Történetek

– Uraim, Fecsegi atyának igaza, van, év végére elfogy a költség, kiürül a büdzsé, és be kell zárni a kórházat. De erről egy szót sem – mondta a polgármester. – Tehát addig van öt hónapunk. Ez alatt kell nyélbe ütni ezt a Gyógycentrumot. Odaszoktatni a népet!
– Lényegében két legyet ütünk egy csapásra: a bérleti díjból és a településfejlesztési adóból megtelik a város pénztárcája, a betegek meg saját önköltségükre gyógyulnak...

Nem tudta megmondani, hogy mennyi ideig tartott a fekete lángörvény. Ő óráknak érezte, azonban olyan váratlanul ért véget, mint amilyen váratlanul az erdőbe zuhant.
Hosszú percekig arca borulva feküdt a semmiben. Alatta az éjfekete talaj mintha megszilárdult levegő lett volna. Csak feküdt és mélyeket lélegzett a kénes szagból...

– Főorvos úr, mondja meg őszintén, gyógyult már meg valaki ebből a gyilkos kórból?
– Sajnos, nem. Nézze azt tudni, kell, hogy a betegség lefolyása kinél gyorsabb, kinél lassabb, de a végeredmény az immunrendszer leépülése, összeomlása...

Egyik nap különös dolgot észlelt. Mintha figyelnék; de nem volt ott senki. A napok teltek-múltak, és úgy megszokta a furcsa érzést, ezt a jelenlétet, hogy néha már azon kapta magát, hogy magában beszélt. Szülei, társai azt hitték, megtébolyult, de Ő nem foglalkozott velük...

1. találkozás

A fiatalember kinyitotta az ajtót és belépett a lakásába. Egy öregember ült a díványon. Felállt és udvariasan bemutatkozott:
- Jó estét kívánok, X. Y. vagyok.
- Minő érdekes véletlen! Én is X.Y. vagyok.
- Nem véletlen. Én maga vagyok, csak kicsit öregebben. Egész pontosan: olyan öreg vagyok, hogy csak pár percem van hátra az életből.
- Tessék? Lehetne egy kicsit bővebben?
- Természetesen, de sietnem kell, mert mindjárt lejár az...

Felvillannak emlékek az első találkozásunkról. Ott álltam a peronon, a szél beletépett a hajamba, az üde márciusi napsütés melegített, mégis dideregtem. Kora reggel volt, még harmattól csillogtak a fűszálak, és én azt hittem, ez itt Tündérország. Beért a vonatod a vágányra, és én rettegni kezdtem. Rettegtem, hogy ami elkezdődik, egy napon véget is ér, és én tudtam, ha elhagysz, meghalok...

Túlsúly. Elhatározás. Edzés. Mozgás.
Soha életemben nem jutott (volna) eszembe koedukált edzőterembe járni, pláne nem a város legnagyobbjába és legfelkapottabbjába, ahol 21. század gyártotta, ’ipari’ kocka hasú, izompólós férfiak stírölik a manapság szintén felkapott szőke, deréktetkós, D kosaras királylányokat...

N arccal a fűbe zuhant. Tüdejét összeszorította a hideg éjszakai levegő, s pár pillanatig levegőért kapkodott.
A következő másodpercben azonban felpattant, s körülnézett. Körös-körül sötét erdőt látott, s egyre jobban elfogta a rémület. Nem tudta, hogy hogyan kerülhetett ide. Az előbb még kétségbeesetten fohászkodott az ágyában, majd egy éles villanás, s már csak a közeledő földet látta...

Talán egy perc sem telt el, amikor a fák közül kilépett egy magas, szikár alak. Szinte beleolvadt az éjszaka sötétjébe, fején csuklyát viselt.
N-be belehasított a rémület, s körbenézett, hova menekülhetne, lába azonban szinte földbegyökerezett. Nem tudott megmozdulni, hiába hallotta agya kétségbeesett parancsait: „Mozdulj, mozdulj már meg!”
- Nem fog menni. - Az alak éles, fagyos hangja úgy süvített a levegőben, mint a jeges szél. N most már teljesen megdermedt: alig bírta...

– Figyeljenek rám az elvtársak! A Viktusnénit újra meg kell fogadniuk. Most ne, azt kérdezzék miért. Nincs idő ennek a boncolgatására! A múltkori menüt kell prezentálniuk, mert Rákosi elvtárs is bejelentkezett a fogadásra. És jelen lesz egy ruszki reformétkezési nő is, valamilyen Ludmilla, Csicsikova… őt pedig Viktusnénénknek kell betanítani a reformkonyha fortélyaira! Így cselekedjenek!...