad a lézengés, a nihil. Elszabadul a földi pokol: kábítószerezés, fiatal testek kiárusítása a kéjpiacon, mert valamiből meg kell venni a divatos cuccokat. A céltalanság rossz vért szül. Italtól, kábszertől felajzva törnek, zúznak, rombolnak, mint a pusztítás angyalai. Sír a lelkünk látni, mint szenvednek fiataljaink. Elvesztették a hitüket, az önbecsülésüket. Miként fordítanak hátat az életnek! – A befejezés, sírásba fúlt. A közben lenyugodott férfi vette vissza a szót. Így beszélt.

– Munkahelyünk elvesztésével elvesztettük arcunkat a világ, a volt munkatársak, gyerekeink előtt. A társaságban, utcán kikerülnek bennünket, mint a leprásokat. Egy lépés választ el bennünket a lakás elárverezésétől, mert a felhalmozott adósságokat nem tudjuk fizetni. Már a villanyt is kikapcsolták nálunk. Talán lesz még egy pad a parkban, egy lépcsőfeljáró, ami alatt meghúzhatjuk magunkat. Ki tehet erről Sátán úr? Mondják meg, mi hülyék vagyunk, mert ötvenhatban nem disszidáltunk, hogy vastag pénztárcával, gazdag nyugdíjasként a pofájukba röhögjünk az otthon maradt balekoknak?

A Sátán iszonyodva temeti arcát tenyereibe. Az Ufó tanácstalanul mered az előtte szólókra. Így fordul hozzájuk.
– Hogyan jutottatok idáig? – A férfi folytatva tirádáját, így magyarázta a bizonyítványt.
– Uram, mint vízgépészeti mérnök építésvezetőként dolgoztam a Bős-Nagymarosi vizierőmű gátépítési munkálatain. Aztán a rendszerváltás hajnalán percek alatt utolsó cselekedetként a régi rezsim leállítatta az építkezést. Útilaput kötöttek több ezer ember talpa alá...Akkor szerelt le a húszéves fiunk a katonaságtól és egyből munkanélkülivé vált anélkül, hogy egy napot is dolgozott volna a tecnikum elvégzése után. A tizenhét éves lányunk a testét árulja egy marék drogért, dögös cuccokért, hogy magára aggatva őket jobban eladható legyen a teste, a szerelme, a bájai..! Maholnap földönfutók leszünk, erejünk teljében. Kérem, könyörgöm, engedjenek be Nakonszipánba bennünket! Ha öngyilkosok leszünk, akkor nem engednek be minket a mennyországba. A pokolban telt ház van. Akkor hova legyünk, akiknek kicsúszott a lába alól a talaj?

A Sátán szarkasztikusan vette közbe. – A pokolra való jutást, azt ki kell érdemelni! Balekokat nem fogadunk. Teli vagyunk síbolókkal, szerencselovagokkal, hazárdőrökkel, népbutítókkal, kommunistákkal és egyéb országrontó szemfényvesztőkkel! Nincs számotokra helyünk. Talán, ha itt, Elíziumban újra kezdenétek, talpra állnátok? – mondta és jelentőségteljesen az Ufóra nézett. Annak zöldes arca foszforeszkálóan felizzott. Úgy nézett, ki mint egy szentjánosbogár. Így szólt.

– Kérésetek meghallgatásra talált. Szavaitok szíven ütöttek. Megadom az engedélyt, hogy az átnevelő táborba kerülhessetek. Szakpszihológusaink kiütik agyatokból a kommunista mételyt, és új eszmékkel töltjük fel az így felszabaduló agykapacitásotokat. Aztán, ha már Nakonszipáni állampolgárokká váltatok, családegyesítés címén utánatok hozathatjátok gyermekeiteket! – fejezte be mondandóját. Tapsolt. Megjelentek a kerubok és elvezették a középkorú házaspárt.

10
A Sátán és az Ufó gondterhelten néznek össze a házaspár távoztával. Az Ufó rezignáltan fordul a Sátánhoz.
–Sátán úr, ha tényleg ennyire aggasztó a helyzet ebben a csöppnyi országban, akkor megfontolandó, hogy evakuáljuk az idősebb korosztályt és átneveljük őket Nakonszipánban.
– Én is ammonmdó’ vagyok, hogy hagyjuk ott a fiatalságot, kezdjék új, tiszta lappal az életet és teremtsenek újra Kánaánt ebből a valaha tejjel-mézzel folyó országból. Javaslom, hallgassuk meg a fiatalok képviselőit.– mondta és tapsolt. Kisvártatva a kerubok kíséretében egy bőrfejű, rokker fiú és egy punk lány jelenik meg előttük. A fiú fekete, rézszegekkel kivert bőrszerkóban, kopaszranyírt fejjel, míg a lány lila punk frizurával, szakadozott, elnyűtt farmergatyában igencsak impozánsan festenek. Az Ufónak és a Sátánnak leesik az álla a csodálkozástól. Ezek lennének az új generáció? Rosszalló pillantásuk találkozik a fiatalok izzó gyűlöletet lövellő tekinteteivel. A fiú elbődül.
– Mi a téma uraim? Mire kíváncsiak? Bökjék ki a mi a begyükben, van, nem kell a rizsa! – a Sátán emelt hangon válaszol nekik.
– Azért engedtünk benneteket a színünk elé járulni, hogy magyarázzátok meg nekünk, miért akartok mindenáron Elíziumba jutni? Ha ti is eljöttök abból az országból, akkor írmagja sem marad a népnek. Kihalnak a magyarok. Erre nem gondoltok a nagy tolongásban. Mi nyomja a begyeteket? Ki vele. Okádjátok ide bele a pofánkba! — A fiatalok a kemény, punk füleknek is meglepő hangra kissé visszafogják magukat. A fiú szólal meg elsőre.
– Hát jól van, sorolom. Először is unjuk a nagy nihilt. A reménytelenségben való lebegést. Légüres tér vesz bennünket körül. Úgy nőttünk fel, mint hangyabolyban a bábok. Párhónapos korban benyomtak bennünket a bölcsbe, majd az oviba, iskolába, napközibe, hogy szokjuk a közösségi életet. Nappal, mint egy csirkefarmon, a közösségben őrjítettük egymást. Este, ha szerettünk volna szüleinktől jó szót, simogatást kapni, az ölükbe bújva mesét hallgatni, fáradtságra hivatkozva elhárították közeledésünket. Értitek, mit gügyögök itt nektek? Értitek? –Ismételte meg s hirtelen elhallgatott. Most a punk lány vette át a szót tőle.
– Leráztak bennünket, mint kutya a vizet. Nem engedtek a szívükhöz közel férkőzni, megtagadták tőlünk a szeretetüket! Becsukták előttünk a lelküket. Hiába kopogtattunk, nem nyitották ki nekünk sem, a lelküket sem a szívüket. „… hagyjatok bennünket, menjetek jásztani, tanuljatok, most nem érünk rá!” Folyton csak ezt hallottuk tőlük. Mit tehettünk? Bámultuk a TV-ét, míg ki nem guvadt a szemünk. Aztán kaptunk egy sulinetes számítógépet, játékprogramokkal és felváltva játszottunk a géppel, szörföztünk a Netten. Néztük a Bigbradert, a Való világokat, a Megasztárokat, Celebeket… és mi is odaképzeltük magunkat a virtuális világba. Álmunkban mi is sztárok voltunk egy kis időre… aztán jött az ébredés. Nem értettük a felnőttek zaklatott, eszement világát. Nem akarunk céltalanul ődöngve kábszerektől bekáfolva lézengeni… Nekünk eszmék, célok, tervek és elérhető vágyak kellenek!– Nemigaz Jatagán? – Fordult a bőrfejű fiúhoz. Az folytatta.

– Nintendón, akciófilmeken, horroron, videó dzsamákon, nőttünk fel. Álomvilág vesz körül bennünket, amire extasi tablettákkal, fűvel, rásegítünk, mert nem akarunk ebből a kómaszerű álomból felébredni. Elutasítjuk a való világ szürkeségét. A rohadt, kuporgató, stresszes életet, amit szüleink élnek… hahaha! Mit élnek, vegetálnak, mint a Toldi lova! Egymással gyakoroltuk a szexet, néztük a pornót titokban valamelyikünk cellájában, ha nem voltak otthon az ősök. Ha volt éppen munkájuk és rabittyoltak. Mi meg lógtunk a suliból, és partit rendeztünk valamelyikünknél.– Így volt-e Alíz?– Tekintett a lányra, az meg rákontrázott.

– Bandába verődtünk, mert dolgozott bennünk a nyájösztön. Tizenhét évesen megvan a hatosztályom. Nem vesznek fel sehova. Hogy miből élek? Hát a zsebpénzből nem, mert az ősök munkanélküliből tengődnek.. Megmondjam miből? Árulom a testemet, mint annyian mások is a hatos út mellett, az autósoknak. Lassanként eladnám a lelkemet is az ördögnek, ha megvenné! Hogy mire kell a suska? Jó kérdés… kajára, piára, kábszerre, dögös cuccokra. Kérdem én mi a jobb, ha apránként eladogatom a testemet, vagy szétlopom az áruházakat!
– Állj! – kiáltotta az Ufó tenyereit füleire tapasztva. – ezt az őrületet nem lehet egyszuszra megemészteni! Honnan jöttetek ti? A pokolból? –Nem, uram. Szólt közbe magyarázólag a Sátán. — a pokolban sokkal jobb a helyzet. Ezért szerettek volna hozzám belopakodni, de kiebrudaltam őket! Naplopó, kábszeres tolvajokat nem tűrünk meg a pokolban sem.– Vette közbe, még megtunkolva szavait, a Sátán, mintegy magyarázólag. A lány így replikázott vissza.
– Tévedés ördög úr! Mi nem toporogtunk a pokol tornácán, minket a mennyország kapujából Szent Péter hajtott el, egyenesen a pokolba! Minket küldtek! Akart a fene magukhoz kerülni, szurokba főni a gyehennájukban! Tisztelt úr!
– Ezért hoztalak ide benneteket. Ez egy bűnöktől mentes, a gonoszságtól, romlottságtól, elvetemültségtől szűz ország. Itt újra kezdhetitek az életeteket. Egyezzünk meg: nem folytatni, hanem újra kezdeni, kell! Világos ez gyerekeim?– Nézett rájuk morcosan a Sátán, összehúzva bozontos szemöldökét. A Lány kissé megszeppenve, visszavett valamennyit a vehemenciából és ott folytatta, ahol abbahagyta.
– Egyedül nem jövök ide! Ha, nem hozhatom magammal a haverokat, a bandát, a nyájat, ahova tartozom, akkor nincs értelme az újrakezdésnek! Beutazási vízumot kérek, követelek többszázezer sorstásamnak!–Miért ragaszkodol a nyájhoz?– vetette közbe hatalmas köcsögszemeivel a lányra meredve az Ufó.

– Hogy miért is, tudomisén. Jó együtt lenni. Egységben az erő. El tudjátok képzelni azt a döbbenetet a beszari, nímand roggyant városlakók arcán, amikor bakancsokban, rokkercuccokkba beöltözve kukaborogatva, rombolva, pusztítva végigvonulunk a városon? Ilyenkor érezzük, hogy vagyunk valakik. Elkezd bennünk dolgozni a drog! Mi vagyunk az erő, a hatalom, az isten! Összetörjük a padokat, ne üldögélnek rajta a trottyos nyugdíjas vén szarosok. Szétfirkáljuk a frissen festett falakat, kitörjük a telefonfülkék, buszmegállók ablakait! Ez ám az igazi.
– De, gyerekeim, ti a pusztítás angyalai vagytok. Nem is értem miért nem fogadtak be benneteket a mennyországban?
– Miért, is? Ja, azt mondta a Szent Péter, hogy mi a pusztítás ördögei vagyunk, a pokolban a helyünk. Erre bekopogtatunk a pokolba, a Sátán elhajtott bennünket és előállít maguk elé, mint egy bűnözőt. Hát akkor most bejöhetünk végre Ufó úr?

– Hát nem is tudom? – Nézett össze a Sátánnal. Amaz tanácstalanul és megvakarta a szarvtövét. Majd megkockáztatott még egy kérdést.
– Ha, esetleg bebocsátást nyernétek ide Elziumba, akkor felhagynátok a lázítással, a rombolással, kábszerezéssel. Hajlandók vagytok-e egy agymosásnak alávetni magatokat?
– Mit kínálnak érte cserébe? – Kérdezte felajzottan.
– Értelmes életcélt, munkát, érvényesülést, sikerorientáltságot, kiteljesedést.
– De, nem fog fájni?
– Mért, a hülyeség nem fáj?
– Nem – vágták rá mindketten gondolkodás nélkül.
– Akkor egyetértünk – mondta az Ufó és tapsolt. Két kerub be, és parancsra várva megállnak a két fiatal mögött. Az Ufó így szól hozzájuk.
— Vigyétek el őket a detoxba! Mossátok ki az agyukat, hánytassátok meg őket, hagy okádják ki a beléjük szorult gyűlöletet, nihilizmust, a bezabált kábszerekkel együtt. Aztán áztassátok ki őket vitriolban. És, ha már úgy csörögnek, mint a dió, akkor mártsátok bele őket az élet vizébe. Új életre keltve helyezzétek el őket a köztes létbe. Majd később megállapítjuk a kontingens létszámát, és utánuk hozzuk a társaikat is. Elmehettek.
– Fejezte be az eligazítást az Ufó. Távozásuk után így fordult a Sátánhoz. Kedves barátom! Be kell látnunk, hogy a pokolbeli módszerek mára elavultak. A mai követelményeknek már nem felelnek meg. Éppenezért új struktúrát kell kidolgozniuk. A mai elvetemült népeket már nem riassza vissza a szurokba főzés, gyehenna tüze, a purgatórium. A teljes tudattisztásra kell átállnunk. Minden bevándorlónak az agya helyébe egy mikrocsippet ültetünk, melyre a Nakonszipán társalmi normák lesznek beprogramozva. Így tudjuk csak ezt a generációt erkölcsileg helyrebillenteni.

– És mi lesz a születendő utódokkal, a felnövekvő nemzedékkel?
– Ők már Nakonszipáni állampolgárként eleve mikrocsipekkel születnek. Csak a jó, szép, az erkölcs, etika, munkaszeretet, alkotásvágy lesz az agyukba beültetve.
– És, ha túlnépesedik Nakonszipán?
– Akkor továbbküldjük őket Utópiába.



VÉGE